Elképesztő, ami az emberben végbemegy, mikor egy ilyen helyzet van, mint amibe mi is kerültünk az Igazgyöngy kiegészítő támogatás-megvonása kapcsán.
Akik ezzel foglalkoznak, bizonyára ismerik ezeket a szakaszokat, már, ha ebben vannak általános elemek…hiszen minden helyzet, munka, pozíció egyedi. De az biztos, hogy én a kétségbeesés-remény hullámvonalain ingadoztam két hetet, folyamatosan próbálkozva az igazságtalanság-érzés feldolgozásán. Ami azért nálam nagyon leamortizáló tud lenni.
A minisztériumi levél elolvasása volt az első fokozat. Lefele. Mert az augusztus eleji megbeszélés után nem ezt vártam, bár a hétvégi cikkek Iványi Gábor iskoláiról azért nem hagytak nyugodtnak lenni, mégis, reménykedtem. Pár óra múlva nyilvánosságra hoztam, hogy mi is így jártunk, közben folyamatosan terjedt szét bennem az igazságtalanság érzése, és a kétségbeesés. Aztán jött gyorsan az első telefon, Anna Kadar és Zsófia Gyalog-Szőke rögvest elindította az Oktatási adománygyűjtő online pikniket. Elindultak az utalások, ötpercenként jött a Barion értesítése az újabb támogatásról.
Közben a sajtón is végigsöpört a hír, üzenetek, emailek, telefonok sokasága erősítette meg bennünk, hogy rengetegen akarnak segíteni, és nem kerülhet veszélybe a tanév. Újabb-és újabb posztokat írtak az esetről a velünk szimpatizálók, ami azt eredményezte, hogy olyan embereket is elértünk, akiket eddig még nem. Újabb gyűjtéseket indítottak, kampányoltak értünk. A média pedig nem engedte, hogy más hírek elfedjék az ügyet. Riportok, cikkek sora készült, velünk, rólunk, a másik két, “feketelistára került” iskolával összekapcsolva.
Két nap telt csak el, és összejött a tőlünk elvont 8,5 millió. Egyszerűen hihetetlen érzés volt. A hullámvölgyből nemhogy kijöttem, de magasba szálltam. Boldogan írtam ki a facebookra, hogy megvan az összeg, és vele az iskolaév is. Persze közben kampányoltam a többiekért is, de az adományok nálunk sem álltak le, hiszen az információk sokakat később értek el, és a folyamatok sok helyen még akkor indultak be. A folyamatos utalások pedig túllendítettek az időközben újra elhatalmasodó kétségen, hogy ez most OK, de mi lesz jövőre? Ezt nem lehet minden tanév elején “eljátszani”. Mert közben a médiából megtudtuk, hogy jövőre a teljes kiegészítő támogatást megvonják. 17 milliót. Az iskolai bérköltség harmadát.
Aztán jött egy újabb csodás kapcsolódás, a SZFE a tüntetésbe minket is bevont, így az ügyek kölcsönösen erősíthették egymást, bár szerintem inkább ők erősítettek minket. A tüntetésen én is ott voltam, beszéltem is, érzelmileg megint a magasba repített a szolidaritás, az emberek ügy iránti elköteleződése, és felém áradó szeretete, együttérzése. Úgy éreztem, nem lehet előttünk akadály, hiszen mindannyian, akik ott voltunk, egy jobb világért harcolunk, és erősek vagyunk. Újabb megerősítések és utalások követték ezt az estét, végig, ezen a héten is.
De az igazságérzetem nem engedett sokáig pozitívnak maradni. Újra elkeseredtem, a szélmalomharc érzése megint felülkerekedett, mert ilyen helyzeteket megértünk már párszor az elmúlt években, elvonást is, tüntetést is, következményeket is. Fáradtnak éreztem magam, kimerültnek, és valahogy olyan kilátástalannak tűnt az egész annak ellenére, hogy a tanévet már biztosan láttam magam előtt.
Közben persze dolgoznunk kellett, beíratások, órarend, iskolaszerek csomagolása, kríziskezelések, egyeztetések az iskolákkal, stb., és láttam, ahogy a csapat dolgozik, lelkesen, felelősségteljesen…és ez megint visszahúzott a pozitív irányba. Nem tehetem meg én sem, hogy feladjam.
Akikért dolgozunk, nos, ők többnyire most sem érzékeltek semmit. Látták ugyan a facebookon, hogy sokat foglalkoznak velünk… de nincs tudás rá, hogy értsék, mi az állami rendszer és mi a civil szféra. Nem látnak rá a világra, csak azt érzékelik, hogy van valaki, akinek az a munkája, hogy segít….de hogy miből, és az államon belül, vagy kívül, az nem értelmezhető számukra. Nagyon nehéz ezt úgy megértetni, hogy ne vetüljön ránk a befolyásolás árnyéka. A fejlesztésünk pedig lassabban hat, mert túl sok a bepótolnivaló. A részvételi demokrácia még alulmarad a túlélési stratégiákkal szemben.
A támogatási összegekről is érdemes szólni. A legkisebb 500 Ft volt, a legmagasabb 1 millió forint. Jött itthonról és jött külföldről is. Cégektől és magánszemélyektől. Volt, aki felvette velünk a kapcsolatot, más csak utalt. Volt aki felhívott és kérte, hogy még véletlenül se említsük a nevét sehol. Kaptunk támogatást országgyűlési képviselőtől, és politikusoktól is. Politikailag szemlélve is minden oldalról kaptunk segítséget.
Azon az állásponton voltunk, hogy aki ebben a helyzetben támogatást küld, azt elfogadjuk és megköszönjük. Politikamentesen, semmiféle elvárásnak nem engedve, mint eddig is. De az, hogy ennyiféle háttérrel rendelkezők támogattak és támogatnak minket, azért egy nagy üzenettel bír: hogy az ügy, amit az Igazgyöngy képvisel, az nem értelmezhető másképp, csak egy megoldásért kiáltó társadalmi problémaként. És ebben a magánszemély 500 Ft-ja épp olyan erős üzenet, mint egy nagy cég 1 milliója.
Oldalakat tudnék megtölteni azokkal az üzenetekkel, levelekből vett idézetekkel, amelyeket kaptunk. Ilyenekkel: “Nyugdíjas pedagógusként egy morzsával ezentúl havonta hozzájárulok a fennmaradásotokhoz. Ne adjátok fel! Nem győzhet mindig a rossz ! Vagy inkább úgy, hogy a jónak kell győznie.”
Nos, ezek aztán végképp helyretettek. Ennyi bizalommal szemben nem lehet azt mondani, hogy belefáradtam. Muszáj menni tovább, mert sokan állnak mellénk azért a célért, amit így fogalmaztam meg egyszer: azért dolgozunk, hogy minden gyerek azzá válhasson, ami lehetne.
Aztán el kellett engednem ezt az igazságérzet dolgot is. Él persze bennem, de elnyomja már a tenni-akarás. Segített benne, hogy végiggondoltam az Igazgyöngy éveit. Azok az emberek, akikkel együtt, partneri együttműködést kialakítva dolgozunk, ők a fontos pillérei a munkánknak. Ők, a pedagógusok az iskolákban és óvodákban, a gyógypedagógusok, a szociális munkások a családsegítőknél, gyermekjólétnél, gyámhivatalnál, a védőnők, az önkormányzati dolgozók, a rendőrök, az intézményrendszer munkatársai. Sokukkal dolgozunk együtt régóta, a regnáló kormányok alatt. Persze nem akarom azt mondani, hogy függetleníteni lehet magunkat a döntéshozói szinttől, de a munkánkban nem rájuk építünk…hanem azokra, akik a terepen dolgoznak. Akik maradnak. Kormányoktól függetlenül. Mint ahogy mi is.
A döntéshozói szinttel meg most így vagyunk. Ezzel az üzenettel, egy kizáró viszonyulással az ő részükről, és egy, a problémában partneri módon tovább dolgozni akaró és képes viszonyulással a mi részünkről.
Nem tudjuk, mit hoz a jövő. De ebből az egészből mi most megerősödve kerültünk ki. Az Igazgyöngy társadalmi beágyazottsága nőtt. Erőpróba volt, amiből mi biztosan profitáltunk. És nemcsak a támogatás fontos ebben, hanem az is, hogy az ügy társadalmi képviseletét is megerősítettük. Köszönet mindenkinek, aki bárhogyan részt vett és részt vesz benne.
Most, megköszönve az eddig beérkezett támogatásokat, megcéloztuk a jövő évi hiány összegyűjtését, és még az sem biztos, hogy nem fog összejönni, hiszen meghaladtuk a 20 milliót. Ha két évet látunk előre, az már óriási! Mert az két év munkát jelent, eredményeket, és persze a kudarcokból építkező tudásokat. Szeptember végéig még erre próbáljuk elkülöníteni a beérkező támogatásokat. De közben az életünk visszatér a rendes kerékvágásba. Lecsendesítjük kicsit magunk körül a médiát is, és dolgozunk tovább.
Köszönjük mindenkinek, aki ezt bármilyen módon támogatja, lehetővé teszi.
