Érdekes dologról fogok most írni, arról, hogy én milyen dolgokat kapok azoktól, akikért dolgozunk… Talán első olvasatra abszurdnak tűnik: ajándékozás a szegénység elleni munkában? Furcsa, de fontos a kapcsolatépítésben.
Nyilván ebben a munkában az a szerepünk, hogy mi adunk. Dolgokat is, de tanácsot, lelki megerősítést is. No meg munkát, közösségi élményt, önbecsülést, tudást, segítséget, jövőképet, jogorvoslatot, mindent, amire szükség lehet. Közben persze tanulunk mi is, érteni őket, az okokat, az összefüggéseket, a miérteket. Tehát tudást kapunk…és minket is építő visszajelzéseket. No persze nem mindig, sok a romboló is, de nem ezekre fókuszálunk.
Természetes, hogy kialakul köztünk egy kölcsönösség, egy viszony, amire aztán további bizalmi elemek épülhetnek. Ebben mindenki az egyénisége szerint kapcsolódik, ki barátibb viszonyban, ki távolságtartóbban. Amire törekszünk mindig, az a kölcsönösen elvárt tisztelet. Erre igyekszünk mintát adni, kommunikációban, mindenben.
Azt már megtanultuk, hogy a “tesó” viszony nem működik, ebben nem lesznek kezelhetők az egyéni érdekek, egy “tesó”-tól mindenki elvárja a maximális megértést, kiállást, a másik kárára is, és eltűnnek olyan szempontok, mint a közösségi elvek, szolidaritás, felelősség.
Azt tudni kell, hogy ez egy más világ, amiben a viszonyunk is különleges. Ők beengednek minket az életükbe, mi pedig próbálunk természetesen viselkedni ebben a számunkra korántsem természetes világban. Nem meglepődve semmin, mindenben maximálisan tükrözni az elfogadást, úgy viselkedni, mintha mindig is itt lettünk volna.
Ha nem így teszünk, pillanatok alatt láthatatlan falak épülnek köztünk, megjelenik a gyanakvás, és ez már nem az a viszony, amire építeni lehet. Mennyit dolgoztunk azon, hogy megértsék: mi nem hatóság vagyunk.
Azt is meg kell érteni, hogy néha ők is akarnak adni. Megkínálni egy kávéval, a legszebb csészéből, amit nem lehet visszautasítani. Akkor sem, ha nem a legszebb csészéből kapjuk. Mert a lényeg, hogy elfogadjuk.
És így van ez az ajándékokkal is. Nem hála ez… ezt mindig kerüljük, inkább valamiféle bizalmi próba. Hogy elfogadod-e? És el kell fogadni, de sosem szabad elvárni. Ha elvárjuk, abban a pillanatban felborul a kölcsönösség stabilitása, és értelmezhetetlen függőségbe tolja a kapcsolatunkat. Ez vonatkozik a hálára is. A kiégést kockázatát fokozza a hála elvárása.
Hogy mit kaptam már az elmúlt 14 év alatt? Egyszer pl. halat. Amit pecáztak. Kis kárászokat. Sokat fogtak, megdicsértem. Legközelebb kis zacskóval jött. “Elfogadja?” -kérdezte, felém nyújtva a megtisztított kis halakat. “Persze”. -mondtam. És megköszöntem. Aztán egyszer kaptam két kis apró vázát. Olyan csicsásakat, hogy már szépek. Fogalmam sincs, honnan szerezte, akitől kaptam, értelmezhetetlenek voltak nála a dísztárgyak. Sajnos már nem él az illető, de ma is őrzöm az ajándékát.
Volt, hogy titokban kaptam. Pl. egy kirándulásról, ahova én nem tudtam elmenni, egy mézeskalácsszívet. Máskor karácsonyra egy mécsest. Egy cserép virágot, saját maga által fokadoztatottat. Régi képet, amibe valaki egy fekete anyagra hímzett kalocsai hímzést tett. Kis keresztszemes hímzést a nevemmel, amit saját maga készített az illető. Egy dobozt, amit titokban festettek ki nekem, két madárral a tetején.
Mindent őrzök. Mert mind egy emlék, valakitől, és mert mindhez pozitív érzés kapcsol. Nem az értéke a lényeg, hanem a gesztus. Adni akart ő is valamit. Ebben kölcsönösség van, egyenrangúság és egy kis szeretet is. Akkor is, ha az pillanatnyi volt, akkor is, ha tesztelt vele, akkor is, ha találta, ha készítette, vagy vette.
Most egy különös ajándékot kaptam. Az egyik családfő a fővárosban dolgozik, lakásokat készítenek elő felújításra, bontanak, kihordják a törmeléket. Az egyik régi házban a padlót szedték fel, és talált a padló alatt, papírba csomagolva egy könyvet. A Pál utcai fiúk egy régi példányát. Egy lány neve áll a belső lapon, feltehetően az övé volt. A dátum alatta 1924.
A facebookon írt nekem, hogy ezt nekem szeretné adni. Mert én biztosan értékelem majd.
Jó néhány hét eltelt, mire megfordultam náluk, és átadta a kis könyvecskét. Újrakötött példány, egy vendég, aki velünk volt, rácsodálkozott a jelenetre is, és a könyvre is. Vélelmezte, hogy sokat ér. Rögtön tervezni kezdtem, mekkora dolog lenne, ha tényleg sokat érne, és milyen nagy segítség volna a családnak, ahol most született meg az első kisunoka is. Aztán kiderült, mégsem olyan értékes. Maximum ötezret ér.
Nekem viszont sokkal többet jelent. Itt van a polcomom, megpróbálom majd kideríteni a hátterét…vajon ki és miért rejtette a padló alá? Micsoda titokzatos történet lehet mögötte!
Egy könyvecske. Különleges életúttal. Aminek most én vagyok egy állomása. Akitől kaptam, megtisztelt vele. Úgy vélte, az én értékrendemhez jól illeszkedik. Nem volt mindig felhőtlen vele a kapcsolatunk, sok konfliktuson vagyunk már túl. De most valahogy úgy érzem, nyugvópontra jutottunk. Ez a könyv most megpecsételte ezt. Talán építhetünk majd rá. Sosem lehet tudni.
Szóval, így vagyok az ajándékokkal ebben a furcsa világban. Bizalmi ajándékok ezek. A bizalom építőkövei.
Ahogy telnek az évek, ezekből az ajándékokból emlékek lesznek. Mint ahogy egyszer emlék leszek én is. Talán mindannyian törekszünk rá, hogy jó emlékek legyünk. Hogy jók legyünk. Jók, ebben a rosszal teli világban.