Vannak követőink, sőt támogatóink is a konzervatív oldalról. Néha írnak, messengeren, vagy emailen, a bátrabbak, vagy provokatívabbak kommentben is odaírják egy-egy poszt, megosztás alá a véleményüket, és nehezményezik, hogy állást foglalok bizonyos kérdésekben, kérdezik, mi értelme van ennek, miért hergelem az embereket a kormány ellen, stb.

Így megy ez már évek óta. A kezdetektől vigyáztam arra, hogy az Igazgyöngyre, mint civil szervezetre ne lehessen rásütni semmiféle bélyeget, az Igazgyöngy facebook oldalán kizárólag a munkánkról, és az ahhoz kötődő saját dolgainkról posztolunk, de az én oldalamon, ami a személyes oldalam, van más is. Írok felvetéseket is, és megosztok cikkeket is. Gyúrunk rá folyamatosan, hogy az Igazgyöngy facebook oldalának a látogatottsága erősödjön, és javaslom is mindig azoknak, akiket zavar az én véleménynyilvánításom, hogy ne engem kövessen, hanem az Igazgyöngy oldalát…de többnyire maradnak itt (is).

Persze nehéz ez…egyrészt, mert, bár dolgozunk rajta, még mindig azonos vagyok az Igazgyönggyel, persze ezt nem is akarom levetkőzni, de a csapatnak át kell adnom területeket, és szeretném, ha az ő személyes hangjuk is erősödne. Most még többnyire az enyém hangosodik ki, és ez még erősebb, mint az Igazgyöngyé általában. Az, hogy ez előny, vagy hátrány, és mit jelent a jövőre nézve, nagy kérdés persze. De azt hiszem, az Igazgyöngy ezzel a viszonyulással indult, velem, és ez, mint alapérték meg fog maradni mindig, amíg a szervezet működni fog.

Nos, a legutóbbi ilyen konzervatív, saját bevallása szerint is a jelenlegi kormányra szavazó kedves követő jegyezte meg, hogy mi szükség van erre a véleménynyilvánításra, már nem tudom, hogy Demeter Szilárd, vagy Szájer József esete kapcsán. Sokan vitába szálltak vele, a végén törölte is a kommentjét, így már nem látható a véleményekből és ellenvéleményekből semmi.

De elgondolkodtam ezen az egészen…és mivel jelenségről van szó, írok róla. Mert a végén azt hiszem, megértettem, mi a gondjuk velem. Vagyis azt, hogy talán nem is velem van igazából gondjuk, hanem azzal az értékrenddel, amihez csatlakoztak, amit a magukénak éreznek.

Most nem a trollokról beszélek…meg azokról, akik folyton oda lyukadnak ki, hogy “bezzeg, mikor az ellenzék ilyet tett, akkor nem írt semmit”, stb. Egyébként felvetem elég gyakran, mennyire méltatlannak találom sok esetben ott is a kommunikációt, és mennyire zavar, hogy “túltolják” gyakran a dolgokat, és nem politikusként, hanem szenzációhajhász riporterként működve szerepzavarban vannak. De tény, hogy ezeket nem a kormányzati sajtó megosztásaival posztolom, leginkább azok nyelvezete miatt, és máshonnan is mindig úgy válogatok, hogy a hírek a lehető leginkább tényszerűek legyenek.

Most azokról beszélek, akik gondolkodnak is, nemcsak vakon hisznek. És ez azért átjön ám az üzeneteken, kommenteken. Szóval, szerintem ez az egész, fogalmazzunk most úgy, hogy nem kerek értékrend, őket is zavarja. Csak azt a taktikát választják, hogy nem vesznek róla tudomást. De érzik, hogy nem vállalható. Hogy, ahhoz a bizonyos “mi politikai közösségünk”-höz tartozás megtartó szálaiból egyre több szakad el. Mert ők sem tudnak azonosulni a rasszista, kirekesztő megnyilatkozásokkal, azzal, ha kiderül, a vezetőik között a színfalak mögött egyre többen másfajta értékrend szerint szervezik az életüket, mint amit etalonként állítanak az emberek elé. És azt hiszem, nem tudnak azonosulni a szegénység problémájának a kormányzati kezelésével sem, különben nem lennének itt, követőként.

Mivel ennek az ellentmondásosságát érzik, de ragaszkodnak ahhoz a konzervatív ideához, ami miatt oda tartozónak érzik magukat, ám tisztelik és szeretik az Igazgyöngy munkáját is, így tőlem kérik, hogy változtassak a kommunikációmon.

Tehát az elvárásuk felém az, hogy a segítő munkát csak egy fizikai tevékenységnek fogjam fel. Az adományokból segítsek, és slussz. Írjak megható történeteket arról, hogy milyen jó segíteni, de ne illessem kritikával azt a rendszert, amiben azok a problémák megoldatlanok, ami miatt segítenünk kell. Közelítsek csak a szent segítő szemszögéből, nem kell ehhez vélemény, akarat arra, hogy a problémán fogást keressünk, ezt engedjem el. Szerintük ez nem feladatom.

Gondolkodni, a rendszeren változtatni, kritizálni, véleményt mondani, azt ne tegyem. Nem illik a segítő szerephez. Gyűjtsek, adjak, legyek híd közöttük és a szegények között, segítsem átélni neki az adományozás örömét, de ne akarjak változtatni.

Vagy azt nem látják be, hogy az adományozás pusztán nem elég? Az csak konzerválja a nyomorúságot? Elváróvá és függővé tesz? Szerintem ezt pontosan látják, tudják. Csak kínos nekik, mikor olyanokat írok, osztok meg, ami jelzi: ez a konzervatív értékrend, pláne a vallási meggyőződéssel, nem kerek, nem elfogadható, nem hiteles.

Mindig elmondom, az én véleményem nem pártfüggő. Nyilván van egy világnézeti meggyőződésem, de ez nem jelent párthoz kötődést. Ezt a blogot a liberális kormány idején kezdtem el írni, mert a probléma akkor is adott volt. És ha most ők lennének a mindent meghatározó szerepben, és így működne az ország, mint most, akkor sem írhatnék mást, oszthatnék mást. Mert a véleményem nem pártfüggő, hanem problémafüggő, megoldásfüggő, ügyfüggő.

És igen, ebben nem mehetek el némán Demeter Szilárd nyilatkozata mellett, mert a gyűlöletbeszéd nem viszi előre az ügyeket. Most a zsidók ellen rohant ki, holnap a cigányok ellen fog, aztán a nem az ő politikai közösségükhöz tartozók ellen, majd az ateisták ellen, és folytathatjuk még a sort. Nem hallgathatok ekkor, mert így is rengeteget romlott a helyzet az utóbbi tíz évben, épp a gyűlöletkeltés miatt.

Nem lehetett hallgatni Szájer József sztorijában sem. És nem azért, mert azok között, akiken segíteni próbálunk, köztük is vannak melegek. Hanem azért, mert lelepleződött vele egy egész álságos és kirekesztő viszonyulásrendszer, nem először.

Folytathatnám a sort, sajnos elég hosszan, írhatnék arról, mi a bajom a stadionépítésekkel, a csak a jobb társadalmi státuszúakra fókuszáló családpolitikával, a korrupcióval, a szegregált oktatással, az egyházak túlzó támogatásával, a közmunkával, a NAT-tal, a rossz fókuszú pályázati rendszerekkel, a kultúra átprogramozásával, az önkormányzatiság csonkításával, a látszatprogramokkal, stb. Mert minden dolog valahogy érinti azt az ügyet, amiért dolgozunk, a társadalmi leszakadás, a gyerekszegénység ügyét.

Annyira jó lenne, ha a gondolkodó emberekkel lehetne ezekről beszélni, politikai hovatartozás nélkül. Ha nem a mindent átható hibáztató, a hatalom érdekében önmagát pozícionáló viszonyulás határozná meg ezt az egészet. Ha mindenki elismerné és felvállalná, ami hiba, akkor is, ha kínos. Ha tudnánk végre a megoldásra fókuszálni. Ha nem hinné azt mindenki, hogy az ő álláspontja az egyetlen igaz és jó. És nem állnának be e mögé gondolkodás és kétkedés nélkül az emberek.

Ha nem a támadás hatná át az egészet, hanem a megoldáskeresés. És az összefogás. Szakmai indokok mentén gondolkodva.

Ha meg tudnánk őrizni magunkban a kétkedés képességét, az szerintem sokat segítene. Az erőt és bátorságot adna ahhoz, hogy elhatárolódjunk a vállalhatatlan dolgoktól, nyilvánosan is. Ha azt keresnénk meg, ami összeköt minket, és nem azt, ami szembeállít. Annyira borzasztó, hogy ilyen messze kerültünk ettől…