Nagyon érdekes így is ránézni erre az egészre. Hogy az ember látja a gyerekeket az iskolában, és jó ideje foglalkoztatja a szüleiket, a társadalmi vállalkozás keretében. Kicsit érintettem most ezt a témát az ofoe oldalán (https://osztalyfonok.hu/7102/), de szeretném itt bővebben kifejteni ezt a szegmensét.
Azt hiszem, így teljesen egyedi módon tudjuk értelmezni azt is, mire kellene az iskolának fókuszálnia ahhoz, hogy a gyerekek felnőve, munkavállalóként képesek legyenek megfelelően működni, munkaerőpiaci szempontból értékelhető módon, a társadalmi leszakadásban érintettek körében.
Mert meg kellene törni végre a kört, de valami miatt nem megy. Nem elégedhetünk meg eredményként azokkal, akik “kitörtek”, mert közben százakkal, ezrekkel nem történik semmi. Nem véletlenül mondom, hogy nem biztos, hogy jó, ha egy gyerekkel százat lépünk (bár biztosan van ennek is hatása), inkább száz gyerekkel kellene egyet. És, mivel álltunk már be mi is egyetlen gyerek mögé, van fogalmam a ráfordításról is. Ami nem különbözik egymástól túl sokban.
A rendszeren kell változtatni, ami tömegekre hat pozitívan, ez nyilván lassabb változást hoz, de nagyobb társadalmi hasznosulásút, abban biztos vagyok.
Talán az a baj, hogy minden gyerekre ugyanúgy nézünk. Mintha a család mind mögött ugyanolyan lenne. Miközben a generációs szegénységben élőknél nincs, ami az iskola hatását támogatná. Az meg megint más kérdés, hogy milyen ma ezeknek az iskoláknak hatása.
Nem másféle iskoláról beszélek…ami a leszakadók iskolája. A gyerek szükségletei felől szeretném értelmezni ezt, időben is, és egyediségében is. És én azt gondolom, hogy a mai iskolarendszer nem alkalmas arra, hogy a leszakadókon segítsen. Képtelen hozzájuk szólni, motivációt építeni, és azokat a készségeket fejleszteni, olyan tudást adni, ami elégséges lenne ahhoz az egy, első lépcsőfokhoz. Amiről lehet, csak a következő generáció lép majd tovább. De nekik már nem a nulláról kell indulni. Vagy a mínuszról.
Pedig volt már próbálkozás, pl. a Híd-program. Én akkor sem értettem, és most is ugyanazt kérdezem: miért nem az alapozó szakaszban tanítjuk meg írni-olvasni megfelelően a gyerekeket, hogy arra épülhessen majd a felső tagozat tantárgyi anyaga? Miért nem itt csinálunk kislétszámú csoportokat, miért nem ide összpontosítjuk a fejlesztő pedagógusokat? Hogy akkor, abban az életkorban jussanak el az alapkészségek birtoklásáig, mikor erre a legtöbb esély van? Mert később már ciki lesz… és nem is fogják csinálni. Tudom, miről beszélek… foglalkoztunk az Igazgyöngyben a felnőttkori analfabetizmus felszámolásával.
A csodás példák, melyekből azért nincs túl sok, akik felnőttként tanultak meg írni-olvasni, és utána futottak be nagy karriert valamilyen területen, számomra nem igazolja ennek az egésznek a hatékonyságát. A gyerekek, akik a felső tagozatban bagadozva olvasnak, a szövegértésük minimális, az írásképük olvashatatlan, nem fognak megfelelni a modern kor munkaerőpiaci igényeinek.
Arra is van próbálkozás, hogy e nélkül tanuljanak meg “rész-szakmákat”. Mondjuk én ezt sem tudom összhangba hozni a 21.századdal. Ráadásul ez nemcsak a munkáról szól…hanem az életről, az aláírt papírok értelmezéséről, és egészen elmehetünk ezen a vonalon a pénzügyi tudatosságtól a részvételi demokráciáig. Még a mostanában sokat emlegetett nemzeti öntudatig is. Mert az alapkészségek világlátást, világértelmezést is magukkal hoznak. E nélkül pedig ma már nagyon nehéz életstratégiát építeni. E nélkül újabb olyan generáció kerül ki, aki sem a családjától, sem az iskolától nem tanult más utat. Viszi hát az életét az átörökített szocializáció mentén tovább, ugyanúgy.
Na, de nézzük, mire nem fókuszál az iskola eléggé…mi az, ami fontosabb lenne, mint a lexikális tudás. Ami úgysem marad meg. Pl. nagyon fontos lenne a rövid távú memória fejlesztése. Hogy meg tudjanak majd jegyezni munkafázisokat, lépéseket, anyagokat, az előírás szerint. Aztán ott a szabálykövetés képessége. Ami azon túl, hogy támogatja az eszközhasználatot, vagy a sorrend tartását, a munkavédelmi szabályokra is vonatkozna.
Finommotorika, mert vannak munkák, amihez ez kell. De ha nincs megalapozva, nem megy. Remeg a kéz, durvák a mozdulatok, tönkremennek a darabok. Vagy, ott van a figyelemkoncentráció. Mértük is, mert nem értettük, miért nem megy a munka. Rémesen alacsony eredményt kaptunk. Csak rövid ideig tudnak koncentrálni, és a monotóniatűrés is nagyon gyenge.
Kudarctűrés, önértékelés. Itt már átmegyünk a szociális készségek területére. Ezzel is óriási bajok vannak. Bár most már jó ideje egy stabil csapattal dolgozunk, előtte nagyon sokan ezért mondtak fel nálunk, mert szembesültek/szembesítettük őket az elrontott munkadarabbal, a tönkrement szerszámmal, és inkább megsértődtek, felmondtak, mintsem azon dolgoztak volna, hogy máskor ne történjen ilyesmi. Mindezt úgy, hogy sosem kellett megtéríteniük a munkadarab árát, anyagi hátrány nem érte őket. Ha ezt így próbálnánk, még hamarabb felmondanak.
Felelősségérzet. Hogy vigyázzanak az eszközökre, a munkaterületre, és a minőségbiztosított folyamatban pontos munkára törekedjenek. Vagy, ne lopják el az eszközöket, egyáltalán, nem lopjanak semmit a munkahelyről. Hiszen mindent megkapnak tőlünk, ha kérnek.
Aztán ott van a munkaidő kérdése. Ami kezdődik, és végződik. Pontosan. A cigiszünetek. Amelyek nem haladhatják meg a munkával töltött időt. És legutóbb a telefon. Amit csak a cigiszünetekben lehetne elővenni, nem félrehúzódni, hogy ne lássa senki, és munkaidőben órákon át nyomogatni a gombokat.
Aztán más szociális készségek hiánya is itt van: az együttműködési készségeké. Hogy támogatni kell egymást a sikeres csapatmunka érdekében, nem pedig hibáztatni, csúfolni. Nem “viccelni” egymással, míg nem ugranak egymás torkának.
Ezer módon próbáltuk már, sok-sok kudarccal. A műhely fala emlékeztető feliratokkal teli. Évek óta írom a tapasztalatokat, egy listában, hogy milyen hiányokkal találkozunk. És még mindig bővül a lista.
Szóval, ezek hiányoznak nagyon, és ezek bepótlása felnőtt korban nagyon nehéz. Bár nyilván nem lett volna rossz, ha a közmunkaprogramokban ezeket fejlesztették volna… mert az “elméleti” kompetenciafejlesztő tanfolyamok ezt akkor sem tudnák, ha nem az indikátorkényszer és a korrupció vinné ezt a vonalat. Mert ezeknek a készségeknek a fejlesztésére csak foglalkoztatás közben van esély.
Nem beszélve a szakmaszerző tanfolyamokról…olyan embereknek, akiknek az alapkészségei nagyon gyengék, és a szövegértésük is. Vajon mit épült be hasznosíthatóan ezeken a képzéseken? Mérte ezeket valaha valaki?
Összefoglalva: a legfontosabb a készségfejlesztés lenne. Az általános iskola alsó tagozatában. A gondolkodási és a szociális készségeké. Az alapkompetenciáké. Ehhez kellenének szakemberek, módszertan, idő, kis létszám. Mert ezek nélkül csak újratermelünk egy réteget. Azt, akik fényévekre vannak a 21.század munkaerőpiaci elvárásaitól.
Mikor vesszük észre, hogy így nem megy?