Az is egy döntés, hogy egy civil szervezetnek mi a célja. Azok, akik a rendszer működési hézagaiban dolgoznak, kitűzhetik azt célként, hogy segítenek azoknak az embereknek, akik e miatt hátrányt szenvednek, vagy megpróbálnak olyan hatással lenni, ami a rendszer hibáit csökkenti. Lehet dönteni egyik, vagy másik mellett, de lehet mindkettőt is vinni. Mi az Igazgyöngyben ez utóbbit próbáljuk.
Segítünk családoknak, gyerekeknek, de a rendszerszintű hatás célját sem engedjük el. A terepi munka közben ugyanis olyan megtapasztalásokat szerzünk, ami segíthet a rendszer esélykiegyenlítőbbé tételében. Ezekkel a tapasztalatokkal pedig megpróbálunk hatni, rámutatni a hibákra, működő gyakorlatokat mutatni a megoldásra.
Persze az egész azon múlik, van-e politikai szándék javítani a rendszeren, vagy nincs. Most nem állunk túl jól, bár hozzá kell tennem, sosem volt egyszerű a rendszer működési hibáiban felnövő problémákat képviselni a regnáló hatalommal szemben. De most retorziókra számíthat az, aki ezt teszi, így nekünk is folyamatosan szűkül a mozgásterünk.
Megbélyegző, gyanakvást keltő címkék kerülnek a szervezetekre, ellenségként beállítva, pártpolitikai térbe betolva minket. Mindig van valami, ami félelmet kelt, bizonytalanságban igyekszik tartani bennünket. A felmerülő lehetőségek, mint pl. a Norvég Civil Alap támogatása elúszik, a többi pályázat pedig elérhetetlen számunkra. Naivan megint bepróbáltunk egyet, épp a héten jött meg az elutasítás, itt legalább forráshiányra hivatkoztak, és nem a szakmai kompetenciáinkat kérdőjelezték meg, mint korábban pl. a leszakadó családokkal végzett munkában a Védőháló című pályázaton, vagy a tanodapályázatoknál. Közben elvonják az iskola kiegészítő támogatását tőlünk is, a pandémia oktatási költségeire hivatkozva, no meg arra, hogy az Igazgyöngynek erős a “fundraising”-je.
A minap erről beszéltem valakivel, hogy milyen nagy kihívás úgy hatni a rendszerre, hogy közben a döntési szint nem fogad el minket. Arról beszéltem neki, milyen érdeklődéssel figyelem azokat a nyugat-európai ashokásokat, akik képesek erre, akiket partnernek tekintenek nemcsak a cégek, hanem az állam is. Egyszerűen erőforrásként képesek nézni őket, az állami feladatok jobb ellátásban, és felkarolják az ötleteiket, beépítik a rendszerbe. Nálunk vajon miért nem megy?
Nálunk a civil modellek állami rendszerbe való beépülése minimális. Most pedig, amiben címkézve vagyunk, hogy “ki van velük, ki ellenük”, még nehezebb. Akivel beszéltem, azt javasolta, keresni kell kormányközeli partnert, programot, és azon keresztül kell megpróbálni bekerülni a rendszerbe. Ez nyilván kompromisszumokat jelent, de tudomásul kell venni, máshogy ma nem megy. Csak a kapcsolatok számítanak, nem a munka társadalmi haszna. Ha van ilyen szál, akkor azt meg kell ragadni.
De ez egy nagyon vékony mezsgye. Mert ami alapértékekben nem stimmel, azzal nem lehet azonosulni. Akkor viszont marad minden a rendszeren kívül… és marad “kísérleti modell”, civil karizmatikus próbálkozás, szakirodalmi lábjegyzet minden.
A kompromisszumok pedig mindig nagy kihívások. Állandó vívódás: mit nyerhetünk és mit veszíthetünk vele? Persze, ha azt nézem, hogy a hatás a lényeg, akkor belemehetnénk mindenbe. De abban a rendszerben, ami alapértékeiben más, mivé torzul az, amit becsatornázunk? Ha ezen az alapon közelítem meg, teljesen értelmetlen. Akkor el kell engedni. De mi van, ha vannak területek, ahol mégis elindulhat valami? Amit talán biztonsággal uralhatunk? De ki tud ma erre biztosítékot adni? Mikor érünk el arra a pontra, amikor már nem az, amit mi akartunk? Mikor ahhoz a rendszerhez igazodik, ami mondjuk az “indikátorkényszer” mentén rózsaszínben tünteti fel, és ezzel együtt fedi is el a felmerülő problémákat egy beépülésben? Akkor mit ér már, ha azt mondjuk, mi nem így akartuk?
A rendszerek problémakezelésének átalakításában az a legnehezebb, hogy nem lehet “leradírozni” az egészet, és egy tiszta lapon, egy új szerkezetet felvázolva megoldást keresni, hanem a meglevő rendszer törvényeivel, szabályozásával, beidegződéseivel, protokolljaival kell a változásokat bevezetni. Ami iszonyúan sok idő, pénz, és felelősség is.
Mégis, valahogy próbálni kell. Persze nálunk már nagyon nehéz… mert a megbélyegzések korát éljük. Ha egy civil szervezet a rendszerszintű hatás érdekében próbál kompromisszumot kötni, rákerül egy másik bélyeg is, a többiektől, akik nem gondolkodnak, vagy nem úgy gondolkodnak ebben. A megalkuvó, áruló szervezet bélyege. Mert nálunk az ellenségképgyártásban mindenki nagyon rutinossá vált. Már sehol sem a közös pontokat keressük, hanem azokat, amelyek mentén szembehelyezkedhetünk, elhatárolódhatunk másoktól.
De lehet-e ebből közös cél valaha? Árkokat ásunk, egyre mélyebbre. Már nem működik más, csak a támadás. Egyre durvul minden.
A rendszerszintű hatásban nálunk egyelőre a szakmai együttműködési vonal működik. Felsőoktatással és más intézményi szinten is. Ez utóbbiban vannak országosak, és vannak helyiek is. Az országosakat néha megakasztja a politika, ha valaki olyan van a közelében, akinek szúrjuk a szemét, utánanyúl az együttműködésnek. És persze a helyiek között is előfordul ilyen. Ezeket mind megtudjuk előbb-utóbb, többnyire utóbb, mert sajátosságuk, hogy mindig a háttérben, és nem nyilvánosan felvállalva történik a “letiltás”, amivel mi szembesülünk, azok mondvacsinált indokokok, és a valós helyzetet nekünk feltáró informátor sem meri nyíltan elmondani, ő is fél, és ezt nekünk is el kell fogadni, nem élhetünk vissza a bizalmával. Tudomásul vesszük, ez van, ez most egy ilyen világ, és keresünk más kapcsolódásokat, más személyekkel, intézményekkel.
Ezért is nagyon fontos, hogy mindig szakmai alapon közelítsünk meg egy-egy helyzetet, problémát. Ami persze nagyon bénán hangzik politikai közegben történő döntéseknél. Mert nem egyenlőek így a feltételek.
A másik vonal a cégek világa. Az említett nyugat-európai példáknál is cégek vannak a háttérben, és ezek a modellek tulajdonképen a civil-céges-állami együttműködésekben teljesednek ki. Mert van gazdasági vonatkozásuk is, hiszen egy jobban működő államban a cégek is sikeresebbek. Persze itt nem az állami megrendelésekből élő cégekre kell gondolnunk, mert itt gyakran ugyanaz a játszma, mint az állam által fenntartott intézményeknél.
Talán inkább ez lehet a jó hatás iránya? A cégekkel beágyazódni a problémamegoldásokba? Velük keresni olyan pontokat, amiben hosszú távon elköteleződve tényleges hatással lehetünk a negatív társadalmi folyamatokra? Talán így találhatunk hatás-kapukat. Sok kis kaput… mindannyiunk érdekében.