Tegnap voltam hatvan éves. A munkám a kezdetektől az oktatáshoz, kiemelten a hátrányos helyzetű gyerekek oktatásához kötődött, az első felében az állami rendszerben, majd a civil szférában. 21 éve alapítványi keretek között, a művészetoktatásban, 11 éve pedig egy komplex esélyteremtő munka keretében, kiegészülve mással is.
Milyen furcsa, épp a héten volt egy beszélgetés velem, amiben azt kérték, tekintsek vissza az életemre, és meséljem el az életutamat. Véletlen egybeesés, hogy ez a születésnapos héten volt, de nem jött rosszul az átgondolása, a honnan, hova….hogyan, és miért kérdések mentén. Érdekes így visszanézni, mert olyan, mintha teljesen tudatosan haladtam volna ebbe az irányba, holott nem így érzem. Inkább úgy, hogy ösztönösen kerestem mindig valami mást, és szerencsés megerősítések találkoztak nálam egy belső elköteleződéssel, és ez terelte az életemet erre az útra. Vagy éppen olyan helyzetek adódtak, melyek teljesen ellentétesek voltak azzal, ami nálam belül meghatározó, és az ezektől való elfordulás is fontos volt.
Egy biztos, az életem folyamatos tanulás, ma is, minden nap. Ha most visszatekintek az oktatásra, ott is megvolt ez, hiszen adott egy képet a felsőoktatás a pedagógiáról, amit aztán átstrukturált nálam a valós helyzet, olyan kérdésekkel, ami a tanárképzésben fel sem merült. Pl. hogy mit kezdjen az ember egy tőle magasabb, erősebb, túlkoros cigányfiúval, aki az osztályában van, és nem igazán érdekli az iskola. De arra sem, hogyan kell viszonyulni az idősebb, ezért tapasztaltabb, de túlhaladott tudású, kiégett és a fiatalokra nyomorultul irigy pedagóguskollégákkal. Mit tegyen a lelkes fiatal, ha esetleg a főnöke ilyen? Vagy, hogy igazodjon a hierarchiához, ami nemcsak az iskolában, hanem a településen is fontos kérdés. Mielőtt valaki azt hinné, hogy ezt a mai helyzetről írom, jelzem, hogy így kezdtem, még a rendszerváltás előtt. Ha ezeket a kérdéseket valaki most is relevánsnak érzi…. nos, ebbe most nem megyek bele, mondjuk azt, amit a filmekben szoktak: az a véletlen műve.
Ezek a kérdések foglalkoztattak a pedagógiában erősen, kerestem az utat, a hatékonyabbat, újszerűbbet, jobbat, először a gyerekek között, aztán a tantestületi közösségben is. Előbbiben sikerrel, utóbbiban végül kudarccal. Ezért hagytam el az állami oktatást, hogy olyan csapattal dolgozhassak, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én. Tudtam, hogy ezt a csapatot nekem kell felépítenem, hogy szükségem van kollégákra, a munkájukra, tapasztalataikra is. Ez ma már megvan, a sajátos szemléletű módszertan is, amit sosem tekinthetünk lezártnak, mert a változó világ új kérdéseivel csak a rugalmasan reagáló oktatás tud megbirkózni. A pedagógiai pedig egy csodálatos dolog, napi kihívásokkal, és erős tükörtartással, ami nagyon inspiráló lehet, ha szembe merünk nézni vele. Mert egy óra végén nagyon gyorsan lejön ám, mennyire volt hatékony a munkánk. Nagyon szeretek tanítani ma is, keresni, hogyan lehetne jobban. Ami változott, hogy sokkal többet elemzek, gondolkodom, mint az elején.
A szociális részben talán még markánsabb volt a tanulás. Itt nem volt felsőoktatási tanulmányi képem arról, hogy elméletben hogyan működnek ezek a dolgok, úgy jelentem meg benne, mint bárki más, akiben a vágy él, hogy segíthessen. Aztán jöttek a felismerések, a tudáshiányról… ami valamennyire pótolható lett, sok olvasással, képzéssel, hálózatokban, itthon és külföldön is. De azokat, amiket a generációs szegénységben élő családoknál, a szétesett közösségekben találtam, azokat nem tudtam sem a szakirodalomból, sem a külföldi példákból megtanulni. Azt a saját keserves küzdelmeimben kellett megtapasztalnom és megértenem.
Valamikor úgy éreztem, a pedagógiában harcot vívok a gyermekközpontúságért, az inkluzív oktatásért. Most úgy látom, ez semmi ahhoz képest, amivel a roma integráció kérdésében szembesülök. Mert ebben mindenkivel küzdeni kell…és ennek a küzdelemnek a kezelését sorban kellett megtanulnom, minden területen. Az, hogy mikor, melyik a legerősebb…nos, ez változó.
Az elején pl. sokkal többet küzdöttem az intézményrendszer szintjével, rengeteg ütközés, vita volt, harcoltam, nem törődtem velük, csak az általam képviselt családok ügyeivel. Nagy tanulás volt nekem megértenem őket, a rendszer működését, a protokolljaikat, amiben utána már pontosabban el tudtam különíteni, mi az, amit megtehetnek, megtehetnének, és mi az, amit nem… És megtanultam itt hatni is, amiben a kulcsszó az együttműködés lett. Persze vannak gondok ma is, de azt hiszem, sokkal jobban értem ezt a szintet. Most több az együttműködés, mint az értelmetlen harc közöttünk.
Küzdelem a politika területe is. Időbe telt, mire kiismertem, kinek, mire kellünk. Ma már sokkal jobban átlátom a szándékokat, és nem hagyom, hogy az ügyet felhasználják velünk, általunk, pártpolitikai célokra. Persze sokszor megtörténik ez, szándékom ellenére is, az internet azért a szabad rablás színtere is, de én mindig nagyon erősen ragaszkodok a szakpolitikai megközelítéshez. Ami nagyon nehéz a mai világban. A szakmaiság képviselete a nehéz. Már korántsem vagyok olyan nyitott a pártok megkereséseire, gyanakvó lettem, kiábrándultam a politikából, de talán ez nemcsak rám jellemző.
De az ügy képviselete muszáj, hogy meglegyen a most nehezen értelmezhető szakpolitika szintjén is, és ebben nem kerülhető el a konfrontálódás, hiszen nagyon sokszor az alapvető megközelítéseik teljesen más irányúak, mint ami a valóságban van. Szóval, harc ez is, de sem ebből, sem az intézményrendszeri küzdelemből nem lehet kimaradni, ha az ember nem egy civil zárványt akar, hanem rendszerszintű változást. Nagy elemzés, tanulás ez is…. hogyan lehet úgy képviselni az ügyet, hogy közben megmaradjunk, mi is, és a gerincünk is. Sokaknak ez nem fontos kérdés, de én rengeteget moralizálok ezen.
Harcolni kell az ezzel a szinttel szorosan összefüggő társadalmi véleményformálás területén is. Próbálkozni, hogy a hibáztatás, gyűlölködés ne öntsön el mindannyiunkat, de ehhez kevesebb eszközünk van, mint azoknak, akik gerjesztik. Talán a közösségi média az egyetlen, ahol legalább az ember találhat társakat a megoldáskereső gondolkodáshoz, a zsigeri elutasítás ellenében. Persze nagy kérdés, hogy ez mire elég, fel tudjuk-e venni a harcot a rendszerszintre fejlesztett morális mélyrepülésben.
Ami a legnehezebb volt, és ma is az nekem, az a generációs szegénységben élő családokkal való küzdelem. Sokáig kaptam azt a visszacsatolást tőlük, helyesebben a reakcióikból, hogy az általunk képviselt céllal képesek azonosulni, és partnerek lesznek, hogy együtt dolgozunk ezért. Naiv voltam, elhittem. Nem láttam, hogy ez csak része önmaguk pozicionálásának, amiben náluk a szocializáció csak egyet enged: megszerezni, többet szerezni, mint a másik, minden áron. Nagyon, nagyon nehezen tanultam meg, hogy nem bízhatok meg senkiben. Sokan próbálják, akár éveken keresztül is mutatják, hogy akarják, értik, úgy tűnik, eredménye is van, aztán jön valami, és az orrunk előtt omlik porrá mindaz, amiről azt hittük, már stabilan megáll.
Mert ezekben a közösségekben, családokban szinte semmi sem maradt, amire építeni lehetne. Persze mindent vissza tudunk vezetni arra, hogy mibe születnek bele, mi az a túlélési stratégia, amit a családok generációkon keresztül felépítettek, amiben nem hozott változást sem az oktatás, sem a rájuk, a problémáikra irányuló intézményrendszer munkája. Csak romlik benne minden, mert közben a világ is romlik, és a szocializációjuk miatt ők ehhez a romló világhoz jóval több kapcsolódási pontot találnak. Napi küzdelem ez, és lassan nem értem, mi a baja sokaknak velük, mikor nekik is pontosan ugyanúgy működik az életük.
Nagyon meglepett a múltkor az egyikük. Azt mondta nekem, hiába küszködök, semmire sem megyek velük. Azt magyarázta, hogy őket, romákat kétezer év óta nem tudta megváltoztatni senki és semmi… Jó, az időt most hagyjuk, nem ez a lényeg. De a mondat ismerős, ugye? Csak nem a romák szájából szoktuk hallani. Különös képesség lett az is, hogy azokat a mondatokat mondják vissza, amelyeket hallani szeretnénk. És ma bőven akad a többségi társadalomban, aki ezeket a mondatokat szeretné hallani.
De én nem. Én azt szeretném hallani, hogy el tudunk mozdulni erről a “nekünk jár” szemlélettől, a tanult tehetetlenségtől, a tanulatlanságtól, a kriminalizációtól. Egyelőre úgy tűnik, ehhez az én hangom még kevés, még tizenegy év után is. Mert az én általam vázolt út nehezebb. Ők pedig sokkal régebb óta járnak egy másik úton. A felnőttek talán már nem is értik meg. Velük is harcolni kell, hogy a gyerekeiknek legyen esélye egy másfajta életre.
Hatvan éves vagyok. Még van erőm, és nem is vagyok egyedül. Ajándék az élettől nekem az a rengeteg ember, aki figyeli, segíti, támogatja a munkánkat. Jó lenne persze, ha nem lenne ennyi szembeszél. Mert nagyon nehéz, hogy minden ellen küzdeni kell. De talán az nagyon fontos, hogy magammal, a hitemmel, hogy menni fog, azzal még mindig nem kell. Nincs bennem kétkedés, hogy van értelme a munkámnak, és tudok küzdeni, minden területen. És még mindig, minden kudarc és harc ellenére azt kell mondjam, ha még egyszer kezdhetném, akkor is erre az útra térnék. Tanulva, figyelve, és egyre többet gondolkodva.
Kell, hogy legyen még időm arra is, hogy ezeket összegezzem. Leírjam, hogy engedtem el segítő szerepet elöntő rózsaszín ködöt, és hogyan találtam és találom meg a sötétségben a felcsillanó reményeket, ami mentén tovább lehet haladni. Lassan ugyan, de előre.
