A veszteséget, amit a munkánk célcsoportjában naponta megélünk, nehéz feldolgozni. Gyerekek, családok sorsán kellene változtatni, ami már önmagában is nagy kihívás, az meg, hogy az ember látja, a rendszer mennyire nem képes hatékony beavatkozási pontokat találni, számomra még nehezebbé teszi ezt az egészet.
Persze meg lehetne elégedni azokkal, akikre tudunk hatni, kiragadni egy-két családot, gyereket, lehetőleg olyat, ahol a siker biztosra körvonalazódik, és csak velük dolgozni. Az mutatná: lám milyen eredményesek vagyunk, mi aztán tudjuk, hol a megoldás, hogy kell ezt csinálni. És tudom, hiszen nekünk is vannak ilyenek, érettségizettek, felsőoktatásba kerülők, tudom, hogy ez is egy út, nagy lépés, nagy siker. De nekem nem megy.
Nem bírom elengedni a tömegeket, akiknek az élete ugyanolyan marad, mint a szülőké, a sok sajátos nevelési igényű gyereket, akik sosem jutnak el sem az érettségig, sem a szakmatanulásig, azokat, akiket kiemeltek, majd 18 évesen visszakerülnek oda, ahonnan kiemelték, és viszik tovább ugyanazt a mintát, amiben nekik sem volt esélyük az elviselhető életre. Nem bírok nem gondolni a generációk óta kriminalizálódott családokra, akik ebbe húzzák bele a gyerekeiket, sőt, a rokon gyerekeket is. A mentális betegekre, akikre nagyon kellene figyelni, mert mellettük gyerekek is élnek, a családon belüli erőszakot elszenvedőkre, és még folytathatnám a sort.
A környezetéből kiragadott, nagyon sok ráfordítással életstratégiaváltást elérő gyerekek is fontosak. Ők azok, akik százat lépnek. Példák lehetnek, de a számuk elenyésző azokhoz képest, akik maradnak ott és úgy, ahogy generációk óta élnek. Ezért mondom mindig: mi nem egy gyerekkel szeretnénk százat lépni, hanem százzal egyet.
Ez viszont csak olyan rendszerszintű változásokkal képzelhető el, amihez politikai szándék kellene. Ami nincs. Mert a politikai szándék fókuszában más van.
De nemcsak értük vérzik a szívem, az esélytelenekért… hanem azokért a szakemberekért is, akik küzdenek, és alulmaradnak. Akik kétségbeesettek, és segítséget kérnek. Tőlem is.
A héten hárman is voltak, különböző területekről. Nagyon sajnálom mindegyiküket, fuldokolnak, kilátástalannak látják a helyzetüket.
Egyikük civilként akar változtatni. Nem bírja a településen élők kirekesztettségét, kitaszítottságát, hogy még azt sem kapják meg a rendszertől, amit egyébként elérhetnének. Nem bírja látni a gyereksorsokat. Mozgolódik. Adományt szerez, fejlesztéseket tervez, érdekképviseletet akar. És rendre falakba ütközik. Méltatlan mondatokkal bombázzák, gyanúsítják, fenyegetik. Nem azok, akiken segíteni szeretne, hanem azok, akiknek egyébként ez lenne a munkája. Egyre nehezebben bírja. Feladni készül.
A másik pedagógus. Fiatal, pályakezdő, egy erősen szegregálódó iskolába került. Ahogy mesél, pontosan látom magam előtt a helyzetet, a gyerekek nem figyelnek, hangoskodnak, nem tanulnak, tiszteletlenek, képtelen motiválni őket. Másnak sem megy a tantestületből, csak az bír velük, akitől félnek. Természetesen van iskolarendőr is, de nem lehet mindig az ő tantermében, máshol is várják.. Amíg bent van, elcsendesednek, amint kilép, kezdődik minden elölről.
Amúgy, akitől félnek, annál sem tanulnak, de legalább csendben vannak. Meséli, hogy tőle nem lehet félni. Átlagos testalkatú, és nem ordibálós. Próbált már mindent, tőle telhetően hangosan, halkan, szigorúan, baráti hangon, kedvesen, szaktanári figyelmeztetéssel, stb. de semmi sem hat. Kinevetik. Verekednek az órán. Mit csináljon? Azzal a párral, akivel lehetne kezdeni valamit, azzal sem tud haladni.
Pontosan tudom, milyen helyzetben van. Az eszköztelenséget én is megtapasztaltam már. És nagyon dühös vagyok, mikor valaki azt mondja, ha nem boldogulunk velük, nem vagyunk jó pedagógusok. Mert vannak, akik boldogulnak. Nos, én nem hiszem. Annyira kiszámíthatatlan, hogy mit hoznak be magukkal, mi történik otthon, mi traumatizálja őket. Az iskolák pedagógia kultúrája pedig nem egységes, nincs egymást támogató közeg, az a bizonyos láthatatlan tanterv szomorú képet fest. Bárkit szívesen betennék egy szegregált osztály felső tagozatába, és megnézném, hogy boldogul mondjuk egy hétig. Vajon milyen eszköztára van azoknak, akik a fotelből szólják le a terepen küzdőket?
Mit mondhatnék neki? Egyedül van, a tantestület kiégett, nem azonos pedagógiai elveket vall velük, a főiskola erre nem készítette fel, de nem akarja feladni. Pedig hallom a hangján, a határán van. Három hét telt el a suliból. Motivált, és szereti a gyerekeket, őket is, akikkel sok probléma van. Az osztályában talán nincs is gyerek, akinek ne lenne valamilyen “papírja”.
A harmadik szociális munkás. A felmondását fontolgatja. A rendszer, amiben dolgozik, irreális elvárásokat támaszt, hogy teljesítse, hazudni kellene. De ő nem akar. Ismeri a falut, a problémákat, szereti a munkáját, az embereket, de a rendszernek nem tud megfelelni. És most már ott tart, hogy nem is akar.
Három ember, három elkötelezett szakember, aki kétségbeesetten küzd. Fent kellene tartani őket, fent, a víz fölött, hogy bírják. De fuldokolnak. Ha feladják, akikért dolgoznak, azok maguk maradnak. De tudom, nem ezt kell mondanom, mert nem kelthetek még lelkifurdalást is bennük, amiért feladni készülnek.
Ventilálunk hát, próbálok pozitív lenni, biztatni, erősíteni. És közben ordít a lelkem, mert félek, őket is elveszítjük. Őket is, épp úgy, mint azokat, akikért dolgoznának.
Próbálok persze tanácsot is adni, hiszen annyi mindenen átmentem már, ennek a tapasztalatai talán segítenek nekik is. De látom, ahogy a rendszer egyre több áldozatot teremt. Azokat is, akikért dolgozni kellene, és azok is azzá válnak, akik dolgoznak benne.
A párhuzamos valóság mindenben más. Az egyikben élők elvesztették a kapcsolódásukat a valósághoz, maguknak hisznek, maguknak alkotnak szabályokat, és jól élnek. Kéjelegve alázzák azokat, akik a másik valóságba szorultak, és azokat is, akik szót emelnek, hogy ez nincs jól. A másik világ pedig nélkülöz, vegetál, beletörődik, szenved, külföldre költözik, túl akar élni. Reméli, hogy egyszer más lesz. És persze mindkét valóságban vannak szélsőségesebbek és csendesebb szemlélők.
Valahogy mégis tenni kellene valamit. Nem hagyhatjuk őket elveszni. Össze kell kapaszkodnunk. Nekünk, akiket más érdekek vezérelnek, mint a másik valóságban élőket. Akik nem párhuzamos valóságot akarunk, hanem egy világot. Ami élhető mindenki számára.