Azt hiszem, az utóbbi idők legerősebb jellemzője a bizalomvesztés lett, ami a megosztottságban, az emberek szembeállításában teljesen törvényszerű dolog.
Biztosan jelen volt ez régebben is, mondjuk a leszakadó társadalmi csoporttal végzett munka zárt világában ezt az első pillanattól éreztem, de azt nem gondoltam, hogy ennyire az életünk részévé válik, minden területen. Abban is biztos vagyok, hogy ez globálisan is fellelhető jelenség, de kicsit elegem van már abból, hogy mi azért mindenre rádobunk még egy lapáttal.
Jól emlékszem az elején, mikor megjelentem a családoknál, elém szaladt egy cigány asszony, ahogy mentem az úton a házuk felé. “Mi a baj a gyerekkel?”- kérdezte riadtan, mert azt tudta, az iskolából jövök. “Semmi.”- válaszoltam, mire rám förmedt: “Akkor meg minek jött? Mit akar tőlem?” Mert fel sem tételezett semmi pozitívat, érdeklődést, bármit, csak úgy sütött a szavaiból a bizalmatlanság.
Mennyit kellett küzdenem a bizalmukért, hogy megértsék, nem hatóság vagyunk, nem büntetni akarunk, csupán megérteni őket, és segíteni rajtuk, a gyerekeik érdekében. Aztán valamennyi idő eltelt abban a boldog állapotban, amiben azt hittem, sikerült, kialakult közöttünk egy pozitív, bizalmon alapuló viszony. Aztán jöttek az átvágások sorban, a meglopások, a méltatlan támadások, és lassan megértettem: senkiben sem bízhatok. Mert a nyomorúságban olyan viszonyulásuk rögzülnek, amiben a bizalom nem azt jelenti, ami az én fogalomrendszeremben egyfajta tartalommal megtöltődött az életem és a tanulmányaim során. A bizalom itt más, az csak a pillanatnyi, érdekvezérelt kapcsolatban átmenetileg megjelenő és csak a kommunikáció szintjén létező valami, és csak addig tart, amíg a létbizonytalanság érzése el nem múlik. Akkor eltűnik, és csak akkor jön elő újra, ha megint eljön a krízishelyzet, a bizonytalanság.
Azt hiszem, ez a megtapasztalás különbözteti meg a tisztán adományozó szervezeteket a mienktől, akik a fejlesztő segítségnyújtás mellett tettük le a voksunkat. Ami egy hosszú távú munka, mert nem a szükségletek kielégítése a cél, hanem a képessé tétel arra, hogy önmaguk tudjanak tenni a sorsukért, tudjanak élni a kínálkozó lehetőségekkel. Ez persze nem valamiféle értékítélet a csak adományozókkal kapcsolatban, az is nagyon fontos, és mindenki maga dönt, ebben az őrült problémahalmazban milyen szinten avatkozik be, mennyi erre az ereje, forrása, motivációja.
Csak azt hiszem, a probléma mélységeivel, az okokkal nem azok találkoznak, akik egyszeri támogatóként megjelennek a szegény falvakban, közösségekben. Akik visszatérően szervezik, ők talán sejtenek belőle valamit. Akik viszont ott élve, folyamatos jelenléttel végzik, azok tudják, miről beszélek. Talán ez is az oka annak, hogy sokkal több az, aki az adományozás szintjéig megy el, ebben, főleg, ha egyszeri a találkozás, meg lehet élni a “jót teszek” érzést, és én meg is értem, aki ennél nem szeretne tovább menni. Ők nem látnak bele az azt követő konfliktusokba, a “nekem miért ennyit, a másiknak meg annyit”, vagy a “leszégyenít bennünket” témába, sem abba, hogy “benyalták magukat, hogy többet kapjanak”, és nem látják azt sem tisztán, ki a rászoruló, és ki az, aki ezt inkább csak kommunikálja.
Aki visszatérő, netán ott dolgozik, az viszont kiismeri magát ebben, a gyakran megoldhatatlan helyzeteket teremtő segítségnyújtásban, amiben egy dolog biztos: nem lehet igazságosan csinálni, hogy mindenkinek jó, és elfogadható legyen. Azt csak akkor lehet, ha sikerül kialakítani valamennyire a bizalom légkörét, a segítővel szemben is, hogy tudják, számíthatnak rá, és egymással szemben is, amiben nem az egymás legyűrése a cél, hanem a türelem, vagy az itt nehezen kialakítható szolidaritás.
Szóval, a bizalom a terepen egy nagyon furcsa fogalom, és nem is ezt kell keresnünk először, inkább valamiféle közösségi szabályrendszer kialakítását, amiben talán megjelenik majd az is, amit a többség a bizalomról gondol.
De a bizalom ma a szegregátumok világán túl sincs meg. Naponta szembesülünk ezzel a járvány idején is. Korábban is megvolt ez, hiszen a “mi szakértőink” meg a “másik oldal szakértői” két táborra szedte a szakembereket, rögtön mellé került a támogató és az ellenség fogalma is, ami a szakértői tartalmak furcsa változásához is vezetett. Aztán jöttek az “ellenséges szakértők” által kifogásolt ügyek titkosításai, ami azért nem egy állampolgári bizalomépítő történet. Régóta ott az üzenet is, a bizalom nem kell mindenkitől, elég azoktól, akik kinyilvánítják azt, aki pedig nem, az nem fontos, nem mérvadó. Beépült az életünkbe az is, hogy a bizalom megvásárolható, a választások előtt, ígéretekkel, vagy némi odafordulást sugalló adományozással, pl. azoknál, akikért mi dolgozunk. A szakértelembe belekeveredett a politika. Vele pedig a hatalomért való harc, amiben a szakértelembe vetett bizalom lassan eltűnt.
Az a baj, hogy a járvány, és annak hatásai az ilyen előtörténetek után, “elvárt állampolgári bizalommal” nem kezelhető. A megtapasztalásokra egyre kevésbé lehet azt mondani, hogy az “ellenséges szakértők” politikai ármánykodásai. Félelem van és bizalmatlanság. Nem tudni, lehet-e hinni a híreknek. Sem azt, melyik “oldal” híreinek. Sem azt, melyik “oldal” szakértőinek.
A generációs szegénységben élő családokkal dolgozva az alakult ki bennem, hogy csak magamban (meg persze a csapatomban) bízhatok. Így kell dolgoznom velük, sokáig, de az okok érthetők, a generációs nyomorúság, a minden kormány alatt megért gyanakvás és kirekesztettség, a kiszolgáltatottság okozza, és ha ezeket az ember felismeri, képes stratégiát alkotni a megoldás keresésére. Szóval, minden nehézség ellenére a dolog nem tűnik megoldhatatlannak.
Ami baj, hogy ez az egész most a szegregátumok világán túl is általános lett. A bizalmatlanságban, bizonytalanságban nincs kapaszkodó. Érdekek vannak itt is. Csak ezeket nem a túlélés, hanem a hatalomvágy hajtja. És az ilyen okokat én valahogy kevésbé értem…
Magunk maradunk itt is, a kétkedésinkkel, félelmeinkkel, az információk hitelességének a megkérdőjelezésével, a folyamatos ellenségképek kergetésével. A méltatlan támadásokkal, gyűlölködéssel, színjátékokkal, amiben a bizalom helyére a gyanakvás lépett.
Csak kérdés, hogy ezekkel a viszonyulásokkal meddig leszünk képesek a legnagyobb ellenség, a vírus ellen harcolni.
