878. A rendszerbe kódolt viszonyulások

878. A rendszerbe kódolt viszonyulások

878. A rendszerbe kódolt viszonyulások

Mióta próbálom értelmezni ezt az egész dolgot, amit társadalmi leszakadásnak nevezünk, azóta erősödik bennem a megtapasztalás, hogy a rendszeren belül nem hangosodnak ki a problémák megfelelően. Sokat figyeltem, melyek azok a tényezők, amelyek blokkolják ezt, mi az, ami miatt a rendszer működésében kódolva van a hibák elkendőzése.

A társadalmi leszakadás problémaköre ennek a vizsgálódásnak tökéletes terepe. Minden területen, az oktatáson át a gyermekvédelemig, a szociális ágazattól a foglalkoztatásig, vagy az egészségügyig.

Sokáig gondoltam azt, hogy a rendszerváltás előtti időszak viszonyulási gyakorlata rögzült ennyire, mert ott égett be mindenkinek az agyába a rendszernek való tökéletes megfelelés, mint a boldogulás egyetlen lehetséges módja, és ettől nem tudunk olyan egyszerűen megszabadulni. Mi, idősebbek, akik dolgozni még abban a rendszerben kezdtünk, jól emlékezhetünk pl. a hosszú értekezletekre, tervekre és beszámolókra, melyek mind egy kaptafára mentek. Már előre tudni lehetett mindent, hiszen a központi előírásoknak megfelelően fogalmazódtak a célok és a mondatok is. Még a stílus is.

Aztán azt láttam, hogy ez a viszonyulás nem tűnt el a rendszerváltással. Voltak időszakok, mikor úgy éreztük, megjelenhetett az is, hogy helyben milyen problémák és megoldások lehetnek, de már ennek nincs nyoma. Visszaállt ugyanaz a rend, a célok, a mondatok és a stílus is. A lényeg, hogy a rendszer tökéletes, központilag tudnak a legjobban meghatározni mindent, ehhez kell igazítani a protokollt, és ebbe kell belekényszeríteni mindent és mindenkit, a döntéshozói elvárásoknak megfelelően. Olyan nincs, hogy amit “fent” eldöntenek, az nem jó… Akinek ezzel kapcsolatban ellenvetései vannak, az minimum ellenség, de inkább bűnös, a nemzet jövőjét veszélyeztető valaki. 

Jó, ezt is elkeseregtük már százszor, úgy tűnik a demokrácia egyetlen vívmánya marad, hogy ezt még nyilvánosan viszonylag szabadon megtehetjük. Van még pár sajtófelület, ha arányuk a kormányzati médiához képest elenyésző is, és ott van még a közösségi média, ahol “lehet vergődni”, ahogy egyszer egy döntéshozótól visszahallottam. Szóval, van itt demokrácia, hiszen a facebookon még ki lehet engedni a gőzt. Történni meg úgy sem történik semmi. Mert ezzel úgysem érjük el a kormányzati média hatósugarát, amin belül azért nem kis pénzért lelkes ellenségképgyártással foglalkoznak sokan. 

Nagyon érdekes az alkalmazkodás az elvárásokhoz is. Sokan élnek a külső és a belső elvárás közt feszülő ellentmondásokban. Sokan dolgoznak is ebben, megundorodva, kiégve, de mégis, összeszorított foggal hallgatva, vagy csak ott morogva, ahol biztosak lehetnek abban, hogy nem lesz belőle bajuk. Dolgoznak, mert egzisztenciális félelemben vannak, vagy mert egyszerűen úgy érzik, nincsen hatása semminek, nem változik semmi, akkor meg minek “vergődjenek”. Azért drukkolva várják, hátha előre lép valaki, akiben még lehet bízni, akinek még lehet hinni.

De az utóbbi évek apokalipszis-érzése az emberek zömét apolitikussá tette. Nem tudnak, nem bírnak megoldást várni a politikusoktól. A rendszer pedig így van felépítve, hogy ez most jó, vagy rossz, azon lehet vitatkozni, de így szerveződik szerte a világban. Azt meg rendszere válogatja, hogy mennyi teret kapnak ebben a szakmai szempontok. A világ szerencsésebb felén többet, a kevésbé szerencsésebben kevesebbet. Mi most ez utóbbihoz tartozunk.

Amit az utóbbi években még látok, hogy a benne dolgozókban egyre ritkábban merül fel a rendszer, a protokoll alkalmatlansága, ezt elfogadják olyannak, amilyennek központilag mondják, vagyis, hogy az jó, azzal rendben van minden. Ez így volt az előző rendszerben is, sokan ezt szolgálták, mások próbálták az adott kereteken belül a legtöbbet kihozni belőle, keresve az elégedettség-morzsákat a motivációjuk fenntartására. Ez a mintázat is megvan ma, ugyanígy.

Furcsa lélektana van ám ennek…mert valahogy most abba az irányba mozdul a dolog, amit nyilván támogat más viszonyulás is, amit a “fősodor” táplál, hogy nincs önreflexió. Vagyis, a rendszer jó, a feladat világos, és ott vannak azok, akikre ez az egész irányul, akiknek hiába mondják, akik nem úgy és nem akkor teszik azt, amit ők előírnak nekik.

Ezért nincs változás, mondják, miattuk, és egyre rémisztőbb, ahogy megfogalmazódik a területen dolgozókban is: erősebb kézzel kellene “végrehajtatni” velük mindazt, amit tőlük elvárnak. Mert másból úgysem értenek. 

Az, hogy talán másképp kellene velük, fel sem merül. Mint ahogy az sem, hogy nekik, akik ezt tanulták, ebben dolgoznak nap, mint nap, talán nagyobb empátiával kellene viszonyulni hozzájuk. Nagyobb kreativitással keresni a megoldásokat. Nagyobb kritikával szemlélni a nekik előírt protokollt, ha egyszer nincs előrelépés az alkalmazásuk során.

És ez most nem olyan kiégés, mint amiről sokszor beszélek. Ez valami más. Ez valami olyan, amiben a hibáztatás ad erőt a napi munkához, amiben már felcsillan a gyűlölet, és amiben a “kemény kéz” hiányát egyre gyakrabban emlegetik. Amiben a rendszer központi elvárása az etalon, ami megkérdőjelezhetetlen. És nincs benne annak az értelmezése, hogy mit jelent a generációs szegénység problémahalmaza. Nem merül fel, a “mitől lennének mások?” kérdése. 

Sokat gondolkodom azon, ki képviseli ma a leszakadók érdekeit? Az intézményrendszerben már nem igazán látom nyomát. A politikai szándékot már rég nem érzem. Ők maguk pedig, épp a magukkal hozott tudás-és képességhiány, az átörökített szocializáció, a sajátos túlélési stratégiáik béklyójában nem tudják. Vagy nem úgy tudják, hogy az az integráció/inklúzió irányába mutatna. 

Pedig ezzel foglalkozni kell. Különben csak nő a problémában érintettek száma, megy el a pénz a rossz beavatkozási pontok miatt a rendszerben, változások nélkül, miközben tovább nő a kirekesztés, a gyűlölet igénye. Az igénybe pedig mindig belekapaszkodik a szavazatokért a politikai hatalom.

Facebook Comments