Az Igazgyöngy az első pillanattól kezdve közösségfejlesztési fókusszal dolgozik. Ahol nincs közösség, nincsenek közösségi szabályok, ott az egyéni túlélés sajátos viszonyokat teremt. Sajátos hierarchiát, ami még inkább bezárja a változás lehetőségét a családok számára. Az egyetlen fontosság a nyomorúságban az, hogy kinek, mi és mennyi van, ebbe szűkül bele a tudat, és a jövőkép is. Ebben nagyon sérülékeny lesz minden kapcsolat, a családok között, és néha még a családokon belül is.
Az elején nekem is nagy konfliktusokat, csalódásokat kellett megélnem, mire megértettem: a kríziskezelés önmagában nem megoldás. Az is csak afféle “ügy-kezelés”, ami nem érinti az okokat, és ezért nem is hoz változás.
A múltkor beszéltem valakivel erről. Az egyházi segítő szervezetek is szóba kerültek, akik adományosztásokkal, minden elvárás nélküli szükségletkielégítéssel gondolják jónak az utat a szegénységből való kivezetésre. Akivel beszéltem, azt mondta, ezeknek a szervezeteknek ez a küldetésük, a nevükben is benne van, a jótékonyság, irgalmasság, vagy a szeretet és a szolgálat. Nem a fejlesztés, hanem a segítségnyújtás.
Azt hiszem, ez egy sarkalatos pont. Hogy megértjük-e a probléma mélységét, az átörökített szocializációt, a tanult tehetetlenséget, azt, hogy mennyire bonyolult ez az egész. Értjük-e, hogy a szegénységet csak konzerváljuk azzal, ha nem ahhoz segítjük hozzá őket, hogy képesek legyenek változtatni az életükön, hanem kielégítjük a szükségleteiket. Azt erősítjük meg bennük, hogy ha szükségük van valamire, mások adnak majd. És azt is megerősítjük, hogy mindig kérni kell. Nem pedig azt, hogy értelmezzük együtt, mire van szükségük ahhoz, hogy képesek legyenek önmaguk változtatni a sorsukon, találjuk meg azt, hogy ehhez milyen segítségre van szükségük.
Nem jó szegénynek lenni, aki adományokra vár. De jó segítséget kapni ahhoz, hogy aztán együtt örülhessünk a változásoknak. Az adomány elfogadása nem tölt el büszkeséggel. De a saját erőből elért bármi, arra már lehet büszkének lenni. Az önbecsülésre lehet építeni a változásokat.
És nem tudom kihagyni azt sem, hogy az adományozói szerep is egy veszélyes terep. Kellene önvizsgálatot tartanunk abban, hogy kiről szól a történet? Rólunk, róluk, vagy mindkettőnkről? Hogyan nézünk rá erre az egészre, mennyire akarunk, tudunk elmélyedni benne? Magunkat akarjuk megerősíteni, vagy őket?
A szegénység elleni küzdelem egy bonyolult munka. Sokkal bonyolultabb annál, mint amit az irgalmas jótékonykodás jelent. Hosszadalmas, kudarcokkal és konfliktusokkal teli munka, ami persze nem is illeszkedik ahhoz az életérzéshez, amit a pusztán jótékonykodásban lehet megélni. Ott gyorsan le lehet zárni történeteket: ő rászoruló volt, én adtam, mert jó ember vagyok, és megtehettem, ő meg örült neki. Hurrá.
A terepi munka, a fejlesztő segítségnyújtás, amit az Igazgyöngyben végzünk, az pedig folytatódik másnap is, amikor elfogy az adomány, amikor gond lesz a gyerekkel az iskolában, amikor kamatos pénzért folyamodnak, családon belüli erőszak történik, mikor jön a következő baba, mikor megszakad a ház vége, mert a tetőn elmozdult cserepet senki sem igazította meg, és leázott a vályogfal, mikor kikötik az áramot, mert nem fizették, stb., stb.
Ahhoz pedig, hogy egy-egy család továbbléphessen, ahhoz sok megerősítés kell. Nemcsak tőlünk, hanem abban a sajátosan hierarchizálódott közegben is, ahol élnek. Támogató közeget kialakítani a változásokhoz pedig nem egyszerű.
Tizenegy éve dolgozunk a közösségépítésen a kis faluban. Mennyi ellentét került felszínre az elején! Cigány-nem cigány, romungro-oláhcigány, betelepülő-őslakos… plusz a családok közötti ellentétek, no meg a nagycsaládokon belüliek. Mennyi indulatvezérelt esemény van már mögöttünk…
De az első öt év után már szemmel látható jelei voltak annak, hogy képessé tudjuk tenni a közösséget önmaguk megszervezésére. Azóta szervezik pl. minden évben a toldi asszonyok a karácsonyi műsort. Betanítják a gyerekeknek, próbálnak, dolgoznak rajta. Így lesz ez az idén is. Folyamatosan ténykedünk azon, hogy helyzetbe hozzunk embereket a közösségből, amiben szervezési feladatot kapnak, kirándulást, programot szerveznek, ehhez segítséget adunk, és nagyon örülünk, ha egyre önállóbbak a megoldásban.
Aztán vannak más jelek is. Egy-egy probléma jelzése, képviselete, ami nem az ő személyes problémájuk, hanem másé, de szeretnének megoldást. A szolidaritás felbukkanása. A hétről hétre szervezett közösségi foglalkozásaink, ahol aktívan vesznek részt. Sokszor teremtünk olyan helyzetet, mikor a közös tervezés a téma. Néha álmodozás ez, pl. milyen falut képzelnének el maguknak, de mindig van benne valami reálisan tervezhető dolog is, aminek a megvalósításába bevonhatók lesznek.
A nyári falunap, amit sikerült szuperül megszervezni, szintén bizonyította a változást. Azt, hogy a közösség működik. A fejlesztésben kiemelt szerepben levő, a társadalmi vállalkozásban foglalkoztatott munkatársaink önálló kezdeményezése volt, hogy odaszerveztek egy fagyiskocsit, és minden gyereket meghívtak egy fagyira. A saját költségükön.
A falunap hozadéka lett az is, hogy most, szintén helyi kezdeményezésre tánctanulás folyik.. A Jerusalema táncot tanulja húsz lány és asszony. Ha kész, lesz majd videó is, mindannyiunk örömére.
A Fiatal anyukák klubjában pedig úgy működtetjük az egészet, hogy legyenek saját ötleteik, amelyek megvalósításához segítséget adunk. Itt pl. kis, csak erre a csoportra korlátozódó pályázati lehetőséget is kiírtunk már, amihez meg is kellett írniuk a pályázatot, indoklással, és ez a mikroközösség előtt is nyilvános volt.
Segíteni kell, ez nyilvánvaló. Kríziskezelés is kell, ez sem elkerülhető. Talán a legfontosabb fordulópont volt ebben a munkában, mikor a második év elején azt kérték tőlem az asszonyok, hogy csináljuk másképp az adományozást. Mert nem érzik igazságosnak, hogy mindenki kér, mi pedig adunk. Mert a segítség nem “jár” mindenkinek. Csak annak segítsünk, aki maga is tesz valamit azért, hogy jobb legyen neki. Ez az első, közösségből érkező elgondolás mentén alakítjuk azóta is velük együtt a segítségnyújtást.
Amiben sokszor kell kivárni, hogy bennük fogalmazódjon meg, szeretnének segítséget kapni ahhoz, hogy változhasson az életük. És ezt csak átláthatóan, a közösség részeként kaphatják meg. Elfogadva az addig együtt kialakított szabályokat.
Messziről indultunk. Sok hatás dolgozik ellenünk ma is. A feketezónában felépített túlélési stratégiák nem közösségépítő, sokkal inkább közösségromboló jellegűek. De nagyon jó érzés megélni egy-egy történést…amikor nem mi kezdeményezünk, vagy csak elindítunk valamit, és azt önállóan végigviszik.
Mindig csak annyit, és úgy kell segíteni, ami hiányzik bennük, náluk ahhoz, hogy változás legyen. Apró lépések, előre, néha hátra. De már többször előre. Jól segítve. Hogy a végén ne legyen ránk szükség.