Azt hiszem a legkényesebb pont ebben az egész küzdelemben, amit a társadalmi leszakadás ellen vívunk, a szabályok, a szabálytartás kérdése. Sokat gondolkodom ezen, muszáj, mert ez egy nagy kockázati faktorú téma.
A szabályok egy része ebből a szempontból objektív, ezek a jogszabályok, amelyek szervezik egy ország életét, és meghatároznak egy központi normát. Aki ettől eltér, azért szankciók járnak, a jogszabály megsértésének mértékétől függően.
Mondjuk ez egy tiszta képlet lenne, de ez sem az. Akik ugyanis a jogszabályi környezetre hatással vannak, ők úgy igyekeznek azokat működtetni, hogy a saját érdekeiket szolgálja. Így aztán zavar lesz a jogsértések elbírálásában, aminek rossz üzenete van azok számára, akik szeretnének valami biztos, mindenkire egyformán vonatkozó “igazságosságot”. De ezt felülírja a döntéshozói érdek, így vannak, akik büntetlenül úsznak meg dolgokat, mást pedig elér a törvény keze. Ha pedig arra van szükségük, inkább változtatnak a jogszabályokon, nem törődve azzal, hogy ez milyen hatással van az emberek igazságérzetére, biztonságérzetére, jövőképére. Talán nem durva kimondani, hogy az igazságosság nem szempont, a legfontosabb, hogy a döntéshozói szint az általa alkotott jogszabályi környezetben érvényesíthesse az érdekeit.
Ez megingatja az emberekben a jogkövető magatartásba, mint értékbe vetett hitet.
Aztán vannak a munkahelyekhez kötött szabályok, amelyek nem kerülhetnek ellentmondásba a jogszabályokkal, ezek jelennek meg pl. az SZMSZ-ekben (Szervezeti és Működési Szabályzat), rögzítve elveket, felelősségi köröket, szabályokat, az adott munka specifikumainak megfelelően. Ez egy rugalmas dolog, benne kell, hogy legyen a munkavállalók véleménye is, hiszen egy szabályrendszer, ami alapján a napi munka is szerveződik csak akkor válik elfogadottá, ha a munkavállaló tudása és képessége szerint beleszólhat, amikor pedig elfogadásra kerül, mindenkire érvényesnek kell lennie a csapaton belül.
De vannak másfajta szabályok is, amelyek nincsenek leírva, de egy normát jeleznek, amelyek kisebb, vagy nagyobb közösségekben, vagy akár társadalmi szinten is működnek, ezekben vannak udvariassági szabályok, kommunikáció, konfliktuskezelés, alkalmazkodás másokhoz, a környezethez való viszony, és még annyi más… minden, ami a társas létben szóba kerülhet. Ennek erős nemzeti meghatározottsága is van, a történelembe ágyazottan.
Azt hiszem, ezzel sem állunk túl jól. És ez kényes ponttá válik, amint a társadalmi leszakadásban próbálom értelmezni. Az integrációért/inklúzióért dolgozva világos, hogy itt hihetetlenül nagy normakülönbségek vannak. És ezt csak az látja, aki közelről, nap mint nap szembesül vele.
A furcsa az, hogy miközben ez látszik a legtávolabbinak a szabályozható dolgoktól, ebben nőnek fel azok a viszonyulások, amelyek aztán a munkahelyi szabályokkal és az állami jogszabályi környezettel is összeütközésbe kerülnek. És az is világosan látszik, hogy ebben gyökereznek az előítéletek is, azok pedig nem a befogadó társadalmi klímát támogatják, sőt.
Mondok egy példát, hogy érthetőbbé tegyem. Pl. az egy alapvető udvariassági szabály, hogy a munkahelyen köszönünk egymásnak. Az is, hogy a nőknek, (néhol még az is, hogy a vezetőknek) előre köszönnek. De van, aki ezt nem teszi meg. Megszólítom, megkérdezem, mi az oka, és, hogy ismeri-e ezt a szabályt. Mivel nem válaszol, türelemmel elmagyarázom, és kérem, hogy ő is köszönjön, ha találkozunk, udvariasan, ahogy mi is tesszük. A munkahelyen azóta változóan ugyan, de mormog valami köszönésfélét. Viszont ha máshol találkozunk, levegőnek néz, és úgy megy el mellettünk, mintha nem is ismernénk egymást.
Nyilván, mert abban szocializálódott, hogy nem kell üdvözölni egymást. Nincsenek megfelelő ismeretei a társas érintkezés íratlan szabályairól. Ebben fejlesztésre van szüksége, hiszen így gátja lesz ez a viselkedése a befogadásnak, a munkavállalásnak, a közösségbe illeszkedésnek is.
Aki azt hiszi, hogy ez így rendben van, mi megmondjuk neki, megtanítjuk rá és kész, az téved. Mert bejön még egy hatás, mert vannak, akik ezt úgy értékelik, hogy “rákényszeríted a többségi (vagy fehér) kultúrádat” a másikra. Kihasználod, hogy te bírod ezt a tudást, és lekezelően viszonyulsz a másik emberhez, és ehhez nincs jogod. Az ő megközelítésükben az a tudás, ami a többségi társadalom normáját hozza be ebbe a megoldáskeresésbe rossz, káros, fölényeskedő, paternalista, emberi jogokat tipró.
Szerintük nem így kell. Az, hogy akkor hogyan kellene, arra nincs válasz. Pláne nincs itt a terepen, ahol napi szinten kell megküzdeni efféle problémákkal. Amiben persze a legkisebb az, hogy valaki köszön-e vagy sem. Ennél sokkal súlyosabb napi gondok vannak, melyek innen eredeztethetők.
De nézzük az oktatás, a gyerekek szintjéről is. A generációs szegénységben felnőve nem a többségi társadalom elfogadott normáit teszik magukévá a gyerekek. Ott az erő lesz a napi szervező. Az kerül a családban jobb pozícióba a szükséglet-kielégítésben, aki erősebb, hangosabb, aki a többiek fölé kerül. A családon belüli hierarchia meghatározó mintát ad a közösségben való működésre. Állandó harc ez, amiben mindig résen kell lenni, és megragadni a lehetőséget a felülkerekedésre. Ebbe sok minden belefér, a verbális és a fizikai agresszió széles tárházat ad.
Ezzel a szocializációs mintával érkezik a gyerek az iskola közösségbe, ahol a kortárs csoport is ezt hozza, de az előbb említett tárházból mindenki más-más kombinációnak van birtokában. Egy szegregált iskolában, ahol mindenki ezt ismeri, ezt tudja, a pedagógus az, akinek a többségi norma felé kellene elmozdítani a gyereket, már csak azért is, mert egy iskola e szerint szabályozott. De mit tud tenni? A legtöbb esetben úgy próbál úrrá lenni a helyzeten, hogy ő is ezt használja, legalább a verbális agressziót, ő is hangos lesz, üvöltve próbálja lecsendesíteni a tanteremben őket, és többnyire sikerrel. Mert ez működik, ezt ismerik, ennek kell otthon is engedelmeskedni.
De hogyan lesz ebből valamiféle változás? Akik ezt naponta megélik, pedagógusként, az osztályteremben, ők ebben biztosan kiégnek. Hiszen nem ezért választották a pedagóguspályát. Arra pedig, hogyan induljanak el egy ilyen osztállyal, nem adott tudást a felsőoktatás. És még ha tudna is valami mást, amit próbálna, önmagában semmire sem megy, hiszen a tantestület nem egységes, és hamar felhagy mondjuk az erőszakmentes kommunikáció alkalmazásával ott, ahol mindenki üvölt a gyerekekkel.
No, gondolják most sokan, ezért kell az iskolarendőr. Mert ő még erősebb, nála van gumibot is, ha kell, majd ő segít. De meddig fokozható az erőszakkal kikényszerített rend? Változtat-e ez azon, amiben otthon élnek a gyerekek? Változtat-e azokon a viszonyulásokon, amivel megjelennek az iskola után az utcán, a buszon, bárhol? Nyilván nem. Ahhoz sokkal több rendőr kellene, mindenhova. De vajon ez a jó út?
Nagy teher ezeket nap mint nap látni, ahogy az ember ezt a problémát értelmezi. Ahhoz, hogy változzon valami, rengeteg munka kell. Nemcsak az iskolában, hanem a szülők, nagyszülők generációjában, a felnőtt közösségekben. Az, hogy ők ekkora társadalmi norma-deficitben élnek, az a rendszer hibája. Az, hogy ebből ki tudjuk-e húzni a leszakadókat, nagy kérdés. És csak rendszerszintű változásokkal elképzelhető.
Ezért nagyon fontos terület szerintem a szabálytudat fejlesztése, a szabályok kialakításának és betartásának tanítása, az önértékeléssel párhuzamosan. Mert amíg ekkora szakadék van az emberek életét meghatározó, saját normát tükröző szabályok között, addig az integrációnak/inklúziónak a közelébe sem jutunk.