Az Igazgyöngy munkájában a tapasztalati kép azt mutatja, hogy nagyságrendileg több a kapcsolódás a társadalmi leszakadásban élő nőkhöz, mint a férfiakhoz. Így volt ez az elején is, mikor megjelentem a kis faluban, és a gyerekekkel játszani kezdtem az utcán. Akik odajöttek, beszélgetni kezdtek, később behívtak a házaikba, bizalmukba fogadtak, ők mind a nők, az édesanyák voltak.
Ennek nincs köze ahhoz, hogy én is nő vagyok, mert a mai munkafelosztásban férfi kollégáim is kapcsolódnak a közösségfejlesztéshez, sőt, akinek a szociális részt egyre inkább adom át, ő is férfi. Egyszerűen a nők, nyilván a gyerekek miatt könnyebben kapcsolódnak. Van persze más is. A generációs szegénységben zömében a nők azok, akiknek megoldást kell keresni a nehéz helyzetekre. Ők mennek kölcsönt kérni, pénzt, vagy bármit, ők mennek szülői értekezletre, vagy, ha behívatják őket a suliba, esetleg esetkonferenciára a családsegítőbe, bármilyen konfliktusos, segítség-kéréses helyzetben az övék ez a szerep. Nem minden családban, de nagyon sokban ez a helyzet.
Furcsa ez, nyilván oka van, hogy így alakult, talán a férfiak szégyellik, ha külső segítségre szorulnak, vagy egyszerűen a nőknek jobb a kommunikációja erre. Mivel pedig évek alatt sikerült azt a közösségi szabályt általánossá tenni, hogy az számathat tőlünk segítségre, aki valamilyen módon kapcsolódik a közösségünkhöz, akikkel azért dolgozunk, hogy élhetőbb legyen a falu, így ezt a kapcsolódást is zömében a nők biztosítják.
Nyitottak persze a közösségi foglalkozásaink a férfiaknak is, elő-előfordulnak, de nem jellemző ez. Igaz, többnyire nincsenek is itthon, de aki itthon van, az sem igazán jön. Mondjuk a női közösség meg annyival előrébb jutott már kommunikációban, együttműködésben, hogy nehéz is lenne megtalálni a szerepüket közöttük.
Persze ha olyan esemény van, amiben nem a fejlesztés van fókuszban, pl. a falunap, vagy bármilyen segítségre van szükségünk, ott képviseltetik magukat, ami azt mutatja, nem ellenséges a viszony, csak most ebben a szakaszban vagyunk. Lesz majd még ebben is változás, biztosan.
Kicsit furcsa is, mert a közösségben egyre meghatározóbb szerepet játszanak azok az asszonyok, akik kapcsolódnak hozzánk, ötleteik vannak, szervezőképességük is egyre erősebb, a képviselőtestület mégis csak férfiakból áll. Remélem, elérjük azt is, hogy a nők közül is kerülhessenek majd be, azt hiszem, az is egy nagy mérföldkő lesz. Hiszem, hogy eljön majd.
Próbáltuk különben korábban a férfiaknak szóló kisközösségi programok szervezését is, de nem volt sikeres. A női-férfi szerepek szociális mintái erősek, erősebbek, mint más társadalmi csoportban. Nem etnicizálom ezt, a falvakban egyébként is ez az alárendelt női szerep volt az általános, és minél kevésbé képzettek a felnőttek, annál nehezebb megtörni ezt is.
Ez történik “kifele”. A családon belül már vegyesebb a kép, de a férfi dominencia általános. Bár jól emlékszem, mikor az egyik asszony azt mondta nekem, náluk úgy van, hogy a fej a férfi, de a nyak a nő. Szóval sok családban képesek a nők befolyásolással lenni, és ez a fiatalabb nőknél erősödik is.
Persze nem mindenhol. Ahol pl. a családon belüli erőszak határozza meg a mindennapokat, ott nagyon nehéz a nők helyzete. Az egyik legnagyobb kihívás ezekben az esetekben segíteni, folyamatos félelem van bennünk, hogy történik valami, de az érintettek nem, vagy nagyon nehezen lépnek. Ez is egy borzasztóan összetett probléma.
Aztán furcsa mintázat figyelhető meg a generációs szegénységben, ami változásokat is mutat. A nagyszülők generációjának történetei rengeteg nélkülözésről, traumáról szólnak. Nyilván ez változó a családi élettörténetekben, de hallani olyat, mikor az alkoholista apa mellett sosem kaphattak a gyerekek semmit, olyat is, aki egyszerűen megette a vacsorát anélkül, hogy az éhes gyerekeknek egy falatot is adott volna. Van történet eladott, megerőszakolt lányról, akinek ezzel a traumával kell együtt élnie. Olyat is hallottunk, aki életveszélyben volt, és csak a szerencse mentette meg, hogy egy beteges kapcsolatból kiléphessen. Más azért maradt ki az iskolából, hogy vigyáznia kellett a kisebb testvéreire. Sokukba belevésődött: sosem kaptak meg semmit, amire vágytak, és megtapasztalták az éhezést is.
A traumák mások voltak és erősebben kötődtek a nélkülözéshez, bántalmazáshoz. Akik ebben nőttek fel, nekik, miközben feldolgozatlanul hordozzák magukban a sebeket, nekik a legfontosabb az volt, hogy a gyerekeik ne éljék át, amit nekik át kellett. Ezért mindent megadnak nekik, hogy ők “kevesebbet szenvedjenek”. Inkább kézzel mos az anya, de megveszi a gyereknek a legújabb iphone-t, a 40 ezres sportcipőt. Vagy inkább nem eszik, de a gyereknek legyen kóla, édesség.
De már látják, nem kellett volna, mert megoldhatatlan helyzetek sora elé állítja őket a gyereket mindenből kikímélő szülői viszonyulás, a feltételek nélküli vágykielégítés, az, hogy mindent kitaposnak belőlük, amit a fogyasztói világ rájuk zúdít. Akiknek ebből a generációból már gyerekük van, ott többen elgondolkodnak, és igyekeznek másképp nevelni a gyerekeiket. Ez azért megy könnyebben, mert nekik nincsenek meg azok a traumák, mint a nagyszülőknek.
Ez nem jelenti azt, hogy ma nincsenek traumák. Vannak, részben azonosak, részben mások. A világ változik, változnak a krízishelyzetek is, csökkent pl. a kríziséhezők száma, de bejött a társadalmi leszakadásban élőknél is a kábítószer. A fogyasztói világ hatása megerősödött, de egyre többen képesek jövedelemhez jutni a szürke-feketezóna által kínált lehetőségekben, ennek a trauma-kockázata is erősödik. A nagyszülőknek, ha nem volt pénzük, csak az uzsorás maradt. Ma életstratégiák épülnek fel a felvehető személyi hitelekre, a nulla forintos áruhitelekre, eladósítva magukat, végérvényesen és visszavonhatatlanul. A családon belüli erőszak maradt, abban nincs változás. Sőt. Azt gondolom, talán több marad rejtve, mint a rendszerváltás előtt.
No és itt a digitális tér. Ami áldás és átok is egyben. Mert elérhető és eladható minden, a testük is. Prostitúció, ami beszívja a lányokat, elhasználja őket, majd visszadobja a nyomorúságba. Vagy az ismeretlenségből előbukkanó férfiak, akikről nem tudnak semmit, mire pedig kiderülnek a kockázatok, az agresszivitása, vagy az abúzus kockázata, már útban van a közös gyerek, és élnek egy folyamatosan a nőt is és a gyerekeket is traumatizáló kapcsolatban.
Szóval, változik minden, a szegénység is, a traumák is. Csak egy valami nem. Nem működik még mindig egy olyan rendszer, ami valós segítséget adna a generációs szegénységben élőknek ahhoz, hogy életstratégiát váltsanak. Az pedig, hogy ezt a gyorsan változó világot, a 21. századi szegénység kihívásait a szakma is lekövesse, nos, erre sem sok esélyt látok.