Az első pillanattól látszott a munkánkban, hogy csak közösségfejlesztéssel lehet valamilyen eredményt elérni. Az egyéni kríziskezelés is csak akkor hat megfelelően, közösségi üzenettel megerősített. Ha a közösség is igazságosnak érzi, a szolidaritás érzésével viszonyul hozzá, és nem irigységgel, bántással.
A segítő tevékenységben a kríziskezelés csak eszköz lehet a változásokhoz, és nem cél. Sajnos nagyon sok esetben, sok szervezetnél is, magánszemélynél is célként jelenik meg, így is gondolják jónak, hiszen a segítségnyújtás a céljuk, az adomány rászorulókhoz juttatása. Azt szeretnék, hogy megoldódjon valamilyen krízishelyzet, ami átmenetileg meg is oldódik, de rövidesen újra szükség lesz segítségre, mert az illető élete újratermeli azt. Ha pedig akkor újra megoldást kap mástól, hamar megerősödik a tanult tehetetlenség, és túlélési stratégia épül fel erre az egészre.
Annyira világosan látszik a terepen, hogy önmagában a kríziskezelés nem jó út. Mert nem az elmozdulást támogatja. Nincs mögötte a család, az egyén pontos problématérképe, mert az, hogy valaki miért kerül krízishelyzetbe, az nem egyetlen tényező függvénye, viszonyulások rendszere befolyásolja a döntéseket, a rossz döntések pedig folyamatosan egyre kilátástalanabb helyzetbe sodorják. Végül létrejön a tartósan rögzült krízishelyzet. A krízishelyzetet nem a szegénység okozza, az egy következmény…hanem az a tudás- és képességhiány, ami miatt nem tudja valaki megtalálni a boldogulás lehetőségeit. Akkor sem, ha ott van előtte. Nem tud élni vele, nem tud erőfeszítést tenni a változásokért.
Ebből logikusan következik, hogy olyan hatásrendszert kell mozgatni, ami bepótol valamit ebből a tudás- és képességhiányból. Jó lenne egy esélykiegyenlítő oktatás, egy hatékony szociális ellátórendszer, és meg kellene jelenni az egész stratégiában a közösségfejlesztésnek. Ami nem(csak) kulturális programokat jelent, hanem sokkal többet. Közös alapokon álló értékrendet, amiben megerősödhetnek a pozitív hatások és visszaszorulhatnak a negatívak.
Építeni a közösség erejére nagyon fontos. Az intézményi hatásokat is megsokszorozhatja, vagy leamortizálhatja. Fontosak a közösségi élmények és a közösségi igények is. Nem gondolhatjuk azt, hogy ez csak a bulizásig terjed…annál egy közösség sokkal többről szól. Egy közösség tervez, keresi azokat az aktivitásokat, amelyekkel jó érzést, örömöt élhetnek át. Együtt. A közösség segít, tanáccsal, tudással, lehetőség nyújtással, megértéssel. A közösség üzenete a biztonság is, egymás megvédése, morális állásfoglalás fontos kérdésekben. A közösség formálja magát is.
A kríziskezelés csak ügyintézés. Nem kezeli az okokat, ami miatt a krízis kialakul. A közösségépítés a legfontosabb munka az esélyteremtésben.
A közösséget azonban sok minden befolyásolja. Mert mindenkinek megvan a személyes beágyazódása, szocializációja, ami egyéni és családi, sőt nagycsaládi szinten is értelmezést kell, hogy nyerjen a generációs szegénységben. Ezek a viszonyulások nagyon sokszor egymásnak feszülnek, mert ahhoz, hogy valaki ne magát tolja előre, hanem empatikus legyen a másikkal, urambocsá’ a közösség érdekében mondjon le bármiről, nos, ehhez fejlett szociális készségek szükségesek.
A szociális készségek fejlesztése azonban egy magára hagyott terület lett az iskolában, a világ pedig nem a társas kompetenciák fontosságát üzeni, nem a toleranciát, a szolidaritást, az együttműködési képességeket, hanem egy túlzott, nárcisztikus énképet erősít, amit megfejel még a fogyasztói társadalom értékeket átformáló hatása. Ezek mellé az egyébként talán globális hatások mellé jön még Magyarországon a megosztás, a “velünk vagy ellenünk” szemlélet, amiben leginkább már minden és mindenki ellen vagyunk…A családok pedig sodródnak ebben, és a társadalmi leszakadásban élők (bár úgy tűnik, máshol sem) nem képesek más irányt venni ezekkel a hatásokkal szemben.
Szóval, miközben pontosan látszik, hogy ez a legfontosabb beavatkozási terület, ezt éri a legtöbb amortizáló hatás. Nem véletlen, hogy ma már a közösség szó alig értelmezhető. Vagyis, biztosan vannak, akik tudják ezt értelmezni, de semmiképp sem abban a viszonyrendszerben, amiben mi hatásokat szeretnénk mozgatni egy élhetőbb közösség érdekében.
De az, hogy ez jó út így, mutatják a változások. Kérdezem az egyik asszonyt a héten, hogy vannak?…Régen találkoztunk. “Megvagyunk”- mondja, miközben jött a közösségi foglalkozásra- “nincsenek már olyan cirkuszok, mint régen, nyugalom van, és ez jó….Nem tanulunk be megint valami táncot a falunapra? Olyan jó volt tavaly, mikor gyakoroltunk”
Aztán bemegyünk a kultúrházba, hogy részt vegyünk az anyák napi ünnepségen, melyet a közösség fiatal anyukái kezdeményeztek, már tavaly is, verseket választottak, betanulták, zenét kerestek. Persze itt voltak a gyerekek is, de a verseket az anyukák mondták, az a generáció, akik maguk is édesanyák, de ott ültek az ő anyukáik is. Néztem őket… a könnyeiket, a büszkeségüket, a mosolyaikat, az öleléseiket. Pontosan tudom, milyen út vezetett idáig, és jól emlékszem az elejére is. Mikor még az addig megszokott viszonyulások dolgoztak itt is.
Persze nincs itt mindenki. Nincsenek itt azok, akik nem ebben érzik jól magukat, akik elhatárolódnak, akiknek az értékrendjét más mozgatja. Nem kényszer velünk lenni, csak lehetőség. Boldogok vagyunk, mert egyre erősödik körülöttünk az a mag, aki már mutatja, hogy működőképes közösséggel van dolgunk, ami képes önmagát is megszervezni. Olyan tagokkal, akik együtt tudnak örülni a szépnek, a gyerekeknek, és a pozitív érzések és élmények megerősítő hatásának.
Ha van egy mag, ami erős, lesz egy “sodorvonal”, ami mentén mozgás lesz. Ez az erőt jelentő vonal húzza be azokat is, akik csak úgy sodródnak. Sosem lesz olyan, hogy mindenkit, de ha egy kritikus tömeget elérünk, már jó a helyzet.
A közösség fejlődik. Igényeket fogalmaz meg, és elhatárolódik. Szolidaritást mutat, és jelez, ha valahol baj van. Mert figyelnek egymásra. Példaadó viszonyulásokat mutató személyeket látunk, akiket helyzetbe lehet hozni, akikre lehet építeni.
Azt hiszem, ebben a munkában nemcsak ez a legfontosabb, hanem a legjobb is. Engem is megerősít, rám is hat, mikor a közösség erejét érzem. A gyerekekkel is, és a felnőttekkel is. Jelzi, hogy jó az út. Még akkor is, ha nagyon hosszú. Még akkor is, ha egyre nagyobb az ellenszél, ami visszanyom, akadályoz, gátol.
Tudom, hogy a közösség összetartó és megtartó hatása mennyit ér.