Furcsa kérdést tettek fel nekem a múlt héten, amin azóta is töröm a fejem. Megnézve az Igazgyöngy munkáját valaki azt kérdezte tőlem: és miért nem veszik át ezt állami szinten? Mi ennek az akadálya? Egyáltalán tudják? És kértem már tőlük?
Nos, ez azért nem egyszerű. Nyilván tudják, hiszen a határaimat azért már többször is meghúzták, és elég sok konfliktusos helyzetbe kerültünk az utóbbi években a nyilvánosság elé tárt problémafelvállalás miatt. Persze sosem volt egyszerű ezt az ügyet képviselni, egyetlen kormány alatt sem, támogatott sosem volt ez a munka, de tűrt igen, most azonban vigyázni kell ezzel is. Hogy nehogy jöjjön a harmadik “t”. A tiltott kategória fenyegető léte minket is, mint a legtöbb szegénység ellen küzdő szervezetet egy újabb “t” betűs kategóriába kényszerít, ez pedig a túlélésé. Leginkább a gyerekek és családok iránt érzett felelősség miatt, akik számítanak ránk, bíznak bennünk, akikkel elkezdtünk egy másfajta életstratégiát felépíteni. És ami eredményes csak hosszú távon lehet. No meg az ügy miatt is. Amit nem engedhetünk tovább a szőnyeg alá söpörni, amire megoldást kell találni végre, hogy a társadalmi leszakadás mérséklődhessen.
Hogy kértem-e? Nem, soha… és szerintem nem is ez az útja. Vagy igen? Akkor inkább azt mondom, ez nem az én utam. A hosszú évek során végzett munkában sosem volt részemről nyomulás, kérés, egyetlen területen sem. Emlékszem, még a bankcsőd idején, mikor a sajtó már tele volt azzal, hogy a mi takarékszövetkezeti számlavezetésünk miatt hogyan tűnt el egy pillanat alatt minden pénzünk, “nagyon magas” szintről jött egy telefon: “Minek magának ez a “médiasztárság”? Miért nem hozzám fordul, ha bajban van?”- kérdezte az illető. De nekem ez nem megy…nekem sosem voltak ilyen dolgaim, azt hiszem, nem is vagyok alkalmas az effélére, kínszenvedés nekem minden, amit nem lehetett a nyilvánosság előtt is felvállalni. Csak akkor teszem ezt, ha pontosan tudom, még nagyobb baj lehet belőle, ha elmondom, és ezeken is annyit moralizálok… Nem akarok titkos megbeszéléseket, háttéralkukat, amiben függőségbe kerülhetek, és amiben később olyan dolgokat kell megtennem, ami ellentétes az értékrendemmel. Egyszerűen az átlátható és tiszta működés híve vagyok, még akkor is, ha most nem ez az elfogadott “norma”.
Azt azért látom, másnál, hogy ha megvannak ezek a “közvetlen” kapcsolatok, akkor ott működik a dolog, akkor is, ha szakmailag megkérdőjelezhető. Hiszen látok érthetetlen dolgokat így támogatni, a rendszer részévé tenni, ami csupán azon alapul, hogy ki, mennyire rendelkezik efféle kapcsolatokkal.
És van még egy dolog. Amin szintén el kell gondolkozni. Hogy milyen történetek vannak a rendszerszintűvé tett, alapjaiban egyébként jó elgondolások mögött? Mondjuk, hogy csak a Nemzeti Alaptanterv, vagy a pedagógus életpályamodell témáját hozzam elő. Miért lesz más belőle, mint ahogy azt az első kidolgozók megálmodták? Miért formálódik át a rendszerben, és nem abba az irányba, mint ahogy azt az alapgondolatot felvetők remélték?
Szerintem valahol itt csúsznak el a dolgok, a rendszerszintűvé tételen. No meg, van itt még valami. Ha egy program beépül, tegyük fel, még működik is, kormányváltáskor megy minden a kukába, az újratervezések sajátja nálunk, hogy szakítani kell az előzővel. Hogy erre is mondjak egy példát, ott volt a kompetencia alapú oktatás, tele olyan zseniális elemekkel, amelyektől végre várhattunk volna valami tényleges pedagógiai paradigmaváltást. Voltak már ebben modellintézmények, tananyagok, módszertani tudásmegosztási rendszer, ám ennek ma nyoma sincs. Hiszen az utána következő kormány más hangsúlyokat képzelt az oktatásról, így ez is feledésbe merült. Vagy, az előzőben különféle programokkal küzdöttek a szegregált oktatás ellen, váltáskor viszont az oktatási szegregáció szabad utat kapott.
Talán itt a baj. A folyamatos újratervezésben. Abban, hogy attól függ a szakmai megítélése az adott programnak, hogy melyik kormány vezette be. Vagyis, melyik párthoz kötődő kormány. Az átpolitizálódás az oka, amiben mára a szakmai szempontokat kiszorította a hatalom mindenekfelettisége. Az, hogy akik döntenek, ők a saját megtapasztalásaik, értékrendjük szerint szervezik a rendszer működését, bár esetenként számítanak ugyan szakemberekre, ám ezeket nem a szakmaiság szerint kategorizálják, hanem a szerint, hogy velük vannak-e vagy ellenük. Azokat hívják partnernek a szakmából, akik nem kérdőjelezik meg az ő személyes álláspontjukat valamiről. Akik pedig ellentmondanak, nos, ők a “nem mértékadó szakmai körök” kategóriájába kerülnek. Először. Később pedig a másik oldalhoz sorolódnak, és ellenséggé válnak számukra. Minél inkább jelzik az egyet nem értésüket, annál inkább.
Nem egyszer tapasztaltam meg, hogy pl. a felzárkózásról alkotott vélemény, majd intézkedések abból az indoklásból fakadtak, hogy pl. valaki, aki most döntési helyzetben van, gyerekkorában kis faluban élt, vagy pályakezdőként egy rövid időszakot olyan iskolában, vagy más munkahelyen töltött, ahol kapcsolatba került a generációs szegénységben élő társadalmi csoporttal. Ez, a hatalommal átitatott érzéssel, ami sajnos az önreflexiót kizárja, ezen alapulva építi fel a problémamegoldást. A saját elgondolása szerint. Hiszen ő tudja. És az általa megszólított szakértők pedig elsősorban neki akarnak megfelelni, ők buzgón bólogatnak…igen. Ő tudja, ő érti. És asszisztálnak egy olyan képhez, ami már rég nincs meg. Mert a valóság már rég más. A probléma társadalmi beágyazottsága nagyon gyorsan változik. A lelkiismeretüket pedig azzal nyugtatják, hogyha elmennének, a helyükre olyan ülne, aki még ennyit sem mérsékelne a rossz döntésekből. És ebben valószínűleg igazuk is van.
Ami még ehhez kapcsolódik, az, hogy nagyon sok innovatív elem, másként tervezés pályázati projektekhez kötődik. Ezek pedig csak addig élnek, amíg az elszámolást lezárják, utána, mindegy, milyen anyagok születtek, milyen akkreditált képzések, kutatások, módszertani leírások, stb. Ezek csak a pályázatnak szóltak, és nem a problémamegoldásnak. A pályázat indikátorainak, és nem a rendszerbe való beépülésnek, a működés javításának. A beszámolók lózungjai ezt pontosan mutatják. Így lesz egy pár iskolán kívüli foglalkozásból a “tanulási képességeket nagyban fejlesztő, a tanulási motivációt alapjaiban megváltoztató” program, vagy öt közösségi foglalkozás után “alapvető attitűd-váltás a családok életében”, esetleg így lesznek alkalmasak alapkészség-hiányos emberek pár foglalkozás után a “munkaerőpiaci sikeres szereplésre”. Hatékonyságmérés nélkül persze, mert az sehol sem része a programnak.
Miközben pontosan tudja mindenki, hogy ez létezhetetlen. De le kell írni a pályázatokban, hiszen ez volt a cél, erre jött a pénz, ott van az indikátorkényszer, minden pályázat sikerre van ítélve. Aztán vége. Utána, ha elszámoltak vele, már a kutyát sem érdekli. A pályázatok legfontosabb szereplői a beszámolót és az elszámolásokat elkészítő menedzsment.
Oktatási vonalról talán emlékeznek sokan a felsőoktatás és a tanártovábbképzés számára éveken át fejlesztett tananyagokra, melyek az integrációt támogatták (volna). Vagy az Oktatási Hivatal feladatbankjaira, vagy azokra a nyomtatásban is megjelent módszertani segédanyagokra, melyek egy minisztériumi háttérintézmény megszűnésével feltehetően a szemétbe kerültek. Vagy a bázisintézményekre, az “Iskolatáska” elnevezésű minősített jó gyakorlat-gyűjteményre. Hosszan lehetne folytatni a sort. A szellemi pazarlás ordító listája lenne.
Az Igazgyöngy képzéseit legalább öt ilyen pályázati programban akkreditálták, de a pályázatok után egyetlen egy sem volt elérhető többé.
A beépülésnek én csak a politikamentes szakmai útjait látom járhatónak. A helyi intézményrendszeren, az egyetemeken, a szakmai hálózatokon át. Talán egyszer elérünk majd így egy kritikus tömeget. Talán. Vagy leszünk mi is egy szakirodalmi lábjegyzet.
Azt hiszem, a jó gyakorlatok rendszerbe való beépülése “felülről” támogatva Magyarországon kudarcra van ítélve. Egészen addig, amíg a döntéshozói pozícióba került pártok nem tudnak kormányokon átívelő szemlélettel gondolkodni. Amíg a hatalomhoz nem társul a társadalmi leszakadás mérséklésének valós politikai szándéka. Amíg a hatalomnak asszisztálás az adminisztrációban és a kommunikációban igazolja a döntések hatékonyságát, még akkor is, ha ezek semmilyen változást nem hoztak.
Amíg a pártpolitikában felolvad a szakpolitika. Amíg a hatalomvágy erősebb lesz, mint a felelősség.