Bár van külön blogom az Átlátszó szocioblogján belül, ahol kifejezetten az adományozási kultúra fejlesztése a cél, mégis, muszáj ide is hoznom ebből, mint ahogy ezt az ügyet gyakran viszem oda is…hiszen a kettő elválaszthatatlan.

Az Igazgyöngybe érkező adományok három nagy csoportba sorolhatók: a tárgyi adományok, a pénzadományok és a szolgáltatásadományok. Írok kicsit mindegyikről most, általában és a mostani “covidos karácsony” függvényében is.

Először a tárgyi adományokról. Nos, ez talán a legnehezebb terület. Talán először a céljáról érdemes beszélni. Nem egyszerű a dolog, hiszen, ha szegénységről beszélünk, az azt jelenti, hogy ott hiány van valamiben, és az adományozók ezt a hiányt szeretnék bepótolni. A segítő szervezetek nagy része ezt teszi, adományt gyűjt és juttat el a rászorulókhoz. Ám ebben van egy nagy csapda. Mert ha valakinek hiányzik valami, és azt megkapja, mindig bepótolják valahogy, elvész belőle az az akarat, hogy ő is tegyen valamit a sorsáért, és ez egy furcsa, elváró tudatállapotot eredményez, amit tanult tehetetlenségnek nevezünk. Sokaknál pedig a kreativitás ebbe az irányba mozdul el, ebben keresik meg a túlélési stratégiát, és mivel az online tér erre lehetőséget ad, ezeket az utakat keresik, a szociálisan érzékeny embereket, segítő szervezeteket, drámai történetekkel, remélve, hogy elérnek majd segítőket, és hozzájuthatnak ahhoz, amire szükségük van. (Ez most, karácsonykor nagyon erős. Külön munka lecsekkolni a kérelmezőket, és sajnos, gyakran látjuk, amit írnak, nem valós.)

Ezért jobb, ha a segítségnyújtás egy un. közösségi, fejlesztő segítségnyújtásba csatornázódik be, amiben lassan képessé válik valaki arra, hogy önmaga rendezze a sorsát. Ehhez viszont elvárások kellenek, következetesség, mentorálás és lehetőségek is, amiben egy másfajta szocializáció másfajta szabályok szerint működteti a dolgokat. És úgy jó, ha ehhez sikerül egy közösségi értékrendet párosítani, amiben ők maguk fogalmazzák meg, hogy nem “jár” a segítség mindenkinek, és képesek a segítségnyújtás rendszerét ők is igazságosnak érezni. Nehéz munka ez, mert ma minden az ellen dolgozik, hogy ez a másfajta életstratégia felépülhessen, de nekem meggyőződésem, hogy csak így lehet változás. Következetes, kitartó, feltételekhez kötött segítő munkával, amiben a pedagógiai és a hatósági eszközök egyénre, családra szabott optimalizálásával dolgozunk. Ebben erősítjük azt, ami előre visz, aktivitást vár, és ebben kaphat támogatást, és nehezítjük azt, ami pl. a feketezónában találja meg ugyanezt. Nem kényszer vagyunk, csak lehetőség. Ez nagyon fontos elv a munkánkban.

Persze vannak kivételes helyzetek. Pl. ilyen, ha beteg a gyerek.. és ilyenkor segíteni kell, akkor is, ha a szülő nem a változásra törekszik. Mert a gyerek nem tehet semmiről, az életstratégáit nem ő építi.. ám észrevétlenül teszi magáévá azt, ha nem avatkozunk be. És kivétel a karácsony is, mert mindenkinek szeretnénk segíteni, aki a kapcsolatrendszerünkben van, és csakugyan rászoruló. De itt is kihangosítjuk a tenni akarás fontosságát, fokozatok vannak, elsők a gyerekek, ezt megkapja mindenki, aztán van családi alapcsomag, aminek tartalma, mértéke változó, az aktivitás függvényében.

Novemberben kezdtük a karácsonyi gyűjtést, előre hozva, és a tárgyi adományok beérkezését is lehatároltuk december 4-nél, hogy “karanténba” kerülhessenek a csomagok. Most csak a karácsonyra gyűjtünk, a sokszáz cipősdobozos ajándék, meg az élelmiszercsomag mellé most nem vállalható be a használt ruhaadomány. Sokan nem értik ezt, és úgy vélik, most is fogadnunk kellene. Ám aki benéz hozzánk, és látja az épület minden szegletében településenként, családonként elkülönített dobozokat, az megérti: itt most csakugyan nincs se hely, se dolgos kéz arra, hogy a ruhaadományokat családra szabja méret, nem szerint. És egyébként is: a gyerekek karácsonykor nem használt ruhára vágynak, hanem valamire, ami ünneppé teszi a napot, játékra, édességre…valamire, ami olyan, amit nem kap meg máskor. Mivel pedig mi használt ruhát folyamatosan adományozunk, ebben nem élhető át az ajándék élménye egy gyereknek.

Ugyancsak nem tudunk most fogadni használt bútorokat sem. Se raktár, se szállítási lehetőség, se önkéntesek nincsenek most rá, mert mindenki a karácsonyon dolgozik.

A dobozokat nem nyitjuk fel, megbízunk a csomagolókban, bár mindig készülünk plusz dobozokkal is, mert azért előfordul, hogy mondjuk használt pólókat hajtogat bele valaki, hiába adunk ötletlistákat. Sok játékot kapunk ömlesztve is, ezeket mi csomagoljuk tovább, gondosan kiszedve a sérülteket, hiányosakat. Mert ebben még sokat kell tanulnunk, hogy az adományok között a kidobandó és a továbbadható között érezze mindenki a határt, még akkor is, ha ez szubjektív, és mindenkinek a saját értékrendjétől függ. A “jó az nekik, ha nincs semmi”, ugyanis nem jó vonal. Nem tiszteli azt, akinek adunk.

A második támogatási forma a pénzbeli támogatás. Ebben lehet célzott, egy-egy programra, területre, családra, gyerekre fókuszálva, és lehet szabad felhasználásra is. Nagy munka ennek a rendszernek a mozgatása, a különféle területek hátterének anyagi feltöltése, mert sokan nem is gondolnak rá, hogy pl. léteznek bérek, járulékok, raktárok, bérleti díjak, szállítási-és útiköltségek, biztosítások, könyvelési díj, rezsi, telefonok, autók, javítások, stb. e mögött az egész mögött, és ezt is fedezni kell valamiből, hogy a folyamatos működést biztosítani tudjuk. Az Igazgyöngy bevétele most több mint fele részben civil és céges adományokból áll, és különös hangsúlyt fektetünk az átláthatóságra. Mi is rendelkezünk (az elsők között csatlakozva) az “Átlátható adománygyűjtő szervezet” minősítéssel, amit az ASZÖT működtet, évente felülvizsgálva mindent.

Nagyon fontos az alapműködés biztosítása, furcsa helyzet van most, amiben a civilek állami feladatokat látnak el, állami támogatás nélkül, adományokból, de ennek az ellentmondásosságát már többször érintettem. Ha megvan az alapműködés, és van forrás, akkor gondolkodhatunk fejlesztésekben is, így indult pl. most a bérlakás-programunk is. Programokban realizálódó fejlesztésekre egyébként általában találunk pályázati lehetőségeket is, inkább külföldön, mint itthon, ez most egy ilyen helyzet. Figyeljük ezeket a lehetőségeket, vállalva vele a “külföldről támogatott civil szervezet” bélyeget is, mert az ügy képviselete fontosabb nekünk, mint a rendszerkompatibilitás erőltetése.

A karácsonyra utalt pénzekből egyrészt vásárolunk, kiegészítve, vagyis inkább egységesítve a kapott tárgyi adományokat, élelmiszercsomagokat, másrészt a kiszállítás logisztikájára fordítjuk. Tartalékolunk is belőle januárra, mert pontosan tudjuk, ez a legnehezebb hónap, ilyenkor van a legtöbb krízishelyzet, ekkor van a leghidegebb, a legtöbb megbetegedés, és a családi pótlékot is felveszik még az ünnep előtt. Muszáj, hogy maradjon forrásunk erre, mert januárban minimális az adományozási kedv, mindenki az ünnepek alatt éli ezt meg.

A harmadik támogatási forma a szolgáltatásoké. Mikor valaki úgy gondolja, nem tárgyi adományt, nem pénzt, hanem a tudását, idejét, sok esetben a kapcsolatrendszerét adja segítség gyanánt. Ez is nagyon fontos számunkra, hiszen ebben a szerteágazó munkában, ami átfogja az élet minden területét, annyi szaktudásra lenne szükségünk, amennyit képtelenség lenne állásokkal lefedni. Így aztán van egy nagy listánk, amiben a jogi segítségnyújtástól a fordításokig, a coachingtól a marketingig, a HCCP-től a videókészítésig, stb. tudunk igénybe venni szakmai munkát a kedves támogatóktól.

Nagy rendszerét építettük ki mára ennek az egésznek. Egyre több értő fülre és érző szívre találunk a társadalomban. Ilyenkor, karácsonykor, mindig nagyon örülök a visszatérő neveknek és az újaknak is. Talán nagyképűségnek hangzik, és túlzó is nyilván, de azt szoktam mondani, előbb-utóbb minden jóérzésű ember találkozik az Igazgyöngy körül.

Ez ad reményt és erőt nekünk ahhoz, hogy folytassuk a munkát. Az a bizalom, amit legjobban ilyenkor, karácsonykor árad felénk, kötelez is minket. A tisztességes, átlátható, segítő, és az ügyet a lehető legtöbb platformon képviselő munkára. Hogy hitelesek maradhassunk ebben a fura, megzavarodott világban is.