Azt gondolom, ebben a munkában, amit végzünk, a legfontosabb az előítéletek, a kirekesztés, a gyűlölet ellen küzdeni. Ahogy ezt most leírtam, az egy folyamat is…ami sajnos, az utóbbi években így halad, e mentén.

Mert előítélet volt mindig, van is, mindenkiben, kérdés szerintem az, hogy felismeri-e az illető, és tudja-e kezelni, vagy sem. Amikor ez kirekesztő fokozatba kapcsol, már önmagát is erősíti, mert míg az előítélet többnyire egyéni műfaj, a kirekesztés más társas jellegű, abban már ott van a megerősítő kapcsolatkeresés másokkal, a hasonlóan gondolkodókkal, abban benne van a tudatos összekapcsolódás. Ha ebben állami segédlet van, mint az oktatási szegregációnál, rendszerszinten nyer visszaigazolást a kirekesztő viszonyulás, és innen már csak egy apró lépés a gyűlölet. Amit persze szintén erősíthet az állam, ahogy ezt most az LMBTQ ügy, vagy más néven a pedofil-törvény kapcsán látjuk.

Mi naponta küzdünk ezzel az egésszel, a szegénységben átörökített szocializációs minták kapcsán is, amiben a többségi társadalom jelentős része még mindig a Kincskereső kisködmön, vagy a Légy jó mindhalálig szegénységképét keresi, no meg, a roma kérdés kapcsán is, hiszen a generációs szegénységben élők jelentős része ebből a társadalmi csoportból kerül ki. A helyzetet nehezíti, hogy ők, a romák is előítéletesek, sok esetben kirekesztők a többségi társadalommal szemben, mert önmaguk érintettségében nem képesek kezelni ők sem az előítéleteiket. Így – mint ahogy jártam én is nemrég- hamar ellenségképet alakítanak ki azokról is, akik egyébként épp az integrációjukért dolgoznak. És persze, mint az életben mindenhol, nálunk is jelen van a nemi identitáshoz kötődő előítélet, kirekesztés, gyűlölet is.

Azt hiszem, jót tesz az embernek, ha megtapasztalja legalább egyszer, milyen érzés megbélyegzettnek lenni. Mondjuk úgy, hogy segíti a tolerancia fejlődését. Én megtapasztaltam ezt, nem is egyszer, mióta ebben dolgozom, és azt kell, hogy mondjam, baromi rossz érzés. Engem, főleg, ha roma gyerekekkel, vagy felnőttekkel voltam együtt a “többségi” térben, vagy csak a hozzájuk kapcsolódó ügyet képviseltem, gyakran és gyorsan azonosítottak velük, hiszen, ha értük kiáll, nyilván “olyan” ő is, ha nem is látszik kívülről rajta. Az előítéletek rám is kivetültek. A gyanakvó, lesajnáló, hülyének néző pillantások, mondatok sokszor elértek engem is. Emlékszem, egyszer külföldön (mert az előítéletek működnek mindenhol), hosszasan magyarázták el nekem a zuhanyzó használatát. Mert feltételezték, a munkámat ismerve, hogy most látok én is először ilyet.

Az ember, ha sokat van ilyen szituációkban, kifinomult receptorokkal érzékeli azt a bizonyos “falat” is, ami láthatatlanul épül fel, egy pillanat alatt, amint beazonosítják. A kirekesztés fala. Az üzeneté, hogy nem vagy oda való. Levegőnek nézünk, vedd már észre magad, és húzz el innen….

Hányszor megéltem, megélem ezt ma is… Nőként is, ott, ahol befolyásos férfiak vannak, ateistaként ott, ahol a vallásos szerepeket gyakorolják, civil szervezet vezetőjeként a szakpolitikai döntnököknél. És az általam legkevésbé óhajtott politikai besorolásban is, amiben “aki nem velünk, az ellenünk” elvben az is a “másik” oldalára kerül, aki a kritikájával, tapasztalatainak a kihangosításával a rózsaszín sikerködöt oszlatni próbálja.

A kirekesztés ugyanis társadalmi attitűddé vált, és ebben nagyon sokan a saját köreikben keresnek célcsoportot, no meg ott az állami figyelemirányítás, amiben a döntéshozók érdeke szerint kerül össztűz alá egy-egy csoport, vagy személy. És, ami ebben a legszomorúbb, hogy a biztonság, a boldogulás, a hatalomhoz, vagy a forrásokhoz való hozzájutás gondosan kiépített rendszere abba az irányba tereli az embereket, ami a központi elvárás. Ebben a megfelelésben olyan ellentmondások is megférnek egymás mellett, mikor egy anya, akinek meleg a fia, a nyilvánosság előtt vázolja, micsoda veszélyt jelentenek az emberiségre az eltérő nemi identitásúak.

A kirekesztés elleni küzdelem azonban a terepen nem egyszerű. Mert lehet persze hangzatos mondatokkal, a nyilvánosság előtt kinyilvánítani a véleményünket, remélve, hogy ettől majd változik valami. Lehet aláírni beadványokat, nyílt leveleket, amitől mérséklést várnánk, döntéshozói szintről. Lehet beszélgetni erről műsorokban, podcast-okban, bízva abban, hogy elgondolkodtatunk egy-két embert, akinek változhat a véleménye. De mindettől, aki most érintett, melegként, vagy transzneműként, aki most éli meg ezt az egészet, neki ettől nem lesz jobb. A szegregátumokba nagyon soká ér le a változások szele. Ott nem várhatnak, hogy majd az Unió segít, vagy majd őket is ugyanúgy elfogadják az övéi, mint őt, aki az ereszcsatornás sztori után híresült el az életének ezzel a vonalával.

Ők most, és ott, és úgy élik meg a kirekesztő gyűlöletet, ahogy az a legfájdalmasabb. Ők nem számíthatnak megértő családra, elfogadó közösségre. Sem a faluban, sem az iskolában.

Na, és ezen a ponton érzem az ellentmondást. Mert, míg tudom, hogy csak rendszerszintű változásokból és a társadalom toleranciáját fejlesztve lehet változás, és azt mondom én is, álljunk ki, hangosan, gyakoroljunk minden lehetséges úton nyomást, hogy az LMBTQ embereknek is joga legyen egyenrangú emberként élni a társadalomban, felvállalva önmagát, a kapcsolatát is, közben a terep mást diktál. Mert ott védeni kell őket, másféle módon. Sokszor az életüket is, mikor a család úgy véli, “ki lehet belőle verni” a másságot. Mikor a folyamatos beszólásokra még provokatívabb kinyilvánítással reagálnak, ami csak olaj a tűzre. Mikor el kell menekíteni őket a kis faluból, oda, ahol nem ismer mindenki mindenkit, ahol elvegyülhetnek. És azt mondani nekik: próbáljatok meg rejtve élni ezzel. Mert csak így tudjátok túlélni.

Ez az ellentmondás nagyon feszítő. Mert aki most él, most szegény gyerek, most cigány, most eltérő nemi identitású, az nem várhat, hogy “majd a jövőben” a társadalom, a rendszer, a világ majd befogadóbb lesz. Az ő élete már elvész a kirekesztésben, mire számára is élhetőbb világ lesz. Ha lesz valaha.

Több történetünk volt már, és van is. Mindent megéltünk velük, a prostitúciót, itthon és külföldön is, próbáltuk a felszínen tartani őket, iskolát keresni nekik, munkahelyet, munkásszállót, segíteni az egészségügyi rendszerben, szűrésekben, vagy épp a nemváltoztatáshoz szükséges papírok beszerzésében, kerestünk támogató civileket, és civil szervezeteket, próbáltuk visszafogni a családjukat, kihúzni, ha belecsúszott, az alkoholizmusból, megmagyarázni, hogy a legalpáribb médiaszereplés nem jelent hírességet és karriert, megvédeni, mikor a sofőr nem engedte fel a buszra, vagy épp az iskolája “kötelezte” arra, hogy csak nadrágban és ingben járhat iskolába.

Próbálni segíteni őket, hogy alkalmazkodjanak ahhoz a világhoz, ami körül veszi őket. A túlélés záloga pedig az, hogy próbáld elrejteni a másságodat. Mert ebben a világban másképp sérülsz. Nem kapsz munkát, leköpnek, megvernek, megfenyegetnek.

Sosem felejtem el a mondatot, amit egy kollégiumi igazgató mondott, aki örömmel fogadta (volna) transznemű támogatottunkat, hiszen, mint mondta, annak az évnek a jelmondata volt az intézményben az elfogadás. A találkozó után rémülten hívott fel: “de hát rajta látszik…így nem tudjuk fogadni.”

Szóval, nem egyszerű. Mert miközben olyan világot szeretnénk, amelyben mindenki vállalhatja önmagát, közben a napi üzenet az, jobb, ha rejtve maradsz, mindazzal, ami vagy.

Mert most te vagy a célpont.