Emlékszem, régebben is felmerült, akkor a gyerekeink rajza kapcsán. Azt kérdezték tőlem, hogy, ha a gyerekek szegénységben élnek, akkor miért ilyen vidámak a rajzaik ? Akkor pont egy olyan sorozatunk is volt, ahol a szeméttelepről is készültek rajzok, mosolygós, gyűjtögetős, bungaló-építős képek. Pont azoknak a rajzoknak a példáján magyaráztam el, hogy mindenki ott, azok között a keretek között kell, hogy megtalálja a boldogságát, ahol él. És a gyerekek nem depressziósan, magukba roskadva élik a mindennapokat a lakhatási szegénységben, a nyilvánvaló nélkülözésben sem, hanem megtalálva ott is az öröm érzését.
És azt gondolom, nincs ez másképp a felnőtteknél sem. Az átörökítés erős, a megtapasztalások generációk óta azonosak, és egy más körülmények között szocializálódott embernek felfoghatatlan keretek között teremtődnek meg a boldogság színterei. A boldogság szubjektív kategória. A szegénységben pedig nélkülözhetetlen a túléléshez, hogy belekapaszkodjanak az örömteli pillanatokba. Amelyek viszonylagosak. A jobb társadalmi státuszúak számára feltehetően nem azok hoznák meg a boldogság érzését, amelyekkel a szegénységben találkozhatunk.
Persze vannak azonosságok is, pl. a fogyasztói társadalomból érkező, jólétet fémjelző dolgok, mint a telefon, plazma tv, autó, melynek megszerzése, birtoklása a boldogság pillanatait mindenkire vonatkoztatva elhozza. Bár a közeg, a környezet, a szegénységben korántsem olyan egységes ezek befogadására, mint a társadalom szerencsésebb csillagzatai alatt. De birtokolni ezeket mindenhol örömöt ad, ez nyilvánvaló, ezt célozza meg a fogyasztói világ.
De most nem erről szeretnék beszélni, hanem egy más nézőpontból szemlélni a boldogságot. A járvány idején szervezett online-workshopok egyikén én is felkért hozzászóló voltam. Mélyszegénység, vidékfejlesztés, ökológiai megoldások mentén folyt a beszélgetés. Külföldi és hazai példákról is szó esett. Ott merült fel az egyik hozzászólásban, hogy a vidéki falvakat ki kell rángatni abból a letargikus állapotból, amiben vannak, és visszaadni nekik a vidéki lét méltóságát, értéktudatát, örömét, azt, hogy maguknak termelik meg az emberek mindazt, amire szükségük lehet, visszaadni a közösségeket, és ez az önfenntartás útján képzelhető csak el. Tehát a szegénység felszámolásának eszköze lehet a vidéki, önfenntartó élet.
Nos, én akkor szóltam, hogy én nem igazán látok letargiát, még a szegregátumok lakóit sem látom boldogtalannak, magába roskadtnak. És itt valami nem stimmel, ha ezen a vonalon indulunk el, motivációs tényezőt keresve a kétkezi munkához. Akkor valaki más megkérdezte tőlem, hogy aki olyan lakhatási szegénységben él, amelyekről a Láthatatlan Magyarország című könyvemben olvasott, ők, azok a szülők, nem boldogtalanok attól, hogy a gyerekeik nélkülöznek? És ha boldogok így, akkor miért kínlódunk velük, ha jó nekik így, miért nem hagyjuk őket békén?
A válaszban próbáltam magam elé idézni a könyvben megírt családot, amit felidézett. Örökösen visszaeső család, most éppen megint rémesek a körülményeik, bár már annyiszor próbáltuk stabilizálni őket, hogy számát sem tudom. És azt hiszem, az első találkozásunk idején tapasztalt szintre már nem csúsztak vissza. Szóval, kicsit jobb a helyzet, de csak önmagukhoz viszonyítva, más biztosan döbbenettel nézné őket ma is. Mégsem mondhatom, hogy boldogtalanok. Régóta ismerem őket, azóta így élnek. Az élettapasztalatokat, kereteket a szülők hozták a maguk életéből, ami indokként is működik náluk, igen, az ő életük egy ilyen élet, ők is így éltek gyerekként, tudják, milyen érzés. És tudják azt is, mi a jó, ha sikerül tűzifát gyűjteni és befűteni, vagy megfőzni este, annyit, amennyiből mindenki jól lakik. Vagy kibékülni egy kiadós veszekedés után, amiben benne volt a “rád hívom a rendőröket” sztori is. Öröm kiülni a napra, nézni a gyerekeket, szóba elegyedni az utcabeliekkel, és sajnos, öröm nekik cukkolni a többit, valótlan dolgokkal, csak a bosszantás öröméért.
Hogy miért nem hagyjuk akkor őket ott és úgy? Azt hiszem, mi nem bírjuk. Mi, akik a boldogságoknak a 21.században más tartalmait éljük meg. Mi nem bírjuk a gyerekeket így látni felnőni, és újratermelni a nyomorúságot. Mi, a többségi társadalomban nem bírjuk, hogy ebben a közegben milyenné válnak, mondjuk kommunikációban, amit mi is megszenvedünk, ha kapcsolatba kerülünk velük, bárhol, tömegközlekedésen, utcán, orvosnál, szomszédban. Mi szenvedjük meg a kriminalizáció útjára térőket is, óhatatlan kapcsolódás ez is az életünkhöz. És mi látjuk azt is, az ország gazdasági helyzete szempontjából mennyire tarthatatlan, hogy munkaerőhiány van, de elfecséreljük a szakképzett munkaerő képzésnek a lehetőségét, ugyanakkor a szociális támogatások rendszerében, no meg az életkörülményekből és életvitelből adódó egészségügyi problémák megoldásában pedig segítséget igényelnek.
Nem tudtunk konszenzusra jutni a vitában, de engem tovább foglalkoztatott, még napok múlva is. Kíváncsi voltam arra is, jól gondolom-e azt, hogy a boldogság és a szegénység nem egymást kizáró fogalmak. Megkérdeztem hát az egyik online mikrocsoportban az asszonyokat, ők boldognak, vagy boldogtalannak érzik-e magukat, és miért. Mindannyian boldogságot fogalmaztak meg. Abban érzik ezt, hogy van családjuk, gyerekeik, és ezzel van értelme az életüknek. Még az is így fogalmazott, akiről pontosan tudom, mennyi nehézséggel kell naponta megküzdenie. “A boldogság nem pénz kérdése.”-mondták.
Ami nyilván igaz, de azt is látjuk, ha annyira nincs, hogy a biztonságot rendíti meg, még ha csak napokra, vagy egy hétre is, a hozadéka olyan konfliktushalmaz lesz, aminek az átélésben nem lehet boldogságról beszélni, örömöt majd az hoz, ha jövedelemhez jutnak, és vége lesz. Nem véletlen, hogy ciklikusság figyelhető meg a családi cirkuszokban is. Ritkán vannak hó elején, mikor jövedelmet kapnak, és gyakrabban hó végén, mikor semmi sincs. Szóval, ilyenkor a családban megfogalmazott boldogságtartam nagyon sérülékennyé válik.
Én azt hiszem, ebben a szubjektív kategóriában, ami a boldogság, kell, hogy legyen valami standard, társadalmi, 21.századi. Amiben életstratégiák vannak, a mindennapok megéléseivel, a javak eléréseivel, olyan készségekkel, tudásokkal, amiben mindannyian egy bizonyos szint fölé kell, hogy kerüljünk. Azt gondolom, akkor lesz élhető egy ország, ha ez a szint mindenki számára elérhető boldogságforrás lesz.
Hogy mi kell hozzá? Két fogalommal tudom megfogalmazni: esélyek és szociális készségek.
Esélyek, mint esélykiegyenlítő oktatás, ami megfelelő tudást ad, munkaerőpiaci esélyek, valós, legális jövedelmekkel, és esélyek a részvételi demokrácia megélésére. És szociális készségek, mint az önbecsülés, identitás, önértékelés, ami mind alapja lehet a motivációnak, és tolerancia, szolidaritás, együttműködési képesség, ami az integrációhoz segíthet.
Ezzel közelebb húzható a társadalomban a leszakadók és a stabilan élők boldogságfogalma. Még akkor is, ha a boldogság szubjektív fogalom.
