Az én generációm életében óriási fejlődést lehetett megtapasztalni az élet sok területén. Talán ezért is nehéz most megélni a visszarendeződést.
A szüleim a tanyavilágból költöztek be az én születésem előtt. A kis házat, ahova születtem, bővítgették, átrendezték a helyiségek funkcióit, a konyhából előszoba lett, hozzáépült egy kis konyha, majd abból fürdőszoba lett, a konyha pedig arrébb költözött, és lett mellette kis kamra is. Anyámnak nagy vágya volt, hogy “egy tető alá” kerüljön a kibővített kis ház, de erre sosem került sor. Szóval ők, mint sokan mások, nem jutottak el a “kádár kockáig”.
Amikor elkezdtük a férjemmel az önálló életünket, mi is nehezen indultunk. Két pedagógusfizetés nem sok mozgásteret adott, a fiunk abba a melléképületbe született, amiben a nővéremék laktak előtte, mielőtt építkeztek. Szoba, konyha, a “gangból” átalakított folyosórész, víz nem volt bevezetve, az udvari csapból vittük. Akkoriban eldobható papírpelenkát még nem is láttunk, nagy “főzőfazékban” főztem ki hófehérre a pelusokat. Nehéz időszak volt, de boldog, ma is átélem, mikor belépek az azóta már lakóépületnek nem használt kis házba.
Mert közben építkeztünk mi is. Akkoriban azok is bele tudtak vágni, akiknek semmije sem volt. Kalákában építkezett mindenki, segítettünk egymásnak, működött a visszasegítés. És mi magunk csináltunk sok mindent, megtanulva azt is, amit addig nem tudtunk. Ahonnan mi indultunk, minden elérhetetlennek tűnt. Emlékszem, mikor a fürdőszobát szerelték, a szerelő mondta: tegyünk egy kivezetőt az automata mosógépnek. Nehezen álltunk rá, akkor ez, a nálunk használt keverőtárcsás mosógép és centrifuga mellett nem tűnt reális lehetőségnek. Aztán pár év múlva elérhetővé vált ez is.
Gyerekkoromban nagyanyám, akinél sok időt töltöttem, még kútból húzta fel a vizet, hogy a nagy horganyzott kádba beáztassa a ruhát. Én meg ma berakom az automatába, és megnyomom a gombot. És mennyi másban megéljük ezt! A sparherttől a villanysütőig, vagy a mikróig, aztán ott a porszívó, vagy a tv, ami szintén az én gyerekkoromban bukkant fel. És könnyebb lett a fűtés, elérhetővé vált a gázfűtés, kiépült a szennyvízhálózat, és erre csatlakozva fölöslegessé vált a “szippantás”.
Aztán később jött a telefon, a számítógép, az internet, annyi minden, ami könnyebbé tette az életet, és kinyitotta a világot a falvakban élő számára is. Az élet “háttérmunkái” könnyebbek lettek, főleg a házimunkát végző nők számára, átrendeződhetett a karrierépítés útja náluk is.
Most, mintha minden visszafordulna. A múltkor valaki átküldte nekem a “háborús szakácskönyvet”. Amiben a nehéz időkre szóló régi recepteket gyűjtötték össze. Kevés alapanyagból készülő olcsó, régi ételek. De ezeket akkor használták, mikor a boltokban nem volt ennyi árucikk, és ekkor az ember elfogadta a kevésből gazdálkodást, pl. a kenyérsütést, tésztagyúrást, mert ezek között a keretek között kellett a legtöbbet, legjobbat kihozni. És most nem főállásban, hozzárendezve az önfenntartás egyéb módozatait, hanem munka mellett, ami időben nem ugyanaz.
De most nem így van, mert a boltok polcain ott sorakozik minden, amit eddig megvehettünk, csak az áraik miatt lettek most sokaknak elérhetetlenek. A fogyasztói világ üzenetei bombáznak bennünket tovább, csak éppen nem tudunk miből válaszolni rá.
Na és itt a fűtés. Aki végig próbálgatta a fűtés módozatait, a fa-vagy széntüzelésű kályhától az olajkályhán át a villany- vagy gázfűtésig, az tudja, hogy melyik, mit jelent. Mi is sokáig fűtöttük a közösségi helyiségeket Toldon külön kályhákkal. Fával, amit fel kellett hasogatni, és rakni a tűzre, folyamatosan, hogy a foglalkozásokon, majd éjszaka az önkéntes szálláshelyen meleg legyen. Három éve jutottunk oda, hogy minden közösségi célú épületünkben rácsatlakoztunk a gázvezetékre. Most hozzuk vissza a sokkal több időt, munkát igénylő kályhákat? Visszalépésként éljük meg. A munkától veszi el majd az időt a meleg biztosítása.
Szóval, ezeket mindenki, akit érint, úgy éli meg, mint ami visszalépés, veszteség, többletmunka. Ami ki fog hatni mindenre. És érzelmileg sem egyszerű, látva a kínálatot, mert az nem csökken. Csak a pénz kevesebb.
Na igen, más lenne talán, ha nem változott volna minden ennyire gyorsan. Ha figyeltünk volna a környezetre is. Ha nem csak az egyéni érdek, hanem a közösség jövője is fontos lett volna. Ha a vezetők nem hoztak volna rossz döntéseket. De ezen már túl vagyunk. Ennek a levét isszuk. Persze nem mindenki. De akik igen, azoknak ez az egész keserves dolog.
A középosztály lecsúszása megindult. Ezzel tömegek kerülnek a “lecsúszó” szegény kategóriájába. El kell engedniük azokat a dolgokat, amiben éltek, amit eddig a munkájukkal elértek, a vágyakat, majd az esélyt is arra, hogy visszakapaszkodjanak. És ebbe nőnek bele a gyerekeik is.
A generációs szegénységben élők életébe a kor vívmányai a feltételek híján nem épülhettek be. Vagyis furcsán. Nincs vezetékes víz a házakban, de van mobiltelefon és plazma tv. Egy szobát tudnak csak fűteni, de van internet, tablet. Nincs pénz a hónap végéig kenyérre, de van energiaital, és chips. Nincs tartalék, semmi, mégis márkás, “menő” ruha kerül a serdülőre. Egyszerre ott a nyomorúság, és a gazdagság minden áron mutatása is.
Náluk valami nagyon régen el lett szúrva. A pénzügyi tudatosság és az önfenntartási képességek hiánya nem tudott megbirkózni a fogyasztói világ üzenetével. Nem tudnak ellenállni ennek, ők is azt szeretnék, ha ahhoz a világhoz tartozhatnának, ahol a pénz, a tárgyak birtoklása az emberi érték fokmérője. Ők is sikeres emberek akarnak lenni. És a sikerhez ma nem olyan dolgok kellenek, amelyek pár éve még fontosak voltak. Nem a tanulás, nem a munka. Csak a pénz megszerzése. Ami elérhetővé tesz számukra olyan dolgokat is, amelyeket csak a magas keresetűek érhetnek el. Iszonyú ellentmondás feszül a valós és kifele mutatott életek között. Ebben élnek, ehhez keresnek újra és újra lehetőségeket, amiben nagyon hosszú idő más boldogulásokat is megerősíteni.
Hogy velük mi lesz, nem tudom. Eddig is szeméttel tüzeltek, ezután is azzal fognak. Attól, hogy elérjenek pl. egy vízbekötést a házaikba, fényévekre vannak. De az élelem az nekik is fontos. Az élelem, amit nem tudnak megfizetni.
Az ő életük is egyre nehezebb. A középosztály pedig meg kell, hogy ismerje a szegénységben élés technikáit. Amit maga mögött hagyhatott. És most újra ez a jövő.
Azt hiszem, az ebben a nehéz, hogy amit magunk mögött hagyhattunk, arra visszarendeződni nagyon keserves. Pláne úgy, hogy a viszonyulásunk ugyanaz maradt, amiben azt gondoltuk, a tanulás, a munka biztosítja a lépéstartást a világgal. Pláne úgy, hogy ezek a dolgok a fejünk fölött eldőlő döntések miatt alakulnak így.