A társadalmi leszakadásban a segítéshez ezerféle szerep kapcsolódik. Mert mindenkihez másképp kell kapcsolódni, mindenkinek más a problémája, szocializációja, és ez mind mást kíván. Nincs recept. De keretek, azok vannak.
A legnagyobb kihívás megtalálni ezt a szerepet, amit működtetni kell, ráadásul úgy, hogy valami egységességet is mutasson a közösségen belül, következetességet és kiszámíthatóságot, mert az ad biztonságot, alapot a továbblépésre.
Ha mindazok, akik belépünk ebbe a munkába, egyformán felkészültek lennénk, ha pontosan tudnánk mindig, mi a jó lépés, ha mindannyian jól alkalmazkodnánk a gyorsan változó világ kihívásaihoz, akkor talán kicsit könnyebb lenne. De ez nem így van. Hiszen mi is emberek vagyunk, mi is magunkban hordozzuk a saját problémáinkat, frusztrációinkat, a mi életünk is tele van nehézségekkel, nincs egyforma szintű tudásunk, nem azonos a nárcisztikusságunk szintje, és a kudarctűrésünk sem.
A fejlesztést végző, folyamatosan bővülő csapatnál eleinte azt mondtam, annyi az elvárás, hogy aki hozzánk jön, legyen jó ember. Minden mást meg lehet tanulni, de az nagyon fontos, hogy szociálisan érzékeny legyen, és együttműködő, csapatember. Ezeket ma is alapvetőnek tartom, de már kiegészítem szaktudással is, hiszen annyira szerteágazó lett a munkánk, hogy ehhez már szükséges speciális tudás is, több területen.
A többi segítő szervezethez viszonyítva, legalábbis, akikre van rálátásom, nálunk nem nagy mértékű a fluktuáció, és visszatérők is vannak. Közben persze minden tapasztalat beépül ebből is, sokat elemzem a helyzeteket, hogy értsem, mi, miért történt, hogy legközelebb kisebb kockázattal kezeljem azokat, és ezt a tudást átadhassam a munkatársaimnak is.
A legnehezebb talán a társadalmi vállalkozásban ennek a szerepnek a megtalálása. Mert itt több is keveredik, és eddig még ebbe mindig becsúszott valami hiba. A mezsgye, amin egyensúlyozni kell, nagyon keskeny. Bizalmi légkört kell kialakítani, hiszen a képessé tevés a cél, és ebben mindenkit ismerni, értelmezni, fejleszteni kell, és helyzetbe hozni is. Akik munkavállalók, azon kívül, hogy alacsony munkavállalói kompetenciákkal rendelkeznek, mindannyian egy egyedi problémahalmazban élnek, amit tudni és érteni kell.
Egy ilyen társadalmi vállalkozás nem pusztán egy munkahely, ahol elvégzik a rájuk bízott feladatokat, hanem egy olyan fejlesztés, aminek célja egy másfajta életstratégia megalapozása. Ebbe pedig sok minden belefér, az adósságkezeléstől a felnőtt fejjel tanulásig, a gyermekneveléstől a pletykák kezeléséig, az egészségügyi problémáktól a családon belüli erőszakig. És mindez csak bizalmi rendszerben kezelhető.
Úgy tudjuk megtartani és fejleszteni a társadalmi vállalkozásba bevont munkatársakat, ha mindezt kezeljük. De így óhatatlanul bevonódunk az életükbe, családjukba, konfliktusaikba, tervezésükbe. Ráadásul ez egy jó érzés is, jó visszacsatolás a fejlesztőnek, hiszen érzi a bizalom kölcsönösségét. Elhiszi ezt, és próbál erre építeni.
De ennél van egy pont, ami visszafordíthatatlan folyamatokat indít el, és ebbe már többen belebuktak nálunk. Mert ebben feloldódik a fejlesztő, a vezető szerep, és előtérbe kerül a “tesó” viszonyulás. Azt pedig tudni kell, hogy ez egy más helyzet, ebbe sok olyan dolog belefér, ami egy idő után gátja lesz a közös munkának.
Ez a viszonyulás ugyanis más szocializációs mintán alapul, mint ami egy munka irányításába belefér. Mert amíg a társadalmi vállalkozásban egy külső célhoz, követelményhez igazodás a szervező, pl. adott teljesítmény felmutatása, munkaidő betartása, stb., addig a másikban a belső célok irányítanak, pl. pihenések, egyéni célok, pozicionálások, stb.
Ezek a helyzetek pedig egyre nehezebben kezelhető folyamatokat eredményeznek. Mert a “tesó”-ból visszatérni a fejlesztő-vezető “főnökhöz” nem igazán lehet. Ez konfliktusokat hoz, ami kihangosodik a közösségben is, és negatív folyamatokat indíthat el. Ennek kivédésre a fejlesztő is elkezd elcsúszni a vezető szereptől, idomulni a másikhoz, és jó “tesóként” mást, az addig működtetett rendszert hibáztatni pl. a teljesítmény csökkenéséért, az elvárásokért. Mert a bizalmi légkör megtartja ebben a “megértő” szerepben, amiben aztán a hibái ellenére is képes akár áldozati szerepbe is kerülni. Szóval, épp azok az erők kezdik bekebelezni a viszonyulását, ami ellen harcolni kellene.
Volt, hogy ebből olyan konfliktushelyzet alakult, aminek a végén felmondtak a társadalmi vállalkozás munkatársai. Ez egy jó önreflexiós pont volt, hogy nem lehet “tesóként” működni, mert ezen az úton nem tud minta lenni a fejlesztő, bármennyire is úgy tűnik. Átejtik, becsapják, és ha van anyagi veszteség, az meg is marad, mert annak megtérítése sosem történik meg. A “tesó” viszonyulásba ugyanis ez minden további nélkül belefér.
Mielőtt bárki azt gondolja, hogy ide (is) egy erős kezű vezetés kell, szólok, hogy az sem működik. Egyrészt azért, mert az alacsony munkavállalói kompetenciák miatt mindenki felmondana (próbáltuk ezt is), másrészt, hogy ekkor elszakad a vezetéstől az átfogó fejlesztő szerep, és ha valami hiba csúszik be, lazán összezárnak, senki sem lesz “vamzer”. Itt már a cél a kijátszása, kihasználása, meglopása lesz a munkáltatónak, amiben falaznak is egymásnak… szóval, ez nem járható út. És ebben támadási felület is adódik, hiszen a paternalista viszonyulás ebben adott, amibe aztán könnyen belekötnek azok, akik ezt az egészet egyoldalúan, megoldásadás nélkül, messziről szemlélik.
Az a bizonyos mezsgye a kettő között van. A megtalálása és a működtetése sem egyszerű dolog.
Nagy tanulások voltak ezek számomra is. Mert én is úgy kezdtem, hogy teljes bizalommal, minden gyanakvás nélkül fordultam mindenkihez. Az első csalódásokat még sok követte, mire megtaláltam azt a keskeny mezsgyét, amin egyensúlyozok. És ebben is van gyenge pontom, mert a gyerekek miatt én sokkal hamarabb engednék… de szerencsére a csapat közösen tudja tartani a következetesség szabályát, amit a közösséggel együtt alakítottunk ki.
De ezt a tapasztalást átadni nem mindenkinek lehet. Itt jön be az, hogy mind mások vagyunk. Mi, fejlesztők is. Ráadásul kezdetben mindenki nagyon motivált, és magabiztosan hiszi, hogy ő fogja tudni jól csinálni, ő majd megtalálja a megfelelő viszonyulást. Persze ez is érthető… hiszen annak, aki még nem csinálta, olyan egyszerűnek tűnik. Amikor valakit felveszünk egy ilyen munkakörbe, a kereteket kapja meg. Ha kell, persze kap útmutatást is, de mindig szerettem volna úgy alakítani, hogy maga, a saját kompetenciái mentén teljesedjen ki, és ehhez minden lehetőséget megpróbáltam megadni. Hogy kreatívan találjon megoldásokat, érezze a felelősséget, de szabad kezet is kapjon. Van, akinek sikerül ebben megtalálni önmagát, az örömét, van, akinek nem. Eddig ez még csak időszakosan volt pozitív, és mindig ezen csúszott el. A keskeny mezsgye megtalálásán és következetes megtartásán.
Az, hogy ez mennyire fontos pontja az esélyteremtésnek, már régóta érzem. Fontos megtapasztalások kövezték ki ezt az utat. A munka kezdetén még homályosan sem látszott. Akkor mindent úgy akartam lemodellezni itt is, mint amit a többségi, bevált gyakorlatban láttam. Azok szerint a munkahelyteremtési-üzleti modellek szerint, amit mindig, minden továbbképzésen próbáltak és próbálnak nekünk átadni. Mert azt gondolják, ez mindenhol működik. Kezdetben én sem értettem, mennyire más ez a világ.
Az egyik kedves támogatónk mondta nemrég, amikor az épp aktuális problémákról meséltem neki: “Ez olyan kilátástalan… ha ti is ennyi energiát fektettek bele, és még mindig ennyi kudarc ér benneteket, hogyan lehet ezt a rendszer részévé tenni?”
Azt hiszem, ettől még messze vagyunk. És nemcsak azért, mert nincs erre politikai szándék. Hanem azért is, mert ez a probléma fel sincs tárva a rendszerben olyan mélységekig, mint amit mi megtapasztalunk. Talán a mi munkánk sikerei és kudarcai szolgálnak majd fontos tanulságokkal egy olyan világban, amikor a megoldáskeresés kiindulópontját a hiteles kép és a valós adatok képezik.