Sokszor írom, mondom, hogy az intézményrendszer ügy-kezelő fókusszal működik, nem törődve az okokkal, amelyek azonban folyamatosan újratermelik az ügyeket. Mi, az Igazgyöngyben az okokra fókuszálunk, ami mögött egy sor olyan probléma húzódik, amire hatni kell valamilyen módon, sokáig, összehangoltan, hogy változzon a helyzet, és életstratégia-váltás következhessen be.
A múltkor kérte tőlem egy lelkes követő, hogy írjak erről kicsit részletesebben. Már nem emlékszem, hogy az 1004 bejegyzés között volt-e már ilyen… mondjuk az első felében nem is lehetett, hiszen erre azért később jöttem rá, mikor már jó ideje próbáltam értelmezni az intézményrendszer működését is. Szóval, az évet nem tudom már, mikor ez megvilágosodott bennem, de ha volt is már ilyen bejegyzés, ez biztosan más lesz, hiszen mindig változik a helyzet. Sajnos nem jó irányban.
Na, de nézzünk pár konkrét példát. Azt hiszem, az első, amikor ezt megtapasztaltam, az a gyermekvédelemben történt. Egy gyerek lopott valamit a boltban, elkapták, rendőrt hívtak. Onnan ment tovább az eset a gyermekvédelmi rendszert is bekapcsolva, elindult az ügyintézés, ami három hónap múlva azt eredményezte, hogy védelembe vették a gyereket. Hogy ez mit jelent? A gyerek a családban marad, de a gyermekvédelmi szakemberek figyelme a családon erősebb, hogy ne történhessen még egyszer lopás. Fél évig tart ez, ha nincs baj, aztán lekerül a védelembe vétel.
Három hónap persze sok… de nincs kapacitás gyorsítani, és az, hogy ennek milyen értelmezhető üzenete van már annyi idő után a családban, a gyerekben, nem lényeges. Tény, hogy ebben az esetben már emlékezni se nagyon emlékeztek rá. De a hatósági eszköz hatott, figyelni kellett a gyerekre a szülőknek, és fél év múlva le is zárhatták az ügyet.
Aztán a gyerek újra lopott. A folyamat pedig újraindult. Mert az, hogy miért lopott, milyen a család jövedelme, pénzbeosztása, mennyire tartják a családon belül a bolti lopást bocsánatos bűnnek, sőt, nem egyszer a szülők utasítására történik ilyen, pont a büntethetőség elkerülése miatt, ezekkel nem törődött senki.
Ez nem fér már be a munkába. Pedig nyilvánvaló, hogy az időnkénti látogatás, beszélgetés a családsegítő, vagy az esetmenedzser részéről nem elég, ott azt mondják a szülők is, a gyerek is, amit hallani akarnak tőlük, csak menjenek már, hagyják őket békén.
Aztán figyeltem tovább a dolgokat. Az iskola is példák sorát hozta. Pl. osztályfőnöki figyelmeztetés a trágár beszéd miatt. Egy konfliktusban a gyerekek között durva vita alakult ki, amit a pedagógus próbált megfékezni, erre ő is kapott pár keresetlen mondatot. Mit tehetett? Beírta az ellenőrzőbe a figyelmeztetést, a szülő pedig aláírta. Az ügy lezárva. De ki foglalkozott az okkal? Azzal, hogy a családban a konfliktuskezelés módja ez, trágár szavakkal leordítani a másikat, sőt, a tettlegesség is belefér. Erre is van egyébként példa az iskolában is, ekkor általában újra a rendőrségé az első lépés, és megtörténik a védelembe vétel, de nem változik semmi, mert otthon ez a minta, legfeljebb visszafogja magát az iskolában egy darabig.
Hogy kinek a dolga lenne ezzel foglalkozni? Nos, senkinek. Nincs olyan intézmény a rendszerben, ami a felnőtteknél bepótolná azt, ami hiányzik. Amire az iskola hatott volna (ha tudna hatni, de az büntet, büntette a szülőt is amikor ő gyerek volt), ennyit hat, így marad a családi minta, ami generációról generációra problémásabb viselkedést, attitűdöt mutat. De nem foglalkozik vele senki. Nincs beavatkozás, csak ügykezelés. Ezek között az ügyek között fejlődik fel a családon belüli erőszak, a rettegés, az abúzus, a “rád hívom a rendőrt”, mint a konfliktuskezelés sokaknál egyetlen ismert módja, és a hatás az iskolában sem marad el. Mitől változna a helyzet?
Nézzünk mást: megette az osztálytársa otthonról hozott kajáját, ezért figyelmeztetést kap. Otthon aláírják, kész, legfeljebb gyengébb lesz a havi magatartás-jegy. De vajon miért ette meg? Mi volt az ok? Jobbat hozott, mint ő? Meglehet, vagy egyszerűen neki volt, a másiknak meg nem. Otthon is előfordul, az erősebb kapja a jobbat, a többet. A túlélés technikáját otthon megtanulta, a suliban is alkalmazza. Az erősebb többet kap. Persze elfojtani lehet ezt… ott az iskolaőr is. De az ok ott marad, kezeletlenül, és más színtéren utat tör magának.
Na, és itt van a másik, a jegyek kérdése. Meg fog bukni… de a szülőt nem érdekli, be sem jön, ha hívják. Nem jelenik meg a gyerek a pótvizsgán sem, a pedagógusok rohangálnak utána, hogy jöjjön már be egy végletekig lebutított vizsgához, ők megadják a kettest, és továbbléphet, de ha be sem jön, akkor nem tudnak tenni semmit. Nekik fontos, a pedagógusoknak, leginkább azért, hogy haladjon tovább, mert minél idősebb lesz, annál több probléma lesz vele, szabadulni akarnak hát tőle, amint lehet.
Ez az ügy, a “nem partneri viszony”ügye. De vajon mi ennek az oka? Nyilván az otthoni közeg, ahol nem érdekes, hányast kapott, ötöst, vagy éppen egyest, a szülői minta is jött a gyermekkori megtapasztalásból, az életstratégiából, amiben a túlélésnek nem az iskolában megszerzett tudás az eszköze. Az “én is megbuktam, mégis itt vagyok” üzenet erősebb, mint amit az iskola kínál. Annak van gyakorlati haszna, beépülése, amit otthon lát, és nem annak, amit az iskolában tanul. Mikor látja a hasznosulását az életében a Mátra csapadékviszonyának, vagy az 1848-as forradalom eseményeinek? Még az olvasás-számolás képességének sem igazán. Ezen az attitűdön, ami az oka az iskolához, tanuláshoz fűződő viszonynak ki változtat, és hogyan?
De lépjünk ki az iskolából. Ott van a személyi hitel felvétele. Ami házhoz jön, erős ügynöki rábeszéléssel, aminek nem tud ellenállni a pénzügyi tudatossággal nem rendelkező, csak a jelenben gondolkodó elszegényedett ember, akit éppúgy nyomnak a fogyasztói világ üzenetei, mint mást, aki megengedheti magának az éppen aktuális jóléti attribútum megvásárlását. A szülői generáció a végletekig eladósodott. Vajon az állami adósságkezelési szolgáltatások, melyek szigorú takarékoskodással próbálják kihúzni a csávából a családokat, elégségesek? Látja valaki, milyen a hosszú távú hasznosulási arányuk? Van-e olyan erős, hogy a következő generáció már ne ebben lássa a pénzszerzés, a túlélés módját? Tudja-e kezelni tehát valaki az okokat, vagy megmarad az ügy-kezelés szintjén?
Hosszasan tudnám még sorolni a példákat. Meggyőződésem, hogy az (mondjuk úgy, hogy nem integrációbarát) életstratégiák mögötti okokat kezelni csak hosszú távú, közösségfejlesztési fókuszú munkával lehet. Olyan munkakörökkel, melyek az okokat kezelik. Igen, ez pillanatnyilag többletmunkát és többletforrást igényelne, cserébe viszont csökkenne a folyamatosan ügyeket termelő családok rétege. Ügyeket termelő és munkát adó az intézményrendszernek. Ráadásul olyan munkát, amiben kizárólag hatósági eszközökkel “BM-es attitűddel” próbálnak hatni. De ha ezek hatékonyak lennének, akkor nem lennének tele a börtönök, és nem lenne annyi visszaeső sem.
Az attitűdváltás lassú, nagy türelmet igénylő munka, amit a közösségi erőforrások használata tehet könnyebbé, gyorsabbá.
Az igazi ok felelőssége pedig az államé: aki magára hagyta és politikailag kihasználta őket, a problémáikat a szőnyeg alá söpörte, majd megbélyegezte, kirekesztette, elvette tőlük az esélykiegyenlítő oktatás lehetőségét. A probléma mára ebben a működésben megoldhatatlanná vált. Ám a döntéshozók ezt nem ismerik el, próbálják a személyes felelősség körébe sorolni az egészet, ezt az attitűdöt vette át az intézményrendszer is. De a terepen pontosan látszik a rendszer igazi felelőssége. Amiben az ügy-kezeléssel úgy tűnik, mint tennének valamit. De ugyanazokat az utakat járják be, újra és újra. Változást pedig nem látni.