Kötődési zavarok, azok transzgenerációs továbbhordozása, majd leképezése újra…azt hiszem, ezek is meghatározók a generációs szegénységben.
A kiskorban megélt biztonságos fizikai és pszichológiai közeg alapot ad a későbbi kapcsolatokhoz. De gyakran azt érzem, hogy a generációs szegénységben szinte minden gyerek traumatizált. Adja ezt a lakhatási szegénység, a létbizonytalanság, a családon belüli viselkedésminták, a konfliktusok gyakorisága, az indulatok kezelésének hiánya, a mindennapokat meghatározó viszonyulások.
Folyamatosan próbáljuk felhívni a figyelmet az első évek meghatározó szerepére, de nagyon nehéz a berögződéseket megváltoztatni. Nehéz még azt is megértetni, hogy a pici gyerek kiságya mellett naphosszat nagy hangerővel zenét sugárzó televízió, ami képpel-hanggal elképesztő ingertömeget zúdít rá, rendkívül káros.
De azoknak a gyerekeknek a helyzete, akik pl. bántalmazó családban élnek, szemtanúi és elszenvedői a családon belüli erőszaknak, ahol szakaszosan, vagy állandósulva jelen van a bizonytalanság, ahol a következetlenségben nem tud kialakulni valami olyan biztos dolog, ami jó, megnyugtató számukra, ők biztosan mutatják a kötődési zavarok adta tüneteket.
Aztán felnőnek. Sok lány az első kapcsolattal menekül a családjától, gyakran ugyanolyan helyzetbe, mint amiben felnőtt. Sokat beszélgetünk erről, és egyre inkább azt látom, a társ adta biztonságért, amit a gyerekekkel is bebiztosítanak, vállalják ugyanazt az életet, mint amiben felnőttek. Italozó apa után italozó férj következik. A bántalmazó kapcsolat elviselésében élő anya mintája megy tovább, amikor a lánya is anya lesz.
Sok családnál cserélődnek a párok, de a mintázat nagyon gyakran ugyanaz. Amikor kiderül, hogy ugyanolyan párkapcsolat lett, mint az előző, akkor már nagyon nehezen tudnak kiszállni, gyerekekkel, vagy gyerekekkel…mert gyakran nincs hova.
A férfiaknak könnyebb, mobilisabbak a párkapcsolatban is, a munka miatt is utaznak, és hamar találnak maguknak olyan párt, aki, szintén a remélt biztonságért tárt karokkal várja. Persze kötődési zavar a férfié is, különben lenne valami felelősségérzet a gyerekei iránt, de a legtöbbször nincs semmi kapcsolattartás, és gyerektartást sem fizetnek. A gyerek, gyerekek minden gondja az anyáknál marad. Így aztán azt látjuk, leginkább a férfiak “vándorolnak” a települések, országrészek között, az asszonyok pedig a befogadók.
Mert remélik, ha van mellettük egy pár, az biztonságot ad. Így hamar bizalmukba fogadják azt is, akiről alig tudnak valamit.
Sok fiatal nőnél érthetetlen, hogy miért marad abban a kapcsolatban, ami láthatóan sem neki, sem a gyerekeknek nem megfelelő. Aztán, ha beszélünk velük, kiderül, nincs más választásuk. Nekik nincs hova menniük.
Olyan egyedül vannak, hogy csak magukra számíthatnak. Nekik pedig nincs elég erejük ahhoz, hogy változtatni tudjanak.
Ha valaki szerencsés, az anyja közelében maradhat, aki segíti, az unokáit is. De van, akinek az sincs. Vagy messze van, vagy elhagyta, és csak az a férfi van, akivel él. Annak az esélye, hogy elmenjen valahova, a gyerekekkel, egyenlő a nullával.
Hiszen nincs biztos lakhelye, nincs befogadó rokona, nincs szakmája, nincs munkája sem. És ki venné fel dolgozni, több gyerekkel? Nincs más, csak maradni, túlélni a napokat. Ebben a szűkre szabott térben megtalálni a boldogulást, a biztonságot.
Van, aki beletörődik. Ez van, nincs hova menjen. Tűrni kell. Máshol állandósulnak a veszekedések, verekedések, a gyerekek előtt persze. Ő elmenne, ha lenne hova. Rokonokhoz nem tud, nincsenek olyanok, akikkel kapcsolatban lenne, anyaotthonba nem akar, a faluban maradna, csak egy másik házban, a gyerekekkel. de pontosan tudjuk, hogy ezzel csak a cirkuszok helyszíne tevődne át. A megoldást ez sem hozná meg. Itt még haza sem mehet, az anyjához, ennyi gyerekkel nem férnének el náluk. Marad a helyzet, az állandósult bizonytalanság, a gyerekek ebben élnek, nekik már természetes, hogy a szülők összeverekednek, és ez a minta marad számukra is a konfliktusok rendezésére.
Ha azt gondolnánk, mindenkinek van lehetősége, dönthet másképp, élhet másképp, azt kell mondjam, nem ilyen egyszerű. Valahogy ezekben az átörökített sorsokban felemésztődik az erő a változtatásra. És hiányzik sok más is. Tudás, magabiztosság, szervezőképesség, tájékozottság, felelősségérzet. Csak a hiány van… a biztonságérzet fájó hiánya, amit nem találnak meg sehol, csak az adja az illúzióját, ha van mellettük egy pár. Akkor is jó, ha bántalmaz. Akkor is, ha megbízhatatlan. Ha elhagyja őket. Visszafogadják. Megbocsátanak. Csak legyen. Csak legyen valaki.
Egyre gyakrabban megállapítom azt is, hogy nem a fizikai szükségletek hiánya a meghatározó, hanem a lelki szükségleteké. A mentálisan egészséges ember képes a fizikai feltételek felett uralmat szerezni. A mentálisan egészséges ember képes jó döntéseket hozni.
De mennyire bonyolult ez! Hiszen ki is léphetünk a szegregátumok világából a kérdéssel: ki tekinthető ma mentálisan rendben levőnek?
Hogy tudnánk ezen változtatni? Biztosan nem a szegregátumokban alapgyógyszerként használt Frontinnal. Próbálunk szakmai segítséget becsatornázni, de ez sem egyszerű a mai egészségügyi rendszerben.
És vajon eljutunk-e valaha a társadalmi leszakadásban élők mentális állapotának legalább a felméréséig? Mert arra, hogy ezzel valaha kezd valamit a rendszer, arra végképp nem számíthatunk.
Transzgenerációs traumák. A szegénység velejárói és egyben bilincsei is.