A péntekre szervezett eseményre a kis faluban nem először került sor. Volt már közösségi, lakossági kezdeményezésre is szemétszedés a településen belül, és szerveztünk már a zsáktelepülésről kivezető (és egyben bevezető) út két oldalán is ilyet, több illegális szemétlerakót is felszámolva. Ezeket feltehetően a szomszédos kisvárosból hozták ki ide, mint félreeső helyre azok, akik ezt vélik megoldásnak a fölösleges szemét elhelyezésére. Volt, hogy a kidobott szemetet be lehetett azonosítani is, mert véletlenül a postai levelezésből is kerültek bele dolgok, de a szemét így is maradt. Most is voltak lerakva üvegek, rossz szőnyegek, autógumi, de a mennyiség szerencsére töredéke volt a korábbinak.
Az út melletti eldobott fém és műanyagflakonok, zacskók száma is kevesebb, és talán az 50 Ft-os visszaváltási ár tovább csökkenti majd, de még mindig vannak, akik a kocsiból csak úgy kidobják menet közben az ablakon a kiürült tartókat. Furcsa volt felfedezni azt is, hogy a kivezető oldalon jóval kevesebb volt, mint a bevezetőn. Jelzi ezt, hogy bevásárlás után hazafele kerül ki a legtöbb….ami nyilván azt jelzi, hogy a lakosság körében találhatnánk a szemetelőket. De majd alakul ez is. A környezettudatosság kialakítása ugyanolyan kihívás, mint az egészségtudatosságé, vagy a pénzügyié. Dolgozni kell rajta, közösségi összefogással.
Sokan írnak nekem, megerősítve, vagy csak megosztva velem a gondolataikat, sokszor tipródásukat, velem, aki legalább annyit tipródom mindenen, mint ők. Nyilván azért írnak, mert azonos értékrend kapcsol össze bennünket, gyakran azonos kor is, de nem feltétlenül ez a meghatározó. Pedagógusok, szociális munkások gyakran írnak, de nem szakmabeliek is, hiszen sokukkal ugyanazt az életet éljük, ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, és ugyanúgy nem tudjuk, mit lehetne tenni, hogy változzon a helyzet.
Nemrég kaptam egy üzenetet egy pedagógustól, akinek egy mondata azóta is foglalkoztat. A történet tipikus, a politikai meggyőződés és kétkedés ütközése a tantestületen belül… és az alulmaradás keserű érzése. A mondata pedig ez volt: “Öreg vagyok és gyáva”.
Az életkorunkról nyilván nem tehetünk… bár a mozgásteret meglehetősen leszűkíti, ha valaki mondjuk a nyugdíj előtti öt évben van. Szakmai vonalon talán még menne, a pedagógushiány miatt, de arra is sok példát láttunk már, hogy zárul be a kapu akkor is, ha üres álláshely van, azok előtt, akik kritikusak a rendszerrel, és ennek nyilvánosan is hangot adnak. Bélyeg lesz rajtuk, és ezzel nem sok esélyük van. Furcsa ezt látni a másik oldalról is, akár a kormányhű vonalon, akár az egyházin. Ott nincs olyan bűn, ami miatt kivetné magából a rendszer, többnyire védettséget élveznek, és legfeljebb egy áthelyezés a következmény, de sok esetben még “felfele buknak”.
25 év alatt, mióta az Igazgyönggyel dolgozunk, sokat változott a társadalmi közeg, sokat változott az én viszonyulásom is, és talán a leszakadás ügyének a beágyazottsága is.
Egyvalami nem változott, vagy, ha voltak is felfele ívelő szakaszok, az utóbbi évek lejtmenete döntően meghatározza: a szegénység, a társadalmi leszakadás, az esélykiegyenlítés mértéke. Mert az maradt, sőt, egyes területein mélyült, romlott a helyzet.
Nem igazán dicsőséges érzés ezt kimondani, hiszen ez ellen dolgozunk, és ez azt jelenti, az eredményessége nulla, vagy inkább mínuszokban mérhető a munkánknak. De ez nem így van, hiszen ahol dolgozunk, ott volt pozitív elmozdulás.. persze ez számosságában alig valami, ha az ország egészét nézzük.
Sokat gondolkodom azon, hogy lehetne jobban. Azt már biztosan tudom, hogy gyorsabban nem lehet, hiába akarnánk. A generációs léptékben felhalmozódott, beépült viszonyulásokat nem lehet gyorsan megváltoztatni, a megoldások is csak generációs léptékűek lehetnek.
Azt is világosan látszik, hogy az oktatás nélkülözhetetlen, de nem elégséges beavatkozási pont. Ennek az oka az, hogy a szülők is alapkészséghiányosak, a világlátásuk beszűkült, és az életstratégia-építésben, amiben a túlélés a fő vezérelv, nincs meghatározó szerepe a tanulásnak. Mondhatnám úgy is, hogy a szülői generáció is magára volt hagyva, de talán még pontosabb, ha azt mondom, a nagyszülői is, és talán előtte sem volt olyan rendszer, aminek a hatása tartósan beépülhetett volna.
Valahogy olyan ez egész, mintha az ország működését meghatározó folyamatok nem lennének kompatibilisek a generációs szegénység megtörésével. Annyira mások a hangsúlyok, az érdekek, hogy abba nem fér be egy generációs probléma értelmezése sem, nemhogy a megoldáskeresés. És lassan a tudáshiányokból adódó manipulálhatóság jó eszköz lett a választások idején a hatalom megtartásához. Ennyi lett ennek a társadalmi csoportnak a “politikai haszna”. Kívülmaradtak mindenen.
Ebben a munkában a megújulás nélkülözhetetlen. Nem lehet “rutinból” beállni egy-egy beavatkozással, folyton keresni kell, hogyan lehet hatékonyabb, és persze folyamatosan alkalmazkodni kell a változó helyzetekhez. Na igen…a reziliencia képessége. Ami nélkülözhetetlen.
Persze ettől izgalmas ez a munka. A megoldáskereséstől. A kudarcoktól, az apró sikerektől, az állandó újratervezéstől. Ez tartja állandó mozgásban az egészet.
Van, amit elengedünk, van, amihez visszatérünk, kicsit másképp, építve a tapasztalatokra. Legnagyobb kihívás mindig a “hogyan találjunk fogást a problémán?”-kérdéshez kötődik. Mikor úgy látjuk, hogy semmi sem működik. Egyszerűen nem indul el semmi.
Mostanában sok vonalon foglalkoztam ezzel, nyilván benne vagyunk szakmai hálózatokban, de most volt több kutatási interjú ezzel kapcsolatban, dolgozunk egy meghívásos pályázati keretben, ami szintén érinti ezt a területet, pont most mi is foglalkoztunk vele a felnőttekkel a közösségi foglalkozásunkon, és persze mindig elér minket is olyan megkeresés, hogy adjunk gyereket, fiatalt, aki képviselni tudja korosztálya problémáit a különböző fórumokon.
Azt hiszem, ebben is ugyanazt a problémát látom, mint az emberi jogok területén, a választási tudatosságban, érdekképviseletben, vagyis minden olyan területen, ahol demokráciadeficit érzékelhető. Vagy talán érthetőbb úgy, hogy a társadalmi leszakadás mértéke alapvetően meghatározza ezt a területet is. És hiába teszünk úgy, hogy ez nem így van, mert képesek érzékelni a jogsérelmeket, felemelni a hangjukat, úgy gondolom, nem így van.
Amikor elkezdtük ezt az egészet, a segítés szándéka volt csak bennem. Aztán lassan felfedte magát ez az egész, iszonyúan bonyolult probléma, amit társadalmi leszakadásnak hívunk. Megmutatta a mélységeit, a felelősségeit, a beágyazottságát, tükröt tartott nekem önmagamról is, és a fogalom, hogy “segíteni” más tartalommal töltődött meg. Végül “képessé tenni” lett belőle.
Ami leghamarabb kiderült, az adományozásra leszűkített segítés kudarca. A szükségletek kívülről történő kielégítése nem abba az irányba viszi a leszakadót, hogy tegyen valamit a sorsáért, hanem abba, hogy kérjen. Persze ez csak kimondva ilyen egyszerű, mert akkor logikus, hogy nem kell adni semmit….ami persze nem tartható. Mi inkább azt használjuk, amit fejlesztő segítségnyújtásnak hívunk, az elmozdulást támogató adományozást folytatunk, közösségi szabályokkal, egyeztetve mindig mindenkivel. Mintegy indirekt befolyásoló eszközként. A hatását mérjük, és működik. A “nekem jár” szemléletet a közösségben felváltotta a “mit teszek én?” viszonyulás, ami lassan hat ugyan, de hat. Az elvárásokat pedig a közösséggel közösen fogalmazzuk meg.
A veszteséget, amit a munkánk célcsoportjában naponta megélünk, nehéz feldolgozni. Gyerekek, családok sorsán kellene változtatni, ami már önmagában is nagy kihívás, az meg, hogy az ember látja, a rendszer mennyire nem képes hatékony beavatkozási pontokat találni, számomra még nehezebbé teszi ezt az egészet.
Persze meg lehetne elégedni azokkal, akikre tudunk hatni, kiragadni egy-két családot, gyereket, lehetőleg olyat, ahol a siker biztosra körvonalazódik, és csak velük dolgozni. Az mutatná: lám milyen eredményesek vagyunk, mi aztán tudjuk, hol a megoldás, hogy kell ezt csinálni. És tudom, hiszen nekünk is vannak ilyenek, érettségizettek, felsőoktatásba kerülők, tudom, hogy ez is egy út, nagy lépés, nagy siker. De nekem nem megy.
Írtam már erről régebben…de tanulva ezt az egészet, mindig tisztul bennem a kép. Vagy mindig találok új pontokat, amin érdemes elgondolkodni.
Persze ennek is van megint egy sajátos beágyazottsága, jellemzője. A civil szervezeteknek, és a társadalmi vállalkozásoknak is. Most nem a jogszabályi meghatározók irányából közelítenék, mert nyilván az nem azonos, hanem inkább a tartalmi dolgokkal. Vagy inkább a hozzá kapcsolódó üzenetekkel, tudásokkal.
Nézzük először a meghatározásokat.
A civil szervezet régebbi forma, “nem kormányzati szervezet, olyan minden kormánytól független, magánjog alapján működő civilekből álló nonprofit szervezet, amely saját költségvetéssel rendelkezik.”-írja a Wikipédia. És talán ez is fontos az értelmezéséhez: “önkéntes alapon a közjó javára működik, önszabályozó, intézményesült önszerveződés”. Aztán itt van még ez is, ami fontos a közhasznúság miatt: “a civil szervezet közcélú tevékenységet és közfeladatot lát el, azaz a szervezetnél tágabb közösség érdekében jár el.”
Az Igazgyöngyben az egyik alapmondat, hogy a szegénységet teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük és így keressük a megoldásokat is. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek problémája mögött ott van a családé, a család története, pozíciója a közösségi hierarchiában, megküzdési képessége, túlélési stratégiája, ami egyénekre bontva és együtt is értelmezendő. A problémáikkal beágyazódnak egy intézményi rendszerbe, és többnyire ugyanazokkal a családokkal akad plusz dolga az óvodának, iskolának, családsegítőnek, gyermekvédelemnek, gyámhivatalnak, rosszabb esetben a rendőrségnek is. Az ingerküszöb azonban mindenhol más, és más a protokoll, a leterhelés, a kiégés, az elvárás. Egy biztos: összehangolt hatásokról nem igazán beszélhetünk.
Pedig megoldás csak így lenne lehetséges. Az Igazgyöngy a kezdetektől együttműködés párti volt, elég hamar kiderült, ha ellenséggé tesszük az intézményrendszer bármelyik elemét, dolgozóját, csak tovább fokozzuk a problémákat, sőt, azokon csattan az ostor, akiken segíteni szeretnénk.
