1006. Eredmények, kudarcok, eredmények, kudarcok

1006. Eredmények, kudarcok, eredmények, kudarcok

1006. Eredmények, kudarcok, eredmények, kudarcok

Szándékosan írtam így, ez a hullámzás nagyon jellemzi ezt a munkát. Mindig van persze valami pozitív, amibe kapaszkodhatunk, de mi sosem tagadtuk le a kudarcokat sem. Különben mindenki azt hinné, hogy ez egy sikersztori, megvan a megoldás, kész, ki lehet pipálni ezt is. 

De az élet sem ilyen, a társadalmi leszakadásban meg pláne nem.

Ami kulcskérdés, az a beépülés ideje. Mikor tekinthetjük úgy, hogy nincs visszarendeződés, nélkülünk is működik a dolog. Írtam már, hogy ez talán a kertprogramnál látszik legtisztábban. Mert az nem tekinthető sikernek, hogy valakinek felszántjuk a kertjét, adunk vetőmagot, palántát, és megpróbálkozik a kertműveléssel. 16 év alatt legalább háromszor csökkent minimálisra a kertet művelők száma, kezdetben sokan próbálták, még  “gyermekkert” programunk is volt, de a beépülés azoknál a családoknál jön el, akik nélkülünk is bevetik a kertet és gondozzák. Önállóan oldják meg az ásást, és a vetőmag-vásárlást is. Ez pedig hosszú idő, folyamatos munkát, megerősítést igényel. Megerősítést, nemcsak a mi részünkről, hanem a közösség részéről is. 

És ez csak egy kis terület. Írtam más sokszor a kompetenciákról, a tudásról, melynek nagyon sok területen híján vannak, a készségekről, melyeket folyamatosan fejleszteni kell (egyikhez sem tett eleget az iskolarendszer), és az attitűdről, amin változtatni a legnagyobb kihívás, és ami persze összefügg a többi területtel is. 

Kudarc pl. hogy újra előfordult, pedig azt hittük, már túl vagyunk ezen, hogy a táborba indulás előtt fél órával közölték, a gyerek nem jön, nincs kedve. Fél óra alatt nem lehet a helyére valakit keresni, így egy üres hellyel indult a csapat. Elveszett egy lehetőség egy olyan gyerek elől, aki szívesen ment volna, akinek nem volt más lehetősége nyaralni.

Korábban ez gyakori volt, abban a hitben voltak, hogy a kirándulási, táborozási lehetőség felkínálása egyben egy tulajdonlás, az övéké, amivel rendelkeznek, és semmi felelősség nincs abban, hogy ezzel élnek, vagy sem. Nemcsak a gyerekek gondolták ezt így, hanem a szülők is, és nem is értették, amit mondtunk, hogy elvették a helyet mástól. Nem éreztek semmiféle felelősséget, lelkifurdalást, hiszen ez az ő helyük volt. És amúgy is ingyen van. 

A költségekről fogalmuk sincs, nem is foglalkoznak azzal, hogy a buszt így is, úgy is ki kell fizetni, a megrendelt ételek is pénzbe kerülnek, egyáltalán, mindent létszámra kalkuláltunk. Ha viszont fizetni kell érte, akkor a válasz, hogy nem engedik a gyereket, nekik erre nincs pénzük. 

A folyamatba beépítettük, hogy aki így tett, és nem betegség miatt, de az utolsó pillanatban visszalépett, legközelebb lehetőséget sem kapott semmilyen plusz programra. Lassan, de beemelődött. Azt hittük. Erre most megint visszaléptünk egy családdal. 

Siker volt a héten a közösségi foglalkozás, amit mi, fejlesztők nem tudtunk megtartani, mert Pestre kellett utaznunk, egy pályázati ellenőrzésre. Ám a társadalmi vállalkozásban dolgozó munkatársaink azt mondták, ezért nem kell elhagyni…megtartják ők. És megtartották, közösségi vetélkedővel, amihez ráadásul az AI-t is használták. Mindenre gondoltak, a jelenléti ívtől a feladatlapokon át a  hőségben a limonádéig. A hangulat remek volt, öröm volt hallani a telefonban a beszámolót, a büszkeséget…amit persze mi is éreztünk. Mert mi meg rájuk voltunk büszkék. 

Kudarc, hogy újra felbukkant a kábítószer a településen, halljuk a híreket, a faluban semmi sem marad titokban, de nehéz kiszűrni, mi igaz és mi pletyka, de mi figyelünk, és beszélünk a rendőrséggel. A bűnözéssel a küzdelem nehéz, ebben változás nincs, itt csak a közösségi elhatárolódás tekinthető eredménynek. A prostitúcióban, lopásban, rablásban, üzérkedésben felépült életstratégiák családokban öröklődnek tovább, van ugyan néha egy-egy “kanyar” a legális zónában, de a visszaesés állandó, és a minta átörökítése is.

A héten, hogy úton voltunk, felelevenítettünk több családot, akikkel küzdöttünk, sokat… Elképesztő sorsok, létszám van mögöttünk. Sokaknak egy-egy kemény szakaszban voltunk segítő támasz, aztán stabilizálódtak, és ma már nem kérnek segítséget. De pontosan tudják, és el is mondják, nélkülünk ez nem sikerült volna. 

Igen, ezek azok a kapaszkodók, mikor azt mondjuk: nagy változást nem tudunk felmutatni, de nélkülünk biztosan rosszabbra fordult volna a sorsuk. Van ezek között lakhatási probléma, amire a mi segítségünkkel találtak megoldást, felhalmozódott adósság, amit sikerült kitisztázni, egészégügyi probléma, ami megoldhatatlannak tűnt, és van kiemelés, de visszagondozás is, bukás, de sikeres érettségi is, feladott álmok, és sikeres életpályák is. Megmenekülés a prostitúcióból, de megakadályozhatatlanul elmerülés is benne. LMBTQ érintettek, akiknek nem tudtunk eleget segíteni, de ha nem vagyunk, talán még tragikusabban alakul a sorsuk. 

Temettünk sokakat, akiknek nem kellett volna még meghalnia… és születtek is sokan, akiknek már születésük pillanatában megpecsételődött a sorsa. Felléptünk gyermekbántalmazás, abúzus, gyermekprostitúció ellen, de megküzdöttünk az uzsorával is. Nehéz helyzetek és szomorú emlékek sorát eleveníthetjük fel.

A családon belüli erőszak témájával is foglalkozunk, van, ahol eszköztelenek vagyunk, van, ahol a hatósággal közösen próbálunk hatni, nem sok eredménnyel, de van, ahol a közösség erejét is érezzük már. Van, ahol állandó a visszarendeződés az agresszív párhoz, de van, ahol már döntés körvonalazódik: nem marad vele. Van, ahol fellélegzünk, hogy úgy tűnik, eltávolodik a kapcsolatban nem működő férfitól, és végre biztonságban tudhatjuk a gyerekeket is, aztán rémülten látjuk a facebookon az újabb partnerkeresését… 

Van, ahol nem tudunk még mindig lépni a tudatos családtervezés felé, és van, ahol ez már sikertörténet. Most pl. nagyon örülünk egy visszarendeződött kapcsolatban az óvszer-kérésnek. Igaz, ennek egy kórházból ki nem adott újszülött volt az előzménye… és most reménykedünk, hátha így nem jutunk el eddig. 

Soroljuk a családokat sorban, egymás szavába vágva: “emlékszel, mikor…?” Néha nevetünk, máskor megborzongunk a történeteket felelevenítve. 

Mégis, ebben az állandó hullámzásban haladunk. A sikerekre építünk érzelmileg, és a kudarcokból bontjuk ki a teendőket, a következő lépéseket. Újra és újra nekifutunk, nem engedve a messziről ítélkezőktől mindig elhangzó mondatnak: segíteni csak annak lehet, aki maga is akar. 

Mert mi pontosan tudjuk, hogy a generációs szegénységben épp ez akarás veszett el… és ebben segítenünk kell, hogy a mindenkit megillető életminőséget elérjék majd, egyre többen.

Facebook Comments