Nem bírok napirendre térni e fölött. A hat élelmiszer (cukor, liszt, olaj, tej, sertéscomb és csirkemellfilé) közé utólag beemelt csirkefarhát üzenete mögött. És azt hiszem, benne van minden, az is, amit tud, és az is, ahogy vélekedik a szegénységről a döntéshozás.
Talán úgy választották ki, hogy ebből veszik a leszakadó társadalmi csoportok a legtöbbet? Mert biztosan azt szeretik a legjobban? Vagy a csirkemell mellé kellett valami, ami mutatja a szociális érzékenységet? Vajon kitől jött az ötlet, és milyen információk alapján? Mert a többiről is nyilván valamilyen indok alapján döntöttek…
De ez sem sült el jól, mint ahogy az sem, mikor 2013-ban a Hiltonba vacsorázni hívta a rászoruló gyerekeket a miniszter, és munkatársai. És azt hiszem, ők akkor sem értették, mi a baj ezzel az egésszel. Ha értették volna, akkor most nem kerül be utólag, pótlólag (nyilván ez sem véletlen, hogy ezt ki jelentette be) a csirkefarhát a listába.
Persze tudom, messziről nagyon nehéz megérteni, mit jelent az, hogy az emberi méltóság ott van a szegénységben is. Sokat küzdünk ezzel pl. az adományozás terén, hogy megértessük, mi a jó adomány, hol van a határ a szemét és az adomány között, és ne engedjük ebbe a “jó az azoknak”, meg az “örüljön neki, hogy kap valamit” viszonyulást.
Karácsony előtt két posztot is írtam a facebookra, arra gondolva, talán meg tudom értetni, ha megmutatom, hogy egy telefirkált 2020-as határidőnapló, vagy egy hátizsáknyi családi eseményeket ábrázoló filmszalag (még a digitális fotózás előtti időből) nem igazán megfelelő ajándék karácsonyra, egy hátrányos helyzetű gyereknek. Ha valaki azt gondolja, mindenki belátta, hogy nem, téved. Voltak, ha nem is sokan, akik e helyett engem támadtak, érzéketlennek tartottak, és mentegették az ismeretlen adományozókat, sőt, többen ötleteket adtak, hogyan lehetne felhasználni ezeket az adományokat kreatívan, ha képes lennék (én) máshogy nézni erre az egészre. És hiába próbáltam más kommentelőkkel együtt megértetni, hogy egy segítő-fejlesztő szervezetnek nem az a dolga, hogy befogadja mások szemetét, és agyaljon az újrahasznosításon. Nem igazán sikerült a meggyőzés.
De ebből az ember nem csinál nagyobb ügyet, mint ami, tudomásul veszi, hogy vannak, akik a komfortzónájukon belül, sosem találkozva azokkal az érzésekkel, amit a szegénységben érezhetnek gyerekek, ötletelnek és ítélkeznek. Persze úgy, hogy tevőlegesen nem dolgoznak a probléma megoldásáért, tapasztalat nélkül, a saját viszonyulásuk alapján mondják meg, hogy mit és hogyan kellene tennie annak, aki a terepen küzd ebben.
Az ember tudomásul veszi, hogy ez most az online térben egy ilyen dolog, így működik. Aki tükröt tart mások elé, bármiről, annak vállalnia kell, hogy olyanokkal is konfrontálódik, akik nem szeretnének ebbe a tükörbe belenézni. Csak a sajátjukba.
Ám nem megy ez a türelmes elfogadás nekem, sosem ment, ha döntéshozói szintről jön olyan üzenet, ami sértő, bántó a szegényekre nézve. Mert innen, erről a szintről felelősségteljes és tisztességes viszonyulást várok el. Ezt még mindig nem bírom elengedni. Még mindig nem bírom elhinni, hogy ezen a szinten helye van a cinikus, kirekesztő, lenéző kommunikációnak, intézkedésnek. Ha pedig ők nem érzik, hogy mi ebben a bántó, akkor valami végletes félreértésben élnek.
Kicsit érdeklődtem azoknál is, akik érintettek, akiknél a csirkefarhát gyakori alapanyag a főzésben, hogy mit szólnak ehhez. Nem hallottak róla, nem is értik, mi az az ár-maximalizálás. A combot viszont szívesebben megennék, mint a farhátat.
Tulajdonképpen nem őket zavarja ez az egész, hanem engem, és még azt a sok-sok embert, aki követi az eseményeket, és próbálja elhelyezni ebben a világban magát, az emberi méltóságot, és az igazságérzetet is.
Hogy akkor mi a bajom ezzel az egésszel? Nos, ugyanaz, mint a választások előtt osztogatott krumplival, a szavazataiért megcélzott -és a korábbi gyakorlatok szerint sikerrel megcélzott- leszakadó társadalmi csoport kihasználásával. Azzal, hogy ebben az egészben van valami “ál-szociális” magatartás, amit sokan el is hisznek a “gondoskodó államnak”. Mert az csak jó lehet, ha, még azokra is gondol, akik a csirkefarhátat szeretik a legjobban.
Szóval, ez nekünk fáj, nekünk szégyenletes, őket meg manipulálja, kihasználja. Őket, akiknek nincs tudása arról, mi zajlik a világban. Nem tudnak felsorolni pártokat, csak azokat a neveket ismerik, amelyeket a gyűlöletkampány beléjük sulykol. Amikor a Soros óriásplakátokkal teleszórták az országot, köztük is sokan “sorosoztak”. És nem értették, mikor mondtam, hogy mi is kapunk onnan támogatást, pl. akkor épp ahhoz, hogy a szegregált iskolarendszerben nem megszerezhető tudást a gyerekeiknél bepótoljuk.
De hogyan érthették volna, mikor nem tudják, mi az az államháztartás, mi az, hogy az intézményrendszeren kívül, vagy belül segít valaki, mit jelent a civil szervezet, mi az állami támogatás, vagy épp annak elvétele? Hogy tudnának ők alapkészséghiányosan eligazodni a valós és ál-információk között, mikor ma még azoknak sem sikerül, akik jól tudnak szöveget értelmezni? Sokan közülük még mindig abban a szerepben élnek, hogy a “tanácsházán” majd megmondják. Azt kell csinálni, amit mondanak. Változás az évek során csak annyi, hogy a fiatalabbak már nem tanácsházának hívják.
Mindig annak kell engedelmeskedni, aki ott, helyben befolyással bír. Az meg ugye világos ma már mindenhol, mindenkinek, hogy azokkal jóban kell lenni, azoknak kell engedelmeskedni, akik befolyásosak. Vagy, ha nem is, de el tudják hitetni, hogy azok… És ennek bizonyítékaként adnak is valamit… Egy csomag krumplit, kenyeret, tejet, tojást…minden volt már a rendszerváltás óta, emlékezzünk csak. No meg, akik befolyásosak, azok képesek bulikat is szervezni. Aki tud egy jó kis bulit szervezni, pörkölttel, piával, tánccal, az tudja, mi a jó élet…és kire kell szavazni. És arra kell a többinek is, ha akar még bulizni. Egyszerű üzenetek, tűpontos célzással, megfelelő körítéssel.
Azt, hogy a családbarát intézkedések a szegregátumokba miért nem érnek le, hogy a szegregált iskola, a közmunka, a hiányos egészségügyi ellátás és még annyi minden más, ami az életüket és a gyerekeik jövőjét alapjaiban meghatározza, mit jelent, miért így van, közöttük nem kerül elő. Ahhoz, hogy ezt értsék, ahhoz valamiféle tudás kellene, olyan, amivel el tudnak igazodni a világban. Akikről én beszélek, őket nem zavarják a titkosítások, mert számukra ez az egész titkos, elérhetetlen és érthetetlen.
A legutóbbi választás alkalmával, sőt már korábban is, többen megfogalmazták nekem: semmit sem ér a munkánk, mert ahol dolgozunk, ott azokra szavaznak, arra a rendszerre, ami szegénységben tartja őket. Akkor is próbáltam megértetni, hogyha beszállunk ebbe, ugyan olyanná válunk, mint az a rendszer, ami kihasználja őket. Mert ahogy élnek, amit tudnak, abban csak tisztességtelen módon lehet befolyásolni őket. Ahogy ezt megteszik velük, minden választás idején.
Ez az egész, ami van, az, hogy emberek ma ilyen világlátással élnek, az állam felelőssége. Mert nem tud megfelelő oktatást adni, sem olyan rendszert működtetni, amiben kezelhetők a tudás-és képességhiányok. Amelyek generációk óta halmozódnak a leszakadó társadalmi csoportokban. Ezt a felelősséget akarják ránk tolni azok, akik szerint nekünk befolyásolni kellene őket. A részvételi demokrácia érvényesülése a társadalmi leszakadásban ma csak egy látszat…ez sokkal inkább a manipuláció színtere.
Mi csak egyet tudunk tenni, helyben, amennyire lehet, távol tartani a választási adományozókat. És dolgozni a családokkal, a gyerekeikkel, hogy egyszer majd legyen elég tudásuk a felelős döntésre. Ebben is. Nem helyettük kell dönteni, kihasználva a gyengeségeiket, hanem segíteni abban, hogy ők tudjanak dönteni, saját belátásuk szerint.
De az állami rendszert nem tudjuk távol tartani. A jól kiépített rendszerben az üzenetek pontosan célzottak. A szereplők láncot alkotnak a legkisebb településig. A generációk óta szegénységben és tudatlanságban tartott tömegek szavazatai ma is ugyanúgy megvásárolhatók, mint korábban.
A csirkefarhát népe maradni fog. Mindaddig, amíg tudatlanságban marad, függőségben tartja a rendszer, és kihasználja. És mindaddig, amíg azok, akik meg tudják venni a csirkemellet úgy vélik, hogy a csirkefarhát ár-stopja egy szociálisan érzékeny állami intézkedés volt.