A január arra is jó, hogy értékeljük, mire jutottunk eddig, és arra is, hogy a továbblépést tervezhessük. No meg a kettőt összhangba kell hozni… ehhez pedig reális és kritikus értékelés szükséges.

Foglalkoztam én is a Nemzeti Felzárkózási Stratégia dokumentummal, melynek társadalmi véleményézését épp decemberre időzítették. A legnagyobb gondom épp az volt vele, amiről írtam itt is, a hatékonyságmérésen gondolkodva, hogy az előző értékelését nem igazán éreztem megalapozottnak, amit a terepi tapasztalataim is alátámasztanak. Mert nem lehet eredménynek tekinteni, hogy pl. “bevontuk 5000 főt”, mert az nem eredmény, hogy részt vettek valamin, hanem az lenne az eredmény, hogy mindaz, amit ott kaptak, mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy az életstratégiák változzanak. Nem az az eredmény, hogy 112 rossz állapotú lakásban történt felújítás vagy építés, hanem, hogy a benne lakók rendelkeznek-e azokkal a képességekkel, hogy az állag megóvása mellett megéljenek benne, anélkül, hogy leamortizálnák.

Mert ha az ilyen adatokra építve lépnek tovább, akkor marad ez a vonal, és betervezik, hogy bevonnak majd még 5, vagy 10 ezer főt a képzésekbe, és rendbe tesznek még 150, vagy több házat, de közben a helyzet nem változik, mert a probléma igazi gyökerét nem érintették meg. Az alapkészséghiányos, feketezónában túlélési stratégiát kereső és találó embereknek a képzések nem adnak eleget a változtatáshoz, a házakat pedig leamortizálják majd újra azok, akiknek az önfenntartási képességei hiányosak.

Azt, hogy ez milyen nehéz, hogy a változások előidézéséhez mekkora munka kell, pontosan látom. Továbbra is tartom azt az állításomat, hogy ezért nem ők a kizárólagosan felelősek, hanem az az iskolarendszer, ami generációk óta alapkészséghiányosan engedi ki őket az oktatásból, és az az intézményrendszer, ami csak az ügyek kezelésében teljesedik ki, miközben az okokat érintetlenül hagyja.

Ebben a rendszerben a szülők a saját túlélési stratégiájukat örökítik tovább a gyerekeiknek, amiben a tanulásnál, tudásnál nagyobb motivációval bír a feketezónában megszerezhető jövedelem. Ami nem feltétlenül bűnözés, csak nem legális jövedelemszerzés. Megmondom őszintén fel is nevettem ezen a mondaton a Felzárkózási Stratégiában, ami leszögezi: “a szürkegazdaság jelentős szerepet tölt be a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok megélhetésében”, majd tovább bontja: “előszeretettel fognak olyan vállalkozói tevékenységbe… ahol a számlaadás nehezebben ellenőrizhető”.

Nem tudom, akik ezt gondolják, mikor jártak utoljára a leszakadó térségek falvaiban, mert én úgy látom, ennek már csak töredéke szürke… ez javarészt már fekete, és olyan emberek élnek egész jól benne, akikről nem hiszem, hogy valaha láttak számlatömböt.

Na, de hagyjuk az állami stratégiát, nézzük inkább a mienket, erre van hatásunk, ezzel van dolgunk.

Egyöntetű volt a csapatban az a vélemény, hogy kicsit “beállt” a fejlesztésünk, több területen is. Mikor megjelentünk, 11 éve, akkor a felkereső jellegű szolgáltatások voltak túlsúlyban. Aztán elindult a közösségfejlesztés, amivel eljutottunk egy stabil, fix csoporthoz, akik velünk vannak, akikkel haladunk, lett egy “holdudvar” az ingadozókból, akik élethelyzetüktől függően hol csatlakoznak, hol eltávolodnak, és persze ott van az a rész is, akiket csak olyan programokban érünk el, amikor a település egészét próbáljuk segíteni, mint a tavaszi karantén idején. Ezek a körök pedig nem sokat változtak az utóbbi időben, arányaiban megálltak egy szinten.

Hangoztatjuk mindig, hogy nem kötelező a velünk való együttműködés, de segítséget az várhat tőlünk, aki maga is segít abban, hogy élhetőbb legyen a település. Szóval, önkéntes a dolog. Ám a feketezóna folyamatos erősödése egyre több családot hoz olyan helyzetbe, hogy képes megszervezni az életét, megoldani a problémáit, és ezt elnézik a hatóságok is, mert így nincs baj velük. Ez azonban egy furcsa, törvényen kívüli állapot rögzülését eredményezi, amiben azért nagyon nehéz integrációs szándékkal civilként beavatkozási pontokat találni. Gyakorlatilag vesztésre állunk ezekkel a családokkal, és, hát be kell valljam, eléggé magunk is vagyunk ebben a történetben.

A taktika, miszerint az integrációt (inklúziót, emancipációt) támogató utakat könnyítjük, az ez ellen hatókat pedig nehezítjük, jó taktika, de a rendszer egészét ez nem különösebben érdekli. Mindenki a saját területének a nyugodt működtetésére törekszik, túlélésre játszik, és ebben nem kezelhető egy sor probléma. Elkezdett, elhúzódó ügyek, akár egy iskolai erőszak kapcsán, akár egy lemorzsolódó gyerekkel, aki hónapok óta nem jár iskolába. Középiskolás, aki nem kapcsolódik az oktatáshoz, következmény nélkül. Költöző család, el, majd vissza, óvodás korú gyerekekkel, hónapok óta. A gyerekeket, kötelező beóvodáztatás ide, vagy oda, nem keresi senki. Újra és újra felbukkanó herbál, kórházba kerüléssel is, de nem változik semmi. Állandóan szökésben levő állami gondozott gyerekek, már rég feladtuk, hogy jelezzük bárhova. Fölösleges időtöltés. Hosszasan sorolhatnám ezeket a “kivárós” eseteket.

Szóval, erre a helyzetre elég nehéz fejlesztést, továbblépést kidolgozni, főleg, ha a család anyagi biztonságot szerez magának a feketezónából, és mondjuk úgy, hogy nincs rászorulva a mi segítségünkre. Aztán ott van a nagy dilemma, hogy meddig avatkozhatunk bele egy család életébe? A gyerekek sorsa mentén gondolkodva, no meg azért, mert beavatkozás nélkül semmi sem változik, csak a nyomorúság átörökítése, muszáj…

Várni arra, hogy majd ők akarnak változni, badarság. Muszáj odamenni, megpróbálni keresni azokat a szálakat, amelyek mentén elindulhat valami. Valami, amibe bele lehet kapaszkodni, amit megértenek, hogy jó lehet…és amihez aztán lehet majd fűzni egy-egy újabb láncszemet. Velük, együtt dolgozva.

Most átgondoljuk, milyen alacsony küszöbű szolgáltatásokkal tudnánk újra megszólítani azokat, akik nem kapcsolódnak tartósan hozzánk. Hogy bővüljön az a közösségi mag, akik képesek együtt gondolkodni maguk, a gyerekeik, és a település jövőjéről is.

Mert nagyon jó, hogy vannak pozitív elmozdulások. Nagyon jó, hogy vannak sikeresen továbbtanuló gyerekek, a társadalmi vállalkozásunkban stabilan megmaradó felnőttek. De akik nem ilyenek…ők is itt vannak, kihívások elé állítanak minket, és arra ösztönöznek, hogy keressük az utat hozzájuk. Hogy elengedjük azokat az elemeket, amelyek nem voltak sikeresek ebben, és találjunk újakat, melyek talán működnek majd.

Ez lesz 2021 kihívása az Igazgyöngyben. A hatások kiterjesztése egyre több családra. A kritikus tömegig.