Egy civil szervezeti munkát, ami ilyen sokrétű, mint amit az Igazgyöngy végez, fontos beágyazni a társadalmi közegbe. Mert meggyőződésünk, hogy csak így lehet változást hozó hatást elérni, ha nem „civil zárványt” építünk, hanem ügy-képviseleti szemlélettel, közösen keressük a megoldást az erre hivatott intézményrendszerrel.
Persze ez nem egyszerű. A szabályozás önmagában is sok esetben ellentmondásokkal teli, és az egészet megterheli az, hogy most nem egyszerű a társadalmi leszakadás ügyének képviselete sem. És a szabályok értelmezése ma elég tág mozgásteret ad a döntéshozóknak, arra vonatkoztatják, akikre akarják, és úgy, ahogy éppen az érdekük kívánja.
De a túlélés záloga, hogy a szabályokhoz alkalmazkodni kell, különben az ember nyílt felületeket kínál a támadáshoz, és ma nincs, aki, vagy ami ebben igazságot szolgáltatna. Az „erkölcsi győzelemből” pedig nem lehet esélyt adni azoknak, akikért dolgozunk. A szabályok ma érdekeket erősítenek meg, és szorítanak ki olyanokat, akik az érdekeket sértik. A szabályokat persze meg lehet változtatni, ez egy nagy harc, és pengeélen táncol az ember, mert miközben felelőssége van azok felé, akikért dolgozik, nem lehet méltatlan kompromisszumokat sem kötnie, mert abba belehal, megsemmisül.
Nekem ez rengeteg tépelődést okoz, de vannak, akik ebben az őrületben jól érzik magukat, mert úgy tudják beállítani a pozíciójukat, hogy közben azt érzik, jól csinálják. Együttműködnek, átveszik a sikerkommunikációt, elfedik és elbagatellizáljak a legégetőbb problémákat, és meg vannak győződve, hogy jót tesznek. Ma ehhez karrierek kötődnek, biztonságot adó támogatások, amelyekről talán mindenki érzi, hogy törékeny biztonság, mert bármikor bűnbakká válhatnak, és lesöpörhetik őket. Őket is. De lehet, hogy nem. Ha jól taktikáznak, sokáig vihetik így tovább. A szabályok megváltoztatása nélkül, alázatosan elfogadva a vállveregetéseket, és közben erősíteni magukban: jól van ez így.
A jó szabályok biztonságot adnak, és mozgásteret a változásokhoz, rugalmasságot a gyorsan változó kihívásokhoz. Amikor azonban arról szólnak, hogyan lehet a döntéshozói pozíciót megerősíteni, megtartani, az már más lesz. Az már azt üzeni: csak akkor vagy biztonságban, ha csendben maradsz, és azt csinálod, amit mondunk. Ha nem, magadra vess!
A szabályokban kell állandóság is…ez adja a tervezhetőséget. Ha túl gyorsan változnak, nincs idő beépülésre, megszilárdulásra, és ez bizonytalanságot kelt. A bizonytalanságot pedig senki sem szereti. Ma ez eszközzé vált a hatalmi viszonyok erősítésében, előzetes tájékoztatás nélkül, éjszaka meghirdetett változások, gyors módosítások, váratlan fordulatokkal, a fenyegetettség érzésének lebegtetése, amihez a “megmentő” állam szerepének kommunikációja társul, elképesztően pontosan felépítve.
Szóval, ez az egész egy folyamat. Ami egyre kevésbé racionális…és egy politikai játszma. Benne pedig egyre kockázatosabb azokat az ügyeket képviselni, ami konfliktusokat hordoz. Legyen az oktatás, egészségügy, szociális ellátás, korrupció, szektorsemlegesség, stb.
Ahány területen dolgozunk, annyi szabályrendszerhez kell alkalmazkodnunk. Ezt megtanulni, hogy ne adjunk támadási felületet, ugyanakkor képviselni tudjuk az ügyet is, nem egyszerű dolog.
Az iskola már rögtön furcsa helyzetben van. Művészeti iskolánk van, ami nem tankötelezettséget jelentő jogviszony, viszont része az iskolarendszernek, tehát a szabályozások ugyanúgy vonatkoznak rá, ellenőrzésekkel együtt. Mivel alapítványi iskola vagyunk, és nem állami, vagy egyházi, így nálunk jobban kell figyelni a törvényességre. A szektorsemlegesség ugyanis nem érvényesül.
A tanodánk is oktatási tevékenységet végez. Nagy szerencse, hogy mi nem államilag támogatott tanoda vagyunk, így nem kell a szabályozásában sem ehhez igazodnunk. Amivel alapjaiban nem értünk amúgy egyet, hiszen miért jó megoldás egy szegregáló iskolarendszer mellé beállítani egy másikat, ami annak a müködésképtelenségét kívánja korrigálni? Miért nem lehet esélykiegyenlítővé tenni magát az iskolát? Dupla kifizetés, és nem hoz változást. Viszont a mi tanodánk így a saját szabályaink szerint szerveződik, pl. 0-18 éves korig, egységes módszertannal, egyéni képességfejlesztéssel, erős mérésekkel, tele innovációkkal. És a legfontosabb: igazodva a gyerekek szükségleteihez, nem egy központi utasítás alapján működve.
Az iskolarendszer más szabályai, ami pl. lehetővé teszi az oktatási szegregációt, megdönthetetlenné vált. Alulmaradtam én is ebben a harcban. Győzött az egyház szegregáló hatása, és úgy tűnik, ez mindenkinek jó.
Az alapítványi munkánk sajátossága, hogy kezelni kívánja az oktatást leamortizáló hatásokat is, így újabb területek központi szabályainak kell megfelelnünk. Ilyen a társadalmi vállalkozásunk is. Itt is rengeteg dologra kell figyelnünk, munkavédelem, alkalmi munkavállalók bejelentése, behajtócéges tartozások, HCCP rendszer, értékesítés, bizományosi szerződések, stb., most épp januártól az ÁFA-körbe kerülés.
És ezeken kívül mennyi más van, ami a többi területhez kapcsolódik! Az adományok kezelése, igazolások, leltár, amortizáció, kríziskérelmek, átvételi elismervények, GDPR, közösségi rendezvények jelenléti ívei, bérleti díjak, rezsi-megállapodások, könyvelési szabályzók, SZMSZ, belső nyilvántartások, nyomtatványok, KIR, MÁV-kedvezmények, pedagógusigazolványok, gyermekvédelmi kedvezmények, SNI igazolások, biztosítások, egészségügyi igazolások, útnyilvántartók, stb. Mindennek szabályozottan, átláthatóan, igazolhatóan kell működnie.
Óriásira duzzadt ez a rész is az alapítványunknál, a központi szabályozásoknak megfelelésért végzett adminisztráció. De ha nincs meg, ha nem működik rendben és védhetően, akkor állandó bizonytalanságban tart minket, és elveszi a figyelmet arról, hogy küzdjünk azoknak a szabályoknak a megváltoztatásáért, amelyek gátolják a céljainkat: a társadalmi leszakadás mérséklését.
Ezt a külső szabályrendszert kell összhangba hozni a belső szabályokkal. Amelyeket nem lehet ezek figyelmen kívül hagyásával működtetnünk. Harmonizálni kell, hogy ne egy másik világot építsünk… De milyen nehéz ennek a kettőnek az összehangolása! Nálunk pl. alap a kiszámíthatóság és a biztonság. A közeg, amiben működünk viszont kiszámíthatatlan és bizonytalan.
És megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk, a társadalmi beágyazottságnál. A problémát csak ebben lehet értelmezni, és így kell keresni a megoldásokat is. A társadalmi közeg pedig mindig változásban van.
Az ügyképviseletet csak ezeknek a változásoknak az állandó értelmezésével vihetjük tovább.