Írtam már egyszer-kétszer erről, de azt hiszem, mindig jó elővennem a témát, egyrészt, mert van, akinek új lehet, és muszáj elmagyaráznom, hogy érthetőbb legyen, másrészt, mert mindig alakul, változik minden, ez is.
Szóval, mikor elkezdtem, a teljes rendelkezésre állás idejét éltem. Egy hónap alatt ötszáznál is több visszahívós sms-t kaptam, ha nem hívtam vissza rögvest, nyomban jött a következő. Többször is. Nem számított, hogy elmúlt este nyolc, vagy, hogy épp a vasárnapi ebédhez ültünk le a családdal. Akik beszélni akartak velem, nekik azonnal kellett elmondani, mire lenne szükségük, vagy épp gyorsan be kellett mószerolni valakit.
Már nem tudom, ki volt akkoriban nálunk, de figyelmeztetett, és jól megjegyeztem, hogy az állandó rendelkezésre állás a szociális munka (vagy munkás) halála. Mivel már egyre terhesebb volt nekem is, és kezdtem érteni valamit ebből az egészből, próbáltam szabályokat alkotni.
Később már meg is tudtam osztani ezt a terhet, ma már a kollégáim viszik a reagálások zömét, területenként beosztva, szervezetten, szabályok szerint. Hosszú, kitartó munkával sikerült elérni, hogy a hétvégét és az estéket tényleg csak vészhelyzet esetén használják a támogatottjaink. Nehéz ott megértetni a hét ritmusát, amit a munkanapok és a hétvégék váltakozása jelent, ahol ennek nincs jelentősége: mert egyik nap olyan, mint a másik. Mást csak az a nap jelent, mikor jövedelemhez jutnak.
Azt hiszem, igazi változást azonban az hozott, mikor a mobiltelefon minden családban általános lett, és a digitális térre tevődött át a kommunikáció. Már alig-alig kapunk visszahívós sms-t, ellenben a messenger csatornákon folyamatossá vált a kommunikációnk. Használjuk ezt mi tudatosan is, fejlesztési eszközzé vált az idők során, tematikus facebook-csoportokban is folyik az információátadás. Ennek egyébként bámulatosan alakult a kultúrája, én magam is rácsodálkozom, a mindig udvarias megszólításra, üdvözlésre. Pláne szokatlan ez annál, aki, mondjuk egy telefont nem így vesz fel….De ez most nem lényeges, a fontos, hogy itt jól alakulnak a dolgok. És persze messengeren lehet válaszolni is, hogy majd hétfőn, mert most hétvége van, stb.
Szóval, azt hiszem, sikeres volt ez a folyamat, és ma már határozottan érezni a velünk folytatott kommunikációban a munkanapok-hétvégék ritmusát, sőt sokan már a munkaidővel is számolnak. És fontos eszközzé vált a tervezés képességének fejlesztésében is, az előre gondolkodásban, az egyik pillanatról a másikra élés beidegződéseivel szemben.
Hogy miért fontos ez nekünk is? Nos azért, mert ez nekünk a munkánk…egy nagyon szerteágazó, sok konfliktushelyzettel terhelt munka, amiben a kiégéskockázat magasabb, mint más területeken. Egyszerűen muszáj, hogy maradjon idő a háttérre, a családra, arra, hogy ami napközben leamortizálódott bennünk, azt felépíthessük.
Sokan ezt nem értik. Mert azt gondolják, ez egy önkéntes munka, ahol nincs helye olyan kifejezéseknek, hogy „most nem alkalmas”, vagy, „majd hétfőn”. Sokan, főleg, akik nem kapcsolódnak folyamatosan a szociális munkához, a legmélyebben levőkhöz, csak mondjuk egy-egy adományozásig, találkozásig lépnek ki a konfortzónájukból, ahová aztán vissza is térnek, úgy vélik, ez a mi kötelezően felvállalt áldozatunk, nekünk ezt kell tennünk minden nap, a nap 24 órájában, mert ezt vállaltuk. Ráadásul önkéntes munkából indítottunk mi is…de már rég túlnőtt ezen a dolog. Muszáj másképp értelmeznünk, mert így egyenes út vezet a kiégéshez, és a hosszú távú, professzionális munkához kell idő a töltekezésre is. E nélkül nem tudom megtartani a kollégáimat, hiszen ekkora áldozatra nem képes mindenki hosszú távon, és sok idő, mire az újak fogaskerékként illeszkednek a szerkezethez. A hatás pedig állandó csapattal a legesélyesebb.
Szerintem ez egyébként nagy probléma minden segítő szervezet tekintetében, akik állandó stábbal dolgoznak, mert a közbeszéd ezt nem munkaként értelmezi. Az önkéntes munka időszakos, a mi stratégiaszerű esélyteremtő munkánk pedig folyamatos. Más szempontok szerint kell tehát ránézni. Mind a kettő egyformán lehet elhivatott, de a kettő nem ugyanaz.
Na, és akkor eljutunk egy másik területre is, a látogatókhoz. Akik valamilyen ok miatt érdeklődnek a munkánk iránt, főleg szakmai alapon, vagy támogatás okán. Mivel ők is dolgoznak, számukra természetes, hogy a hétvégén szánnak időt a látogatásra, vagy ekkor hozzák el személyesen az adományukat, amit szívesen kötnek össze beszélgetéssel, sokan ilyenkor szeretnék megnézni a munkánk helyszínét is. Még az is gyakori, hogy valaki ilyenkor szeretné megnézni az oktatási tevékenységünket, bele sem gondolva abba, hogy az iskolarendszerű képzések a heti renden túl a tanév rendjéhez is igazodnak, és nem tudunk sem szombaton, sem a szünidőben tanórai látogatásra lehetőséget adni. Hiszen ilyenkor zárva vannak az iskolák, mi pedig az általános iskolák épületeiben végezzük a művészetoktatást. A gyerekek pedig otthon vannak…épp úgy, mint a látogatóké.
Szóval, megértve, hogy mindenkinek van munkahelye, és ezért hétvégére tervezi a látogatást, ezt nem tudjuk megoldani. A tanodánkat sem és a műhelyeinket sem tudjuk megmutatni működés közben, mert ők is heti munkarendben dolgoznak, a tanodapedagógusok és a műhelyvezető is, mindenkit mozgatni kellene, hogy képet kapjanak a vendégek a működésről. E nélkül az üres épületeket tudjuk csak megmutatni…és persze az is kérdés, hogy ki mutassa meg. Mert bármelyik terület vezetőit veszem, ők is bőven ledolgozzák a napi adagokat…mi pedig a túlóra-követést, meg a lecsúsztatást nem tudjuk értelmezni ebben a szerkezetben. És sajnos már én sem bírok annyit, mint régen. Egyszerűen nekem is kell töltődnöm.
Az adományokkal kicsit más a helyzet. Abban próbálunk lehetőséget teremteni, hétvégén is, de csak a lepakolásra. Az egyik kolléganőnk, aki egyébként is koordinálja az adományokat, bevállalta ezt, ha pedig bútorról van szó, vagy nagyobb mennyiségről, vagy valami egyedi dologról, besegítenek a csapatból mások is. Persze ezek mind előre leegyeztetett, telefonos kapcsolattartással mennek, mert csak így lehet.
Az Igazgyöngyben minden nagyon gondosan és pontosan szervezve történik. Épp ez a kiszámítható rendszer ad biztonságot azoknak is, akiket támogatunk, fejlesztünk, segítünk, legyen az gyerek, vagy felnőtt. Pontosan tudják, meddig lehet leadni a gyógyszerkéréseket, és mikor lehet felvenni azokat, ha kivittük. Mikor és milyen rendszerben cserélünk gázpalackot. Mikor lehet hímzésért menni, és mikor kapják meg érte a fizetséget. Mikor vannak a közösségi foglalkozások a felnőtteknek, és órarend szerint járnak a gyerekek is a tanoda fejlesztő foglalkozásaira. Tervezett időben jelenik meg a családmentor, stb. Mindez hétfőtől péntekig mindig, ugyanabban a ritmusban. Persze ehhez jönnek az előre nem látható ügyek is, de ezeket is igazítjuk a működés rendjéhez.
Talán így már érthető, miért nem szívesen borítjuk fel a heti működést. Sokat dolgoztunk azért, hogy mindez beépüljön, és minden, ami az eddigi szabályokat áthúzza, a visszarendeződést támogatja.
És még valamit tudni kell: aki jön hozzánk, neki az az egy látogatás van. Nekünk viszont hétről-hétre mindig vannak látogatóink. Ez pedig minket erősen megterhel, nem marad idő az otthoni teendőkre, és halmozódik előttünk a tennivalók sora, most már nemcsak a munkahelyen, hanem otthon is. Ezért aztán mindenkit próbálunk a hét munkanapjaira hívni. Akkor sem egyszerű persze, de tudjuk, hogy ez is feladatunk, ez is fontos: az érzékenyítés, a tudásmegosztás, a tapasztalatcsere, a visszacsatolás, ilyen módon is.
Nemrég, stratégiai tervezéshez értő segítőink mondták, hogy a célok meghatározása nagyon fontos. A mi elsődleges célunk pedig a generációs szegénységben élők esélyteremtése, a változások hosszú távú menedzselése. Mögötte van a hiteles tájékoztatás, az érzékenyítés, a tudásmegosztás. Muszáj ehhez igazítanunk az erőforrásokat, a munkatársak idejét. Persze jó lenne, ha lenne arra is forrásunk, hogy legyen egy „látogató-fogadó” munkatárs, aki végigkalauzolja az érdeklődőket, de erre nincs esély.
Bár, van most egy elég nagyívű elgondolásunk…arról, hogyan lehetne a átfordítani a szegregátumokba tett látogatásokat valami olyanná, ami a helyieket is formálja. Amikor nem az hangzik el, hogy „leszégyenítenek minket” azzal, hogy idejönnek, és nézik a szegénységünket, hanem épp az ellenkezője történik. Azért jönnek, hogy megértsék őket, megerősítsék a tenni akarást, tiszteljék a küzdelmüket. Ezt szeretnénk visszagyűrűztetni a helyi közösség változásaiba. Izgalmas kihívás ez is, és feltétele a működő közösség….de erről majd később beszámolok.