Valamikor fiatal koromban olvastam Goldingtól A Legyek Ura című könyvet. Most eszembe jutott, azt hiszem, újra kell olvasnom, mert azóta más aspektusból is tudom nézni ezt az egészet.

Sokszor írtam már, mennyire meghatározó ebben az egész probléma- halmazban amiben dolgozunk, a család, milyen rettentő nehéz hatni kívülről a családban átörökített viszonyulásokra. Mert állandóan ide jutok vissza, a családhoz, ahonnan világosan levezethető a gyerekek viszonyulása önmagukhoz, egymáshoz, a kommunikációjuk, konfliktuskezelésük, és ahogy nőnek, látszik, hogy az életstratégiájuk is.

Iszonyúan nehéz változásokat előidézni a kisgyermekkortól zsigerileg beépülő hatásokkal szemben. Eredmény nyilván, ha összehasonlítom pl. a közösségi eseményeinken a mostani kommunikációt akár velünk, akár egymással, meg a tizenegy évvel ezelőttit, egyértelműen pozitívabb a kép. Mert jól emlékszem, mennyire nehéz volt kezelni egy-egy helyzetet, mikor valami vélt vagy valós sérelem érte őket.

Mostmár látom ennek is az ívét, hiszen minden volt a konfliktusokban velünk is, fizikai fenyegetés, mikor rendőrt is kellett hívnunk, aztán a nagyhangú, trágár szavakkal teli “leordításunk”, amit lassan felváltott a szitkozódva elrohanás, aztán az “inkább elmegyek”, szitkozódás nélkül, és ezen az úton eljutottunk a probléma megbeszéléséig. Már akivel el lehetett eddig jutni. Mert azért ez nem ilyen szép ívű, vannak családok, akiknél még mindig visszatérünk a folyamat elejére. De összességében javult a kép. És ugyanez igaz a jelenlétünkben az egymás közötti kommunikációra, konfliktuskezelésre.

Mivel azonban a családokat több oldalról is ismerjük, így azt is látjuk, hogy ezek a hatások még csak így működnek, ha jelen vagyunk, önállóan nem igazán. A családon belül, vagy a családok egymás között ezen a területen nem sokat változtak. Szerep, amit nekünk játszanak el? Lehet. Ám akkor is előrelépés, mert megtapasztalnak egy teljesen más hangulatú légkört, amiben láthatóan jól érzik magukat. És ennek hatnia kell, és hatni is fog, pláne, ha meg tudjuk erősíteni több szálon is. Pl. a gyerekek, vagy a fiatal anyukák felől.

Ha ezt az egészet jellemeznem kellene, azt mondanám, a pillanatnyi érzelmi töltet, és a következmények felelősségének a hiánya határozza meg a reakciókat. Ha az érzelem iránya változik, és fordulhat egy pillanat alatt akár 180 fokot is, változik a viszonyulás is. Ma megütik egymást, holnap a legjobb barátok. Ma “rendőrt hívnak” egymásra, holnap együtt tervezik a hétvégi főzést. A következményekkel pedig nem számolnak. Ez a nehéz…ezeket a viszonyulásokat az integráció irányába mozdítani.

Na, de visszatérve a gyerekekre, mióta dolgozunk ebben, és mióta az oktatási szegregáció elszabadult, elég sok gyerekek közötti erőszakos, vagy majdnem erőszakba torkolló konfliktust próbáltunk már megérteni, kibogozni, tompítani, levezetni az indulatokat. De ezek újratermelődnek, a családból hozott minta alapján, és ezt nem fogja meg az iskolarendőr sem. Családok közötti konfliktusokat visznek be a gyerekek az iskolába, és ott, a hasonló szocializációjú iskolai közösségben rögtön kapcsolódnak mások is, hiszen ezt látják otthon is, hogy nem egyszemélyes játékok ezek. Kell a vezér, a hangadó, aki kitervel dolgokat, és kellenek hozzá azok is, akik segítik, végrehajtják az utasításait, és gyakran el is viszik a balhét, mikor kiderül a dolog. No meg, akik nézik, és megerősítik az egészet bennük a nevetésükkel, gúnyolódásukkal, mert olyan köztük, aki ellenére szólna, sosincs.

Őrület látni a gyerekek mögötti családi hátteret, amiben pontosan látszik, honnan a minta, hogyan teszi magáévá az otthon megnyomorított lelkű gyerek a hatalmi pozíció érzését az iskolában, és modellezi le ott, ahol ő lehet a vezető, vagy annak a holdudvarában a banda tagja.

Nem az első eset az sem, hogy azt érzékeljük, egy-egy esetben az értelmileg sérült, ám integrálható gyerekek, akik többnyire túlkorosan, de még ott vannak az általános iskolában, és koruknál fogva a fizikai erejük nagyobb, mint a társaiké, ugyanakkor a döntési képességük és szociális készségeik jóval alatta maradnak a többiekének, hogy vonódnak be ebbe az egészbe. Ők a “végrehajtók”, örülnek, hogy valaki a kortárs csoportból őket is fontosnak tartja, megbízza valamivel, és pozícióba kerülhetnek. Fogalmuk sincs, hogy amit csinálnak, az már büntethető is, mert a következményekkel való gondolkodás képessége hiányzik náluk. Aztán, ha visszagörgetjük a családra, meg is van a minta, ott, ugyanígy, látjuk, ahogy utánozza még a mozdulatait is annak, aki behúzta már betörésbe is, és rettegünk, mi lesz ebből, ha így haladunk.

Nyilván felvetődik a kérdés, mit lehet tenni? Ahogy leírtam ezt az egészet, talán a leggyakrabban felvetett kifejezés a “minta” volt. A családi minta, a kortárs minta. Ez a kulcsfogalom ebben.

A családokra hatni nagyon nehéz, csak azt tudom mondani, amit mindig: nehezíteni kell azokat az utakat, amelyek nem az integráció irányába visznek, és könnyíteni azokat, amelyek arra terelnek. Közben közösséget építeni, közösségi szabályokkal. Azt pedig sosem szabad elfelejteni, az, hogy a családok milyenek, vagy milyenekké váltak, abban rendszerszintű felelősség van, egy magára hagyott társadalmi csoport ez, amelynek a problémáival nem nézett szembe igazán egyetlen kormányzat sem. Az iskolarendszerből kapott tudást leamortizálta és leamortizálja a család, a szegénység, és a következő generáció sem tud miből építkezni.

Mert “maguk között” csak a maguk mintáját képesek átvenni. Ezért nem lett volna szabad hagyni elszabadulni az oktatási szegregációt. Mert a kortárs csoport mintája is erősen hat. A szegregált közeg pedig felerősíti a negatív viszonyulásokat.

Szóval, öngerjesztővé vált a dolog. A családból az iskolába, az iskolából a családba. Mert egy iskolai erőszak a családban, közösségben nem feltétlen elítélt dolog. Mindig akad, aki dicséri, biztatja az elkövetőt, akiben az erősödik meg, hogy ettől ő fontosabb, meghatározóbb, jól követi azt a felnőtt mintát, aki megerősíti ebben. Tehát pozitív visszacsatolást is kap rá. És ez sokszor erősebb, mint az iskolában megkapott intő.

Félelmetes így közelről nézni, mögé nézni, elemezni, visszatekinteni konfliktusokra, családokra, gyerekre. Persze tudom, előre kellene nézni. De annyira magunk vagyunk a negatív hatásokkal szemben, hogy ez egyre nehezebb. Jelezni tudjuk persze, de ettől nem sokat változik a helyzet. Lezajlik egy-egy fegyelmi tárgyalás, aztán marad minden a régiben. Mert az ügyek vannak kezelve, és nem az okok.

A jóslataink pedig, hogy mi lesz egy-egy iskolai erőszakban vezéregyéniséggé érett, vagy ahhoz asszisztáló gyerekből, félelmetesen beigazolódnak az évek során. Szóval, nem nagyon szeretek ezen a vonalon előre nézni.