Furcsa, ambivalens érzés adventkor segítő munkát végezni egy olyan szervezetnek, aki nem csupán az egy évi egyszeri, karácsonyi adományozást végzi, sőt, nem is igazán filozófiája a pusztán adományozás, a tanult tehetetlenséget erősítő tevékenység.
Mégis, mivel ilyenkor erősödik fel sokakban a segíteni akarás, az adományozás vágya, és mivel a gyerekek öröme ekkor ebben az egész történetben, a karácsonyvárásban különösen fontossá válik, így mi is előtérbe helyezzük a karácsonyi időszakot a munkánkban. Próbáljuk persze úgy, hogy a mi fejlesztő segítségnyújtásunk üzenete ne sérüljön, vagyis, tartsuk azt a szabályrendszert, ami mentén az év közben szervezzük a munkánkat. No meg erősíteni a szolidaritást a másik oldalban, építeni az adományozás és az elfogadás kultúráját is.
Bár mindenki igyekszik ilyenkor mindent szebbnek, jobbnak látni és láttatni, hogy legalább az adventre, a karácsonyra annak az illúzióját keltsük, hogy minden rendben van, a jelek azt mutatják, ez nem így van. És talán nem is jó, ha ezt az illúziót erőltetve elhallgatunk mindent, mert a problémák megkeserítik az ünnepi pillanatokat is.
A terepen persze az ember érti ezeket. Érti, hogy már abból is konfliktus lehet, ha egy családban az iskolás és az óvodás gyerek nem ugyanazon a napon kapja meg az ajándékot. Mert félelmetes számukra a lehetőség, hogy az egyik kaphat, a másik nem. A gyerekeit pedig mindenki szeretné megajándékozni, ott is, ahol nincs mivel. Persze tudjuk, azt kellene erősíteni, hogy nem az ajándék a fontos, nem az, hogy mennyibe kerül, hanem az együtt töltött idő, stb. De a szegénység lélektanában nem így működnek a dolgok. Ha mindez generációkon át tart, akkor meg pláne nem. Aki gyerekként megélte, milyen az, hiába vágyakozni, az nem akarja, hogy az ő gyereke is átélje. Annak nagyon fontos lesz a gyerekek ajándéka. És ezt érteni kell.
A másik terület, a karácsonyi élelmiszercsomagoké, ami tulajdonképpen kríziscsomag, csak most kicsit gazdagabb, kb. 15 ezer Ft értékű volt, és része volt a szaloncukor, a bejgli is. Nos, az is érthető, hogy ahol szűkös a megélhetésre fordítható pénz, ott nagyon jól jön. De itt határt szabni csak az időkorláttal tudtunk. Megéltük megint, hogy amint híre ment egy célba juttatott csomagnak, a településről, rokonságból, utcából azonnal jelentkeztek mások: nekik is kellene. Az utolsó napok telefonjai mind erről szóltak: nem, sajnos már nem tudunk új kérést felvenni, jövőre jelentkezzenek hamarabb. Nehéz volt ezt kimondani, de muszáj a határidő, hiszen tervezni kell, forrást teremteni, vásárolni, csomagolni, no és tájékozódni, hiszen mindig vannak újak a kapcsolatrendszerünkben, és akiről nincs infó, arról is tudnunk kell valamit. Mert a túlélési stratégiák sokfélék, és azt is tudjuk már, nem feltétlenül az a legrászorultabb, aki hangosan, több csatornán kér. Ahol csend van, ott gyakran nagyobb a szükség.
Azt is hinné már az ember, hogy ez a sok éve tartó munka, amiben itt már erős társadalmi beágyazottságot építettünk ki, konfliktusmentesen működik. Öröm, amikor segítséget kérünk, amire a legtermészetesebb módon reagálnak, és rögtön megoldást keresnek, hiszen a célunk azonos: élhetőbbé tenni a településeket, most pedig elvinni a karácsony üzenetét a legtöbb helyre. De előfordul, hogy nem látunk bele valamilyen friss helyi konflkitusba, vagy egyszerűen valaki új van a terepen, és nem ismeri (vagy nem ismeri el) az alapvetően együttműködésre törekvő munkánkat. Nehéz sokszor erre is türelemmel reagálni, és még erre is figyelni, hogy ne sértsünk senkit, semmit.
A másik terület, a támogatóké. Ebben is mindig vannak kockázatos pontok, mikor sérülhet valaki. A legfontosabb nekünk, hogy a megajándékozott gyerekek ne sérüljenek, aztán persze az is, hogy aki ad, az jól adjon, az adománya célba érjen, aztán pedig megkapja a visszacsatolást, hogy mindenkinél megnyugtatóan záruljon a kör. Ekkora létszámnál (2850 gyereket ajándékoztunk meg) persze lehetetlen, hogy mindenkinek fotó menjen a boldog gyerekről, aki a kezében tartja a cipősdobozt, de igyekszünk mindig jó sok fotót megosztani, hogy a legtöbben felfedezhessék az ajándékukat. És persze figyelni arra is, amire most példa is volt, hogy nehogy valami rossz szándékú ajándék kerüljön a gyerekek kezébe, no meg arra is, hogy túl nagy értéket se adjunk. Se gyereknek, se családnak. Mert pl. egy 300 ezer Ft feletti mosógép egy családnak nem adható oda. Védhetetlen lesz, hogy miért pont nekik, nincs az az élethelyzet, amiből ne lenne több is a kapcsolatrendszerünkben. Pontosan tudjuk, hogy ez mekkora feszültséget szítana. Boldogok voltunk, mikor az adományozó elfogadta, hogy maradjon az alapítványnál, és használjuk közösségi célra. Ugyanígy voltunk egy másik adománnyal, nagyon drága, darabonként 160 ezres legó-készletek voltak benne, ezeket is csak közösségi szinten lehet használni, mert egy gyereknek ez, a többihez képest aránytalan ajándék lenne, és konfliktusoknak tennénk ki.
Úgy kell tehát ezt az egészet koordinálni, hogy, ahogy szoktuk mondani minden “védhető legyen”. Érthető indok legyen mögötte, ki, mit, miért kap, és ezt nagyon nehéz a szegénység, de főleg a szociális készségek hiánya miatt mindenki számára elfogadhatóvá tenni. De minden évben jobban, konfliktusmentesebben sikerül, és a legfontosabb, hogy kiszámítható keretek között visszük ezt is. Sok-sok ismétlés, következetes válaszok, megértő, de határozott elvek teszik azzá, valamint az átláthatóság. Az, hogy nincsenek a háttérben, titokban, szubjektív szempontok szerint átadott ajándékok. A csapaton belül minden kényes kérdést megbeszélünk, közös, az elveinkhez igazodó döntést hozunk, és mindent pontosan adminisztrálunk, hogy akár évek múlva is visszakereshető legyen minden.
Persze ez nem ilyen egyszerű. Mert az emberi kapcsolatokban semmi sem az. Minden változik, az élethelyzetek, a pozíciók, a hatások. Úgyhogy lehet egy következetes iránytartás, de a rugalmasság is szükséges.
Egyet azonban megint megállapítottunk, és ezt ki kell mondanunk annak ellenére, hogy az egész karácsonyi adományozást a tavalyinál sikeresebbnek éreztük. Az pedig az, hogy nagyon rossz mentális állapotban van az ország. A konfliktusokat azért tudtuk minimalizálni, mert az ingerküszöbünket felnyomtuk. Nem sok eset érte el. Valahogy tudomásul vettük azt is, hogy ez van, felkészültünk rá, és a türelmes kommunikációnk mentett meg sok helyzetet.
Ehhez, most, ahogy már egy nappal a vége után magamban is értékelem, kellett egy erősebb csapatmunka, erősebb egymásra figyelés, támogatás, mint korábban. Milyen furcsa ez! Ami az egyik oldalon nehézség, abból a másik oldalon erő kovácsolható.
Jó lenne most ebben hinni. Hogy a sok rossz, a megosztás, a hazugság, az indulat, a gyűlölködés valahol erőt ad a jóra. Erőt ad másoknak, hogy végig vigyenek olyan folyamatokat, melyekben pozitív történések születnek. Hinni abban, hogy a karácsony új erőt hoz majd, a rossz visszaszorul, és épül majd valami olyan, amiben jó élni. Jó élni, mindannyiunknak.
Legyen így…. én ezt kérem karácsonyra. (Hátha teljesül…sosem lehet tudni…)