Ebben a munkában az ember lelke óriási amplitúdóval hullámzik. Sokszor írok arról, hogy ez a munka nem hagyja elszállni az embert. Mert amint azt éreznéd, hogy valami jól összejött, sikeres vagy, tuti, hogy kapsz egy olyan “gyomrost”, ami helyre pakolja az önértékelésedet. Pirosan villan fel bennem ilyenkor a figyelmeztetés: “Hahó! Türelem! Miből gondoltad, hogy megoldottál valamit?! Gondolkozz már reálisan! Térj vissza az alapokhoz, és ne szállj el magadtól! Hol marad az önreflexió?!”
Persze ez csak annál villan fel fel, aki hagyja. Abban, aki eltolja magától az önreflexiót, és az apró, pillanatnyi eredményt túltolva hagyja megdicsőülni önmagát, már-már a glóriát is látja a feje fölött, nos, ott nem működik ez. Azt hiszem, ennek nemcsak emberi magyarázata van, hanem a pályázati projektek menete is erősítette ezt a folyamatot. Hiszen a tervezés-indikátor meghatározás-elszámolás folyamatában minden “sikerre ítéltetett”. Legalábbis adminisztratív úton. Leginkább úgy. Különben annak a rengeteg pénznek, amit ezekben a projektekben a felzárkóztatásra fordítottak, valahol a változásokban is látszani kellene. De ezt nem látni. Legalábbis abban a társadalmi csoportban, amit mi céloztunk meg a munkánkkal, nem.
De azt is tudom, hogy a problémák, kudarcok beismerése nem a rendszer működésének sajátja. Sosem volt az, manapság meg egyenesen bűn, ha valaki szembe megy a kormányzati sikerkommunikációval. Valahogy nem sikerült a rendszer részévé tenni a hibázásból tanulást, az önrefelxió sem egyéni szinten, sem rendszerszinten nem értelmeződik. A döntéshozói szerep egészségtelen irányba viszi ezt, minden alárendelődik a hatalom minden áron való megszerzésének és megtartásának. De az is lehet, hogy az állami rendszert nem is lehet értelmezni ezen a vonalon. Most biztosan nem.
A múlt heti posztot még arról írtam, miért jó dolog igazgyöngyösnek lenni, része lenni ennek a csapatnak, és építkezni a pozitív visszacsatolásokból, támogató felajánlásokból, amit ebben a munkában kapunk. Írtam, mennyire megerősítő érzés, hogy a beágyazottságunk erős, és folyamatosan növekszik. Ez a hét a terepi munkában is viszonylagos nyugalomban telt, így minden okom megvolt arra, hogy jó érzéssel zárjam a hetet.
Aztán jött a hétvége, ami, bár próbáljuk a határt tartani a munkában, hiszen nekünk is élni, töltekezni kell, nekünk is van családunk, magánszféránk, szinte sosem marad érintetlenül. Jönnek telefonok, messenger üzenetek, és hiába próbálunk nem foglalkozni vele, nem megy.
Jöttek most is hírek, először egy kórházba kerülésről, ami akkor súlyosabbnak nézett ki, mint amilyen végül lett, és nemcsak ez a tény, de a családban levő, egyedül nevelt gyerek sorsa miatt is több tipródást hozott, mint egy együttérző sajnálat.
Aztán családi konfliktusok is akadtak, mindkettőben az ital játszott szerepet, az egyikben a családszerkezet is megingott, de ez is gyakori. És tudjuk, hogy ezek a leggyakrabban megoldódnak maguktól. Mégis kell, hogy tudjunk róla, mert mindkét családban gyerekek vannak, akik traumatizáltságát csak fokozzák az ilyen negatív történések.
A folytatása a történeteknek már erre a hétre jut. Nem egyszerű ám ez, mert itt mindig ott van a magánélet kérdése. Meddig szólhatunk bele a családok életébe? Meghallgatni elég? Néha igen, jó, ha az illető elmondhatja valakinek a problémáit. Ventilál, és lehetséges egy-egy megerősítés is, ami előre visz, vagy legalább a megoldáson való gondolkodásra késztet. Ugyanakkor megtapasztaltuk már azt is, hogy ilyenkor bevonódunk a családi játszmákba, sokszor, főleg, ha a másik fél álláspontját is megismerjük, zavarossá kezd válni a kép, és kiderül, itt sem minden fekete-fehér.
A nehéz ebben az, hogy világosan látszik, mennyire nincs tudás a konfliktusok kezelésére. A “rád hívom a rendőrt” megoldást sok család használja. Vagy a “családkisegítőnél” a bepanaszolást is, amint lehet. A probléma mindkettőnél az, hogy a megoldást kívülről várják, miközben ezt a családon belül kellene megoldani.
Mert kívülről nem lehet “igazságot tenni”. Mediálni lehet közöttük, ezt is próbáltuk már, de azt is látjuk, a megoldás egy hosszan működtetett fejlesztésben van, a családi szerepek mentén, az indulatkezelés tudatosításában, stb., vagyis a szociális készségek erősítésében.
A minta, amit ennyi év után már két generációban látunk ismétlődni, nagyon erős. Meghatározza a választásokat is, az italozó apa után italozó férj következik, és a konfliktusok kezelési módja is azonos lesz. Elviselni az alkoholos befolyásoltsághoz kötődő családon belüli erőszakot, a szexuális kiszolgáltatottságot. Az állami gondozásba került gyerek, szülőként is gyakran ugyanazt a sorsot ismétli. Az ő gyerekei is potenciális jelöltek a kiemelésre. Mert a szülői kötődés nem volt meg benne sem, nem tudta továbbadni a gyerekeinek sem. Ahol az anyánál nincs tudatos családtervezés, ott a lányt is nehéz rávenni arra, hogy fogamzásgátlót használjon. Ahol az apa sosem használt gumióvszert, ott a fiú sem fog. Mert a minta erős, és meghatározza a következő generáció életét is.
Ezek nagy kihívások, melyek átszövik a mindennapi munkánkat. És, bármilyen nehéz, még mindig több esély van a bizalmi viszonyon alapuló, velünk megosztott konfliktusok közös bogozásában a változásra, mint ott, ahol minden a zárt ajtók mögött történik.
Amikor csak a gyerekek elszólásaiból, mentális állapotából, vagy az asszonyon látható verésnyomokból tudunk a családon belüli erőszakról. Amikor az elrejtés, az elzárkózás ad számára egy vélt biztonságot. Amiben bármikor bármi megtörténhet.
Ezért nem bánjuk a bizalmas messengereket, telefonokat munkaidőn túl sem. Mert talán elébe mehetünk így visszafordíthatatlan eseményeknek. Megelőzhetjük a nagyobb bajt. És persze közben tanuljuk mi is érteni a generációs szegénységben élőknél a családon belüli viszonyulásokat, reakciókat.
Mert bogozni kell az összekuszálódott szálakat, keresni a megoldásokat, partnerré és képessé tenni őket arra, hogy családként hátteret adhassanak a gyerekeiknek egy másfajta életstratégia felépítésére. Ami támogatja az inklúziót. Majd egyszer.
Ha képesek leszünk bepótolni mindazt, ami elmaradt náluk. Mindazt a hiányt, ami a családban, az intézményrendszerben, a világban rakódott rájuk. Mert ha ez a pótlás nem történik meg, nem lesz változás.