Ezzel a három kérdéssel ebben a formában az Adeqatus Kft. nekünk nyújtott képzésén találkoztam, ahol a vezetői képességek fejlesztése volt a cél. Hogy akkor lesz sikeres egy feladat kiadása a munkatársaknak, ha ezeket a területeket is megvizsgáljuk.
Nyilván nem csupán a vezetői készségek területén alkalmazható ez, hanem mindenhol, az iskolában is, és a társadalmi leszakadás ellen végzett munkánkban is. Igaz ez a foglalkoztatásban, vagy a kríziskezelésben is, mindenhol, ahol hatni próbálunk. Akár direkt módon, akár indirekten.
Ha eseteket mesélek el, talán érthetőbbé tudom tenni. Szeretnénk pl. ha tudatosabb lenne a családtervezés, és nem az abortusz lenne a megoldás a nem kívánt terhességre. Próbáljuk hát megértetni, hogy van ennek más módja is. Már itt falakba ütközünk, mert meg kell küzdeni a tévhitekkel, melyek gátolják azt is, hogy megértse a helyzetet. Tehát, hogy nem lesz rákos, vagy nem hízik el a fogamzásgátló tablettától, nem fáj, mikor felteszi a nőgyógyász a spirált, nem esik mellette teherbe, stb.
Ha ezen túl jutottunk, ami nem egyszerű, sok munkát igényel, szakemberek bevonásával, a közösségből megerősítve pozitív példákkal, akkor következhet a második lépés: tudja-e? Itt is segítség kell. Képes-e végigvinni? Meg tudja-e venni? Tud-e rá forrást szerezni? Tud-e időpontot foglalni a nőgyógyásznál, be tud-e utazni időre…? Vagyis, meg tudja-e teremteni a feltételeket a realizáláshoz?
Többnyire nem. A létminimum alatt élőknél nem ez az elsődleges. És bizony egyik megoldás sem olcsó. De ebben segítünk, fedezzük a költségeket, segítünk (megtanítjuk) az időpontfoglalásban, és a bejutásban is.
Gondolhatnánk, hogy minden rendben, eljutottunk a folyamat utolsó lépésig: akarja-e? Minden erőfeszítésünk ellenére itt sok esetben megáll a dolog. Hiába kérjük újra és újra… Eljutunk a következő nem kívánt terhességig. Ami kétesélyes, vagy megtartja, és tudjuk, ezzel újra a mi segítségünkre szorulnak, a baba fogadásához, majd később is, végig. Vagy jön az újabb abortusz, újabb fogadkozással, hogy mostmár tényleg, lépni fog.
Hogy kivel, mikor jutunk el a folyamat végére, változó. Van, akinél megszületik az ötödik gyerek is, mire a döntés megérik benne annyira, hogy meg is valósulhat. És persze ez az egész egy nagyon bonyolult folyamat, a női önrendelkezés képességének, lehetőségének valós értelmezése elengedhetetlen hozzá.
Vagy nézzünk egy másikat. Nem jár a gyerek óvodába. Alig van közösségben, pedig hamarosan iskolás lesz. Vajon érti-e az anyuka, miért lenne fontos az óvoda? Érti, hogy ott többen vannak, és kell a gyerekeknek, hogy közösségben is legyenek, de erősebb a “nem akar menni, sír…és sajnálom” átélése, ami ellenére hat annak, hogy le kellene küzdeni ezt az akadályt. A gyerek érdekében. Mert az iskolában ezzel szembesülni sokkal nehezebb lesz.
Ha érti, akkor tudja-e? Ott tudja-e hagyni az óvodában sírva is, abban a hitben, megtapasztalásban, hogy ez csak ideig-óráig tart, és ha beszokik, akkor jól fogja érezni magát? Hogy ez mennyire nehéz, mindannyian tudjuk, akik túlestünk már beszoktatáson.
Itt aztán a tudás és az akarat összekapcsolódik, és az lesz a kérdés, hogy elég lesz-e mindez ahhoz, hogy a gyerek végül rendszeres óvodába járó legyen?
A foglalkoztatásban talán könnyebben modellezhető a dolog. Akár kézműves, akár mezőgazdasági, vagy élelmiszerfeldolgozó feladatról van szó. Mert itt a folyamatok sokkal jobban megfoghatók, az elvárások is. Visszakérdezhetünk, és ha el tudja mondani, mit kell csinálnia, akkor valószínűsíthető, hogy érti. Az, hogy képes-e rá, tudja-e, azt fel tudjuk mérni a korábbi feladatok megoldása alapján. Az, hogy akarja-e, viszont visszahathat, mintegy kibúvóként használva a második pontra: “én ezt nem tudom”, “nem értek hozzá”, stb.
Pedig tudja, csak nem akarja. Hogy miért? Vagy, mert nem akar erőfeszítést tenni (mert fizikailag nehéz, vagy meleg van, stb.), vagy, mert fél a kudarctól (ezt is meg kell tanulni, hogyha nem sikerül valami, akkor még nem kell feladni), vagy mert így akarja pozícionálni magát (mint a gyerek az iskolában, aki ki akar tűnni a többiek közül… azért se csinálja, neki aztán ne dirigáljon senki).
Ha más oldalról vizsgálom ezt a három dolgot, akkor azt gondolom, az első kettő esetében könnyen megtaláljuk a megfelelő feladatot, ami illeszkedik a tudásához, képességéhez. Ez a mi felelősségünk, hiszen tudjuk, mindig akkor érzi az ember jól magát a munkában, akkor képes fejlődni, ha megfelelő erősségű feladatot kap. Az igazi kihívás az, hogy meg tudunk-e küzdeni a harmadikkal, az akarással… vagyis a motivációval?
Átlátok-e azon, ha pl. csak kihasználná a helyzetet, mert könnyebb ez a lehetőség, mint tenni valamit önerőből? Mert pl. egészen addig nem foglalkozott az illető a gyerek felülvizsgálatra történő bevitelével, míg a családi pótlék elvételével nem fenyegeti meg a hatóság. Akkor kétségbeesetten kér segítséget, holott előtte többször elmulasztotta, mikor lett volna megoldás rá. És jön a “nem tudta, hogy muszáj bevinni”, vagy a “mindig beteg volt a gyerek”, meg a “nem ért rá a falugondnok”. Utána sem érdemes menni, mi lehetett a valós indok, mert ebben a fázisban már erős a személyes felelősség elfedésére irányuló másra mutogatás. De ez az attitűd. Addig nem fontos, amíg nem jön a hatósági fenyegetés. Akkor azonnal kell, és abban már csak mi maradunk, mint lehetőség.
Vagy, ott a tartozás-felhalmozás. A “segítsünk, mert kikötik a villanyt”. Értették, az elejétől, hogyha nem fizetik, ez lesz a vége. Tudták, hiszen jöttek a felszólítások. De nem akarták tudomásul venni, csak akkor, amikor az utolsó pillanatban vannak, és másnap már jönnek, hogy levágják a villanyórát a hálózatról. Akkor jön a változatos formában történő segítségkérés, olyan látszatot teremtve, mintha ők csak áldozatok lennének, és a mi akaratunkon múlna az egész. Hiszen mi tudnánk segíteni, ha akarnánk, és legyen lelkifurdalásunk, ha nem tesszük. És úgy tűnik, úgy is élik meg: a mi felelősségünk lesz, ami ezután következik.
A vezetékes víz nélküli házban nincs WC. Adunk kerti budit, mindenhova, hiszen nagy a járványveszély e nélkül. Egy házcsere, közben jön a tél, és a WC-t feltüzelik. Ezzel a ház eggyel lejjebb csúszik azon a listán, amin a gyerekek felnevelésére alkalmas házak vannak. Értették, hogy WC nélkül nemcsak kényelmetlen az élet, hanem feltétel is lehet a gyerekek felneveléséhez? Igen a válasz. Tudták azt is, hogy elvihető lett volna a másik háztól. De kényelmesebb volt azt felhasogatni, mint fát gyűjteni. A bútorokkal is gyakran ez a helyzet. Másikat nem tudnak készíteni, alig élnek meg a jövedelemből. Most várjuk, mikor szól a hatóság, hogy ezt így kockázatosnak látják. Akkor már lenne akarat, de a feltétel már nincs meg. Ki fog megoldást adni?
Ezek a legnehezebb játszmák. Mikor azt látjuk, hogy megértik a kockázatokat, lenne tudásuk, hogy elébe menjenek a visszafordíthatatlannak, de nincs ott az akarat, majd amikor beüt a krach, akkor megpróbálják ránk tolni a problémát, és a felelősséget is. És tényleg mi tépelődünk, keresünk megoldást, a “védhető” segítségnyújtást a közösségben… Hogy miért? Mert ezekben a történetekben mindig ott van a gyerekek. Akik nem tehetnek az egészről. Akik sérülnek, nem kapják meg a kezelést, nem maradhatnak a villany nélküli házban, stb.
Érti, tudja, akarja? Minden elemét minden esetben végig kell futtatnunk. Közben tükröt tartani nekik, türelemmel, megerősíteni azt, ami előre mutat, nem támogatni, hanem megpróbálni visszaszorítani azt, ami nem.
Fejleszteni, változtatni, mind a három területen. Nekifutni újra és újra, nem feladni. Remélni, hogy lesz változás. És lesz. Van, akinél hamarabb, van, akinél lassabban. De lesz.