Hamarosan 65 leszek. Eddigi munkában (ami nem jelenti a tanulás végét) töltött életem első, kisebbik fele kizárólag az oktatásban telt, majd jött az Igazgyöngy. Ennek most már 26 éve, és bár az elején ez is oktatás-fókuszú munka volt, de már másképp, mint az állami rendszerben, sokkal erőteljesebben volt jelen benne az esélyteremtés, ami végül kiszélesedett egy komplex hatásrendszerré.
Tanultam és tanulom ma is, kellő alázattal, hogyan értelmezzem, értsem meg a társadalmi leszakadás rendkívül bonyolult kérdését. Mindenhez a terepi tapasztalatok alapján nyúlok, ehhez figyelem mások kutatásait, programjait, beleértve az államiakat is. Más így az egész, mintha fordítva csinálnám, mert így a probléma felől közelítek, valós, megélt megtapasztalásokkal, és nem a magam vagy mások szocializációja alapján feltételezek valamit, ami a valóságban nem úgy van.
Tudom, biztosan tudom, hogy amit csinálok, nem haszontalan, és nem is ártok vele. Nagyon vigyázok, hogy az amúgy is rendkívül rossz helyzetet ne rontsam tovább. Tudatosan gyúrok arra, hogy ne legyek indulatos a megszólalásaimban, bár ez nem mindig sikerül. Azt hiszem, azért nem, mert nagyon feldühít, ha valakin érzem, nem akarja látni a valóságot, helyette inkább támad. Ez pedig ma része lett a közbeszédnek, a problémakezelésnek. Az állandó támadás.
Most, ha visszanézek, az elején azt gondoltam, velük lesz a legnehezebb. Velük, akik generációs szegénységben élnek, nem látnak kiutat és a feketezónában építenek életstratégiát. De már nem őket érzem a legnagyobb kihívásnak… talán azért, mert velük haladunk.
Mert arra, hogy folyamatosan erősödni fog a “szembe szél”, és egyre inkább ki kell fejlesztenem magamban és magunkban a “bárhonnan, bármikor jöhet támadás” viszonyulást, erre az érzésre nem számítottam. Egyszerűen azt hittem, ha jó, előremutató a cél, ha szakmailag jók vagyunk, és ehhez átlátható, tisztességes működés társul, rendben lesz minden. Hiszen a gyerekszegénység ügye fontos. Azt gondoltam, ezt mindenki belátja majd.
Bár nem volt ez egyszerű a kezdetekkor sem. Jól emlékszem az akkori “okításokra”: “Te egy olyan tehetséges pedagógus vagy. Miért “ezekre” fecséreled az energiád, miért nem a rendes magyar gyerekekre?” Vagy a “Miért nem tudod befogni a szádat, és rajzolgatni csendben a cigánygyerekekkel?” emblematikus kérdésre.
Mert ezt a problémát feszegetni, a társadalmi leszakadás ügyét, ráadásul a rendszert kritizálva, sosem volt üdvözítő. De félnem korábban nem kellett. És féltenem sem, mert a félelem nem magam iránt értelmeződik bennem, hanem a féltésben, a munkatársaim, a családok, a gyerekek viszonylatában.
Épp a héten hallottam valakitől az alapítványunkkal kapcsolatban,hogy “politikailag vállalhatatlan”-ok vagyunk, akikhez nem szabad menni, mert annak kockázata van. Egy “felsőbb” vezetőtől származott ez a mondat, de nyilván mások is tudják ezt, akik a rendszeren belül ehhez igazodnak.
“Politikailag vállalhatatlan”. Elgondolkodtam rajta…Persze ez már sokszor megerősítést nyert az utóbbi években. Volt már meghívás konferenciára, majd gyors lemondása, hogy nehogy valami olyan hangozzon el a számból, ami rontaná a rózsaszínre kommunikált képet. Két hete volt egy kapcsolatfelvétel egy kiállítással kapcsolatban, majd gyors kihátrálás, hogy “részükről most nem aktuális”. Vagy korábban egy települési bemutatás egy politikai vonalon érkező látogatónak, amikor ebben a “zárt” körben elhangzott, hogy “vannak, akikre büszkék vagyunk, és vannak, akik miatt szégyenkezünk”. Nevesítve. Én ez utóbbi tábort gyarapítottam.
A bűnöm pedig az, hogy nem tudok ahhoz a hamis képhez csatlakozni, miszerint minden rendben van. Mert nincs. És az, hogy nincs, az a rendszer hibája, a döntéshozók felelőssége. Ennek a kihangosítása az, ami miatt nem vagyok, nem vagyunk vállalhatók. Ám ezekben a kapcsolódásokban az a baj, hogy nem a szakmaiság, hanem a lojalitás a meghatározó benne. Most ott tartunk, hogy minél inkább igazolható valami hiba szakmailag, annál inkább vállalhatatlan az, aki jelzi, politikailag.
De ez nem az én, nem a mi hibánk. A szakpolitika nem azonos a pártpolitikával. Bár azt gondolom, ezt igazából sosem sikerült nálunk határozottan elkülöníteni, pedig ez a rendszerváltáskor nagyon fontos lett volna. A szakpolitika minden kormányváltásnál új utat nyert, az elődöké pedig a kukában végezte. Most pedig már nincs is szakpolitika. Felolvadt a pártpolitikában. A szakmaiság helyére egyre inkább a megalkuvás (és az imádkozás) kerül. Aki nem kapcsolódik a rózsaszín lufifújáshoz, és nem hangosítja ki kellően a keresztény nemzeti viszonyulást, hanem urambocsá’ kritizálni mer, más szempont szerint értelmez, vagy ellentmond, sőt, még ateista is, no meg nyíltan liberális gondolkodású, az ma “politikailag vállalhatatlan”.
Ami szerencse, hogy ez még nem általános. A szakmai kapcsolataink erősebbek ennél. Mert az emberek, a szakemberek ennél bátrabbak. És látják, hogy az alapítványunk kizárólag a szakpolitika mentén fogalmaz meg mindent. Az én személyes oldalam pedig a közösségi médiában az én viszonyulásomat tükrözi. Nekem liberális a gondolkodásom, ez nem változott, és nem is változik. Ezt a blogot még a liberális kormány idején kezdtem el írni. Mert a probléma akkor is adott volt, és én akkor is hitelesen próbáltam kommunikálni róla. Igaz, akkor még sokkal kevesebbet tudtam, értettem ebből az egészből. De ugyanilyen kritikus lennék, bármelyik párt irányába, ha így működtetné a rendszert.
És erősödik a helyi beágyazottságunk is. Ebben is nagyon figyelünk a partnereinkre, hiszen ők is sérülékeny helyzetben vannak, és az együttműködés nekünk nagyon fontos, mert csak együtt lehetünk hatékonyak.
És ez csak egy terület, a rendszerrel való konfrontáció, amiben állandósult a fenyegetettség érzése. Bár sokkal erősebben hat ez, mint gondolnánk, hiszen komoly érdekek húzódnak az ellenségkép-gyártás mögött, ami kihat a közvéleményre is. És ma azt járatnak le, akit akarnak.
De van más is. Ha a problémáról nyíltan beszélünk, akkor azoktól a jogvédőktől jöhet támadás, akik mindig áldozati szemszögből értelmeznek mindent, szerintük mi rasszisták vagyunk, fehér gyarmatosítók, ami egészen odáig megy, hogy miközben küzdünk, hogy munkahelyet teremtsünk nekik, ők ellenünk biztatják őket: “ne dolgozzatok a gádzsóknak”. Ha pedig azt gondolnánk, hogy akikkel együttműködtünk, más hasonló területen dolgozó civilek majd mellénk állnak, és jelzik, hogy legalább a legdurvább sértések nem állják meg a helyüket, tévedünk. Egyedül maradtunk, nyilvánosan senki sem állt ki mellettünk. Túl sok itt is az érdek, a frusztráció.
És azt hiszem, valahogy úgy alakul, hogy a civil szférában is a sikerkommunikáció a kívánatos. Ami persze elgondolkodtató, hiszen, ha ennyire sikeres lenne minden civil program, már rég megoldódott volna a társadalmi leszakadás kérdése. A legtöbben úgy vélik, ha támogatókat akarnak, akkor csak és kizárólag a sikereket kell mutatniuk, mert ki akarna támogatni egy olyan programot, aminek kudarcai is vannak? Ezért nem beszélnek a kihívásokról. Hogy közben könnyen elveszíthetik a hitelességüket, ennek a kockázatával nem számolnak.
Szóval, minden abba az irányba tol mindent, hogy ne beszéljünk a problémákról, ha nem akarunk bajt magunknak. E miatt kell állandó készenlétben lenni. De mi még álljuk a sarat. Mert pontosan tudjuk, érezzük, hogy a hiteles kép a megoldáshoz nélkülözhetetlen. És azt is tudom, érzem, hogy egyre többen vannak mellettünk. Hogy számukra nem “vállalhatatlanok” vagyunk, hanem nagyon is “vállalhatók”.
Ennek az erősödése ad reményt és erőt nekünk is. Köszönet érte.
És ki tudja? Ha változik a “széljárás”, talán azok is felvállalnak majd minket, akik most a saját pozíciójuk védelmében gondolnak ránk vállalhatatlanként. Mert azzal szerintem mindenki tisztában van, hogy semmi sem marad az idők végezetéig. Mindig, minden változásban van. És ezt sem szabad elfelejtenünk.