Miközben hiszek abban, hogy jó úton járunk, hogy van megoldás, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy le tudtam tenni a megfelelési kényszer terhét, így gondolhatnám, hogy ez megvéd valamennyire a kiégéstől is.
Ezen a vonalon, mármint kifelé ez így is van, nekem nem kell azt hazudnom, hogy minden szuper, vagy megtaláltam a bölcsek kövét, és úgy haladunk mindenben, ahogy ma azt a világ elvárja. Sikerrel, töretlenül, kudarcok nélkül. Persze a magamnak, a céljaimnak állított megfelelés kényszere közben belül működik tovább, hogy tudok-e eleget tenni, jól látom-e, stb. Ebben már nem állok ilyen jól, mert a befektetett energia és az elért eredmény aránya nem hozza azt az ívet, amit elterveztem, amit elvárok, amit remélek. Az ok pedig a folyamatosan előkerülő új kihívásokban van, amelyek nem támogatják a céljainkat, sőt ellene dolgoznak.
Így aztán, minden erőfeszítésem ellenére egyre többet kell dolgozni, ahelyett, hogy a munkánk hatására csökkennének a terhek, számszerűleg is, és lelkileg is. Már képtelen vagyok beleállni mindenbe, még, ha az igazságérzetem ezt diktálná is.
Folyamatosan szem előtt kell tartanom a priorizálás nehéz feladatát, hogy ne húzzon el olyan terület, ami nagyon fontos, de az Igazgyöngy ügye szempontjából csak közvetetten jelenik meg. Ez azért nehéz, mert a munkánk lényege épp a komplexitás, a minden-mindennel összefügg elve, az élet minden területét érintjük, így aztán, mivel mindenhol egyre több gond van, tényleg nagyon nehéz prioritásokat felállítani.
De muszáj, mert az ember terhelhetősége véges. Nem engedhetem el a napi megtapasztalásokat, mert ezek nagyon fontosak a pontos képalkotásban, és a hitelességben is. Hogyan tudnék úgy hitelesen kommunikálni a társadalmi leszakadásról, ha közben nem dolgozom benne? Ha közben nem tanítok szegregált tanulócsoportban, nem tapasztalom meg a pedagógusok helyzetét és a gyerekek működését, nem látom a családi hátteret, a lakhatási szegénységet, a családon belüli erőszakot, vagy azt is, hogy az intézményrendszer mire és hogyan képes hatni?
Szóval, ennek muszáj teret adni a mindennapi munkában, és elég kétségbeesetten egyensúlyozok az ügy-képviselet és a napi terepi munka között. Korábban sokkal több időt tudtam a terepen tölteni, és kevesebb volt a másik terület. Nehezen is tudtam elengedni, delegálni a feladatokat, mert minden területen a terepen is jelen voltam, a kríziskezeléstől a közösségfejlesztésig, a családok mentorálásától a társadalmi vállalkozásban folyó munkáig.
Ahogy megnövekedett az Igazgyöngy híre, hozta magával az ügy-képviseleti lehetőségek számának a megnövekedését is. Egyre több felkérés érkezett, és egy idő után ebben is határokat kellett tartani, mert a munkám ennél sokkal több, hogy folyamatosan utazással töltsem az időt. Szerencsére a csapat jó, egyre jobban működik a napi feladatok delegálása, minden területen, ami hallatlanul fontos a munka fenntarthatósága szempontjából. Jó látnom, ahogy felelősen visznek a kollégák egy-egy területet, dolgozunk is folyamatosan azon, hogy hatékonyabbak legyünk.
Szóval, az ügy-képviselet is felzárkózott a területek közé, itt is fontos a delegálást kiépíteni. Talán egyébként ez a legnehezebben átadható. Mert ebben ma több kockázat rejlik, mint a terepi munkában. Ott a csapat számára is világosabbak az ok-okozati összefüggések, ott érthető a hiány, és valahogy az újratervezések is jobban mennek már.
De az ügy-képviselet sokat nehezedett az utóbbi években.
Egy része szakmai alapokon megy, egyetemi együttműködésekben realizálódik, ez rendben van, bővül is, hiszen a területek felelősei egyre magabiztosabban tudják szakmailag képviselni az Igazgyöngy ügyét.
A céges világban is elég jól állunk ezzel, sokat tanultunk már ezen a területen is, képesek vagyunk érzékelni a cégek elvárásait, és megtalálni a társadalmi felelősségvállalásuk jól illeszkedő pontjait az ügyünkhöz. Ebben persze lehetnénk pro-aktívabbak, még mindig a befogadás és nem az aktív kapcsolatkeresés útján vagyunk, és furcsa, de így még mindig jól működik.
Az un. érzékenyítésben már több kockázat rejlik. Persze jól megy pl. középiskolai órákon beszélni erről, és sok olyan beszélgetésben is, mikor az embert olyan helyre hívják, ahova azért megy el a hallgatóság, mert érdekli az ügy, szociálisan érzékeny, és kíváncsi a hiteles képre. De ezeken a beszélgetéseken már nagyon kell figyelni a reakciókra. Mert vannak, akik a hibák jelzését támadásnak veszik, és innen már nem mindig hatnak jól az érvek, adatok sem. Nehéz helyzeteket éltem már meg pl. az egyházak szerepe kapcsán, főleg az oktatásra gyakorolt szegregáló hatással kapcsolatban. Emblematikus hozzászólásokat kaptam már egyházi iskolákból, mikor arról beszéltem, hogy vajon miért nem vesznek fel halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerekeket: “Engedtessék már meg nekünk, hogy azt taníthassunk, akiket akarunk, és mi döntsünk ebben a kérdésben”. És persze indulatosabbakat is, hogy hazudok, vagy, hogy ateistaként a “személyes fusztrációimat élem ki” ezzel kapcsolatban. Nos, ilyenkor nehéz ám állni a sarat.
És így van ez akkor is, mikor szakpolitikai kérdésekben kerül be az életünkbe az ügy-képviselet. Ez egyébként érdekesen alakult, mert a regnáló kormányzati eseményekre már rég nem kapunk úgy meghívást, hogy beszélhetünk is, bár nem tudom, ha kapnánk, élnénk-e vele…. Mert azon is túl vagyunk már, hogy asszisztáljunk bizonyos képekhez, legalizáljunk olyan ál-törekvéseket, amelyek jellemzően nem az ügy megoldásáról szólnak, hanem a kirakatról. Na, de ez a veszély nem fenyeget, megéltünk már egy-két kínos konferenciát, mikor nem illeszkedtünk a képhez, így aztán marad a “másik oldal” az ügy képviseletben. De itt is észnél kell lenni, mert az ember pillanatok alatt kisajátítódik, mindenestül. Az ügyet pedig mi csak szakpolitikai megközelítésben szeretnénk vinni, nem pedig pártpolitikaiban.
A hálózatokban is folyik ügy-képviselet, mikor összedolgozunk azokkal a civilekkel, akik szintén egyes területekért dolgoznak. Ez is elég ingoványos… itt is gyakran egymásnak feszülnek indulatok, pozicionálások, érdekek. Leképez ez is sok mindent a társadalmunkból, a tehetetlenséget, türelmetlenséget, babérokra törekvést, pozícionálást, vitakultúrát, stb. A saját ügy-képviseleteket itt különösen nehéz egységgé kovácsolni. Ezért is annyira nehéz az összefogás. Ráadásul itt még bejönnek finanszírozási kérdések is, ami tovább aprózza az energiákat.
És ne hagyjuk ki az egész ügyképviseletet befolyásoló, a kormányzati érdekeket szolgáló hatásrendszert sem. Ami kihat mindenre: intézményi kapcsolatokra, együttműködésekre, általános hibáztatásra, gyűlölködésre. Talán ez a legrémesebb. Úgy érzem, hogy ezen a szinten nincs valóságos, hiteles ügyképviselet. Itt érdekek vannak. Pillanatnyi érdekek.
A társadalmi leszakadás, a gyerekszegénység pedig hosszútávú gondolkodást kíván. Nem lehet része a hatalmi játszmáknak. Mégis azzá vált. Ha valami, akkor ez kiégeti az embert.