Mindig a felszínen van, és mindig konfliktusforrás benne minden, a fókuszok, a kommunikáció, a valós tények és a politikai szándék szerint tálalás, a közvélekedés és az emberi jogok kérdése.

Csak egy dolog nem körvonalazódik, az elmozdulás.

Pedig mi is azt szeretnénk, rendszerszintű változásokat generálni, no meg dolgozni, a terepen, ahol sokkal jobban értelmezhető minden, és ezeket a tapasztalatokat megpróbálni becsatornázni a rendszerekbe.

Mondjuk, az elején, mikor naivan belevágtam ebbe az egészbe, akkor nekem logikusnak tűnt a dolog, közel megyek ahhoz a problémához, amihez sokan nem mennek közel, értelmezek, tanulok, próbálkozok, hatásokat mérek, és ami eredményes, azt leírom, és majd ez érdekelni fogja azokat, akik ezt az egészet munkakörben próbálják, nem civilként, hanem az állami rendszeren belül, állásban, hivatásként dolgozva benne.

Az, hogy ez mekkora tévedés volt részemről, ma már biztosan látom. Egyrészt a rendszert nem érdeklik a civilek próbálkozásai, másrészt a probléma láttatásával inkább a gyanús ellenség szerepbe toltak, és ki kíváncsi ma arra, mit mond egy “libernyák”, egy “sorosbérenc”, “mazsihiszta”, hogy csak párat említsek a jelzőkből. Persze ez sem igaz teljesen…mert ez csak a politikai álláspont, a szakmai az más, ott megvannak a kapcsolódási pontok, szerencsére, mert az “alsóbb szinteken” a szakmaiságot (még) nem szorítja ki a politika. De az “alsóbb szintek” működése mindig a “felsőbb szintektől” függ, így aztán az Igazgyöngy státusza ma nagyon furcsa. Mondjuk úgy, hogy szakmailag jól állunk, de nem vagyunk rendszer-kompatibilisek.

Ezt itt le is zárom, hiszen nem erről írnék most, hanem arról, hogy szerintem miért nem mozdul a roma kérdés a megoldás felé.

Amivel kezdeném, az megint csak a politika. Az, hogyan viszonyul a politika a megoldáshoz. Nyilván megvan ennek is az íve, ahogy a rendszerváltás óta viszonyulunk ehhez, igazából felvállalni még egyetlen kormány sem vállalta fel, a választási kampányoknak sem volt kiemelt része. Az ígérgetések, amivel megszólították őket, az a szavazatuknak szólt, és ők hálásan hozták is az elvárásokat, arra szavazva, akitől függtek, vagy akitől reméltek valamit.

Mivel egy ideje már csinálom ezt, azt is látom, hogy a különböző pártok érdeklődése választások idején élénkül meg irántuk, a ciklusok alatt alábbhagy. No meg persze az elmúlt években kifinomult eszköztára lett a tanulatlan, épp ezért befolyásolható réteg szavazótáborba való beállításának, és ezekkel szemben elég nehéz felállítani az ellenzéki pártoknak bármilyen stratégiát. De, valljuk be, nem is igazán akarja őket megszólítani senki.

Ennek az oka pedig az, hogy a roma kérdés nem szavazatszedő. Sőt, sokkal nehezebb ma bármiféle humánus, segítő stratégiát elfogadtatni, ma az embereket sokkal könnyebb táborrá szervezni a büntető, kirekesztő, rasszista mondatokkal, tervekkel. Ez pedig egyszerűen azért van, mert szisztematikusan működtetett rendszere van ma a gyűlöletbeszédnek, gyűlöletkeltésnek. Sokszor idézek egy politikust, sajnos már nem emlékszem, ki mondta nekem, és lassan nekem tulajdonítják ezt a zseniális mondatot: “A roma integráció kérdése a politikában olyan, mint a forró krumpli. Sokáig senki sem szereti kézben tartani.”

Persze van még egy sor más dolog is. Pl. az, hogy nem tudjuk, nem merjük, nem lehet elkülöníteni a roma kérdést a szegénység kérdésétől. Mert egy iszonyúan bonyolult problémahalmazzá gubancolódott össze, amit szétbogozni szerintem már lehetetlen. Ez azonban sokat ront a helyzeten. Egyrészt, mert általánosít, és a roma kérdésbe bekerülnek azok is, akik “nem olyanok”, akik beilleszkedtek, tanultak, és akik teljesen másképp élik meg az identitásukat is, meg a megítélésüket is, mint azok, akik ma a szegregátumokban élnek. Mondjuk ez náluk okoz zavart, de azért kihat másra is.

Sok elemet tudnék kiragadni, miért visz ez el minket a megoldáskereséstől, de talán egyet érdemes leírni. Ha van pl. egy uniós pályázat, amiben nem romaként, hanem hátrányos helyzetűként határozzák meg a célcsoportot, amiben ugye a romák is benne foglaltatnak, de mégsem úgy… Mert ugye akkor mellé kellene tenni, hogy akkor ki is a roma, aki annak vallja magát, vagy akiről azt mondják mások, stb. A szegény, az meg jobban meghatározható az egy főre jutó jövedelemmel, lakhatási viszonyokkal, stb. Nos, ám ekkor érdekesen alakulnak a pályázatok.

Mivel az intézményrendszeren belül szerveződnek, azok pedig az állami elvárások miatt indikátorkényszeresek, így a célcsoportból eltűnnek a legproblémásabbak, így a generációk óta szegénységben élő roma családok is, és maradnak azok a nem romák, de nehezebb körülmények között élők, akiknél van “fogadókészség”. Mert senki nem őrült meg, hogy egy kétéves pályázat sikerét kockáztassa olyanokkal, akikkel bizony sokkal többet kellene dolgozni, mint a “fogadókészekkel”. Ezért lesznek látszatprogramok azok, melyeknek egyébként pont erre a problémára kellene fókuszálnia.

Aztán itt a roma érdekképviselet kérdése. Sehol sem vagyunk ezzel sem…. de kivel lehetne ezt meglépni? Akik tanulmányaik folytán eljutnak oda, hogy képesek lesznek rá, őket a politika rendezi tovább. Vagy az ellenzéki pártok valamelyikénél lesznek, de ott igazán nem tudnak mit tenni, mert ott nem fontos kérdés ez a fentebb írtak miatt, nem tudnak helyzetbe kerülni. Vagy pártokon kívüli békeharcosok lesznek, civil szervezeteknél, jogvédőként, elég bizonytalan helyzetben. Vagy beállnak a regnáló kormány táborába, és tolják azt a szekeret. Egyik szerep sem túl jó. Az első esélytelen, a második hatástalan, a harmadik megalkuvó. Ember legyen a talpán, aki ebben az identitását is megfelelően kezelni tudja.

A legnagyobb baj mindhárommal, hogy távol kerültek a problémától, és nincs valós, mindennapi megtapasztalásuk arról, mi, hogyan változik a családokban, a lakhatási szegénységben, miféle túlélési stratégiák mentén tudnak gondolkodni ma ezek a családok. Ezt legjobban a harmadik csoportban látom így. Nyilván baromi nehéz, hiszen nem az a dolguk, hogy a cigánysorokat rójják…de ezzel el is szakadtak a problémától. Felszínes marad minden, és inkább önigazoló, mintsem a problémát értelmező viszonyulás jellemzi.

Emlékszem mennyire vártam, hogy majd szót emelnek Gyöngyöspata kapcsán…hiszen nekik, akik a döntéshozókhoz közel dolgoznak, nekik csak kellene szólni. Hiszen romák…és a romákra nézve akkoriban nagyon kirekesztő mondatok hangoztak el. De nem történt semmi. Azonosulnak azzal, amit a döntéshozói szint elvár. Dolgoznak abban a rendszerben, ami, valljuk be, generációk óta nem sokat lendített a társadalmi csoportjuk életén. Dolgoznak úgy, ahogy ők megélik az identitásukat, pl. a kultúrvesztett társadalmi csoport területére szűkítve a beavatkozást, amibe náluk minden további nélkül belefér az oktatási szegregáció is. Olyan beavatkozási pontokban gondolkodnak, ami a terepen ma nem értelmezhető.

Sokszor eszembe jut, mikor azt mondják, hogy egy diplomát szerzett romának kutya kötelessége lenne visszamenni az övéihez, a terepre, és segíteni őket, vajon ez hogyan értelmezhető rájuk, akik a döntéseken és azok betartatásán dolgoznak? A feléjük irányuló elvárások vajon milyenek? A romákat egyértelműen kirekesztő intézkedésekben, kommunikációban még egyiküket sem hallottam, hogy felemelné a szavát…

No meg, itt a korrupció kérdése. Mert sajnos, a roma integrációnak ez is elválaszthatatlan része lett. Na, és ez az igazán forró krumpli! Az elsíbolt uniós források, amelyek ma is folynak tovább, átláthatatlanul, kisebbségi vonalon (is). Már belefáradtam, hogy utána menjek pályázatoknak, melyekben az orrunk előtt tűnnek el a támogatások, hatás nélkül. És különben sem ez a dolgom. De beleütközök folyton, és ez mindig konfliktusokat gerjeszt körülöttünk. Mert ezeket “nem illik” bolygatni, legtöbbször túl magasra nyúlnak a szálak.

Aztán itt vannak a kisebbségi önkormányzatok, ma a legtöbb jogvédő roma szervezetként is meghatározza magát…nekik kellene helyben képviselni őket. Ehhez azonban tudás kellene. Ami viszont helyben, tisztelet a kivételnek, nem nagyon van meg. No meg kellene ehhez egy másfajta viszonyulás. Amiben lehetne érdekképviselet. De ennek az egyik véglete a “minden jó úgy, ahogy a polgármester mondja”, a másik pedig a “mindenért feljelentő” vonal, ami persze sajátosan szerveződő érdekképviselet…a saját érdekek képviselete.

Azt hiszem, tudnám még sorolni, hol, mi megy félre, de már így is hosszúra nyúlt ez a blog. Egy biztos, a roma integráció megoldására mindenkire szükségünk lenne: a társadalomra is, és azokra is, akik elméleti szinten dolgoznak, rendszereket visznek, romaként, vagy nem romaként. Fontos, hogy megvitassák, roma integrációról, inklúzióról vagy emancipációról beszélünk, és azokat próbálják az élet valamennyi területére kiterjeszteni. És szükség van ránk is, terepen dolgozókra, akiknek nem a fogalmak tisztázása a dolga, hanem az élethelyzetek értelmezése, elemzése, a tükör tartása az elméletnek. A kettő azonban szerintem ma teljesen szétszakadt. Többnyire nem is értjük egymást.

Aki foglalkozik a kérdéssel, mindenki dolgozik egy puzzle darabban. Ki a történelmi távlattal értelmez, ki a kultúra felől közelít, ki az emberi jogok mentén, ki a foglalkoztatásban, ki az oktatásban, egy sor dologban meg senki… De talán ez a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy ezeket a kirakókat nem egy készletben próbáljuk összerakni. Ezek a puzzle darabok ma külön dobozokban vannak. Van pl. egy “áldozat” doboz, meg egy “bűnös, mindenért hibáztatható”. És még ott sem tartunk, hogy egy készletből dolgozzunk. Elméletileg sem.

Kellene egy új dobozt nyitni. Kihagyni belőle pl. a hazugságokat, a korrupciót, és szakmai alapon tervezni egy hosszú távú stratégiát. A baj az, hogy igazából erre nincs politikai szándék.