Sokszor mondtam, hogy a generációs szegénység mérséklésére ebben a struktúrában nem látok esélyt. Hogy strukturális változás kellene.
Mondom néha azt is, hogy milyen jó lenne, ha úgy működhetne, mint mikor egy rajzot készítünk…és látjuk, hogy nem lett jó a kompozíciója, a szerkezete, ezért kiradírozzuk az egészet, és a tiszta lapra újra felrajzoljuk. Mert amikor az elején látszik, hogy nem lesz jó, abba nem szabad több munkát fektetni. Újra kell építeni.
Persze ezt nem lehet megtenni egy intézményrendszeri struktúrában. Egyszerű lenne, de képtelenség, még akkor is, ha nálunk az lett a szokás, hogy minden új kormány a kukába dobja az előzőtől megörökölt fókuszokat, működéséket, és újratervez. Mert ezek a társadalmi szempontból alapvető fontosságú feladatok, amelyeket valamilyen formában az állam (vagy önkormányzat) biztosít, adott intézményi struktúrákban szerveződnek. Bár a világ gyors változásához változó sikerrel igazodnak, ez a tagozódás (oktatás, egészségügy, szociális ellátás, közbiztonság, stb.) adott. Vagyis ezeken belül kellene a működésben valamit hatékonyabbá tenni.
Ráadásul ezekben a rendszerekben ott van egy átörökített protokoll, módszertan és attitűd is, aminek előnye és hátránya is van. Előnye, hogy lassan változik, és sok “központi” dolog, ami működésképtelen, elhal, mielőtt beépülne. Az oktatásban sok ilyet látni, de máshol is. A hátránya is megvan, pl. a túl gyorsan eredményt követelő és kommunikáló központi irányítás, ami az indikátorkényszerével végig tol mindent, sokszor előkészítés nélkül. Ebben rengeteg pénz és energia forgácsolódik el, mert a rendszer működésének nem része az önreflexió. Nem láttam még olyat, mikor kimondták volna: bocsánat, ezt benéztük. Nem jó ötlet volt, nem tártuk fel alaposan a problémát, nem építettünk a szakma tapasztalataira, véleményére, stb. Legfeljebb elhallgatnak róla, mintha sosem lett volna.
Szóval, ezeket a rendszereket állandónak kell tekintetünk, és ezen belül kellene megoldásokat keresnünk.
A civil modellekben rengeteg innováció van. Mégis a legtöbb szakirodalmi lábjegyzetként marad fenn, ebben az átpolitizálódott világban rettentő nehéz az állami struktúra hiányosságaira még csak a figyelmet felhívni is. Civil és céges támogatásokból, pályázatokból próbáljuk megmutatni, hogy mi, a terepen mit látunk, kidolgozzuk a “jó gyakorlatokat”, amelyek azonban nem épülnek be a rendszerbe.
Egész munkám során ez izgatott, a beépülés, a rendszerszintű hatás. Persze, fontos az egyének, gyerekek, családok életstratégia-váltásának támogatása is, de ez kevés. Mi pl. itt, a hajdú-bihari térségben kb. 1200 családot érünk el. Nem bírunk többet. A múltkor kérdezte tőlem valaki, hogy miért nem dolgozunk más megyében is, mikor szükséges lenne?
A kérdés nyilván jogos, de az államon kívül ellátni állami feladatokat, amihez nem ad az állam támogatást, nem egyszerű. Ráadásul értelmetlen is, hiszen ha megoldjuk a családok problémáit, melyeket a rendszer nem tud, nem akar, vagy nem bír, az állam hátradől, hiszen neki nincs dolga ezzel.
Ezért nem tekinthető tartós megoldásnak a rendszeren kívül végzett esélyteremtő munka. Változást csak a rendszerek működésének átalakítása hozhat. Szóval kell, mint a tanoda, ami az esélykiegyenlítő oktatás hiánya miatt ma szükséges, de valós hatás csak abból lehet, ha az iskolarendszer lesz esélykiegyenlítő. Ehhez pedig működési változás kell. Addig kimegy a pénz a funkcióját betölteni nem képes iskolarendszerre, és mellette annak a hibáit bepótolandó tanodarendszerre, amiben egy dolog, hogy a problémamegoldás így kettős finanszírozású, a nagyobb baj, hogy igazán eredményt nem hoz.
Az Igazgyöngyben az elejétől fontos elem volt, hogy nem egy “civil zárványt” akarunk, hanem egy együttműködésen alapuló elmozdítását a társadalmi leszakadás bonyolult problémájának. Ezért erősen fókuszálunk a munkánk területén az intézményi kapcsolódásokra, egy közös attitűd kialakítására.
Ami persze rettentő nehéz, leginkább azért, mert a rendszer ügykezelő fókuszú, és nem ok-kezelő. Mondhatnám úgy is, hogy az egész rendszer küzd a problémákkal, ezek az ügyintézések tartják fenn, ezzel foglalkoznak a benne dolgozók, miközben az okokkal nem tudnak foglalkozni, és az okok mindig újratermelik az ügyeket.
Hogyan lehetne ezt a fókuszt átalakítani a rendszerben? Azt látom, hogy olyan új munkaköröket kellene működtetni, sőt, új típusú képzettséggel rendelkező szakembereket foglalkoztatni benne, ami az okokkal foglalkozik. Az okok kezelése egy idő után kevesebb ügyet eredményezne. Megérné a ráfordítást.
Mostanában próbálom úgy nézni az Igazgyöngy probléma-lefedését, hatásait, hogy a nálunk levő munkakörökre is ránézzek, és összevessem az állami rendszerrel. És azt is látom, hogy ebben a fogalmakat is újra kellene definiálni. Mert mit jelent a családsegítő munkája az intézményrendszerben?
A szegregátumokban leginkább azokkal a családokkal foglalkozik, akik a rendszerben valamilyen problémával, “üggyel” megjelennek. Elindul egy folyamat, amelynek során védelembe vétel történik, ami azt jelenti, hogy fokozottabban figyelik a családot. Ezek szinte kimerítik a munkaidejét, az adminisztrációja nagy, része akár a családi pótlék összegéig a bevásárlás is. Ám, ha a félév során nem lesz újabb “ügy”, akkor lekerül a védelembe vétel. De nagyon gyakran vissza is kerül hamarosan, sőt, megfigyelhető a mintázat generációs léptékben is: ha a védelembe vett gyerekek felnőnek és szülő lesz belőlük, ugyanúgy ezek az utak ismétlődnek. Mert a problémák okai kezeletlenek maradnak, amit átörökítenek a családokon belül is.
Nálunk a családsegítő munka más. Bár ott vagyunk mi is az esetmegbeszéléseken, szerencsére a rendszer számít ránk egyre gyakrabban, de mi másképp látjuk a folyamatokat. Képesek vagyunk preventív munkát is végezni, mert a rendszer csak akkor lép működésbe, ha az “ügy” eléri az ingerküszöbét. Mi gyakran jelezzük előre, de ezzel általában nem megyünk semmire. A túlterhelt szakembereknek erre nem marad figyelme, energiája… sokszor szándéka sincs rá.
A mi családsegítő munkánk más alapokról indul. Mi megismerjük a család élettörténetét, múltját, a benne működő hatásokat, és próbáljuk támogatni őket abban, hogy kevesebb “ügyet” termeljenek a rendszernek. Hogy képesek legyenek az életstratégia-váltásra. Ebben meg kell, hogy értsük a családok működését, önszabályozását, feltérképezni a kompetenciáikat, különös tekintettel az attitűdökre, és a közösségben elfoglalt helyüket, kapcsolataikat. Foglalkozunk a család eladósodásával, lakhatásával, önfenntartási képességeivel, konfliktuskezelő technikáival, egészségügyi problémáival, és persze a lehetőségeivel is.
Mindezt úgy, olyan bizalmi légkörben, ami nem sérti a családok önrendelkezési jogát. Megértetjük, hogy mi, csak, mint lehetőség vagyunk jelen az életükben. De mutatunk egy utat, ami rájuk szabott, amit velük keresünk meg, és segítjük őket, hogy elinduljanak rajta. Működtetünk egy olyan rendszert, amiben az elmozdulást közösségi értékrend kialakításával építjük.
Ehhez egyszerűen más munkakörök szükségesek. Most majd azon (is) dolgozunk, hogy ezeket elnevezzük, és leírjuk.