Próbálom most úgy írni a blogokat, hogy mindig egy-egy területről szóljon, és időrendet is igyekszem tartani majd, hiszen változik a helyzet, hétről-hétre. A múlt heti poszt az oktatási helyzetről szólt, most írok kicsit a kríziskezelésbeli tapasztalatokról, a járvány idején.
Alapítványunk munkájának fontos részét képezi a kríziskezelés, amit mi “normális” időszakban összekapcsolunk a közösségfejlesztéssel, helyesebben a közösségi szabályok kialakításával és betartásával, és úgy hívjuk: fejlesztő segítségnyújtás. Vagyis, hogy nem “jár” alapból mindenkinek a segítség, mert szegény, neki is próbálkoznia kell a problémái megoldásával. Mi ehhez adunk segítséget, és nem az itt sokszor leírt “tanult tehetetlenséget” kívánjuk erősíteni. Sokat írtam e blogban már erről, mennyire nehéz ez, milyen fontos, hogy ők maguk érezzék a segítségnyújtás nehézségeit, és mérlegeljék az “igazságosságokat” ebben. Nem konfliktusmentes ma sem ez a dolog, folyamatosan módosítjuk az éppen velünk együttműködőkkel, hogy egy, a közösség működésében előremutató etikai kódex mentén alakuljanak a viszonyulások, helyzetek.
Ez működőképesnek is tűnt eddig, de jött a járvány, és ez mindent felülírt. Félre kellett tenni az aktivitást elváró elveket, és arra koncentrálni, hogy a tőlünk telhető eszközökkel próbáljuk az életet védeni. Fertőtlenítőszert adni, segélyt, élelmiszert, megnyugtatni, és persze a lehetőségekhez képest biztosítani a továbblépést, távoktatás, stb. terén. Stratégiát alkotni, hétről hétre, igazodva a változásokhoz, együttműködve mindenkivel, akivel csak lehet. Félretenni mindent, csak azt szem előtt tartani, hogy túléljük, a legkevesebb veszteséggel ezt az egészet.
Persze ez nem indult egyszerűen. A pánik óriási volt, és hiába tettük fel a kérdést két hete hétfőn, hogy most mi a baj, hiszen tulajdonképpen semmi sem változott még, csak annyi, hogy a gyerekek otthon maradnak, de kapják az ebédet, kiszállítják nekik, a helyzetet nem lehetett uralni. Ebben nagy ludas volt a közösségi média is, hergelték egymást az emberek a vásárlási lázzal, a rémhírekkel, pattanásig feszült sok helyen a hangulat. A feszültség leginkább az önkormányzatok ellen irányult, hiszen a média azt sulykolja, nekik a kötelességük segíteni, arra viszont, hogy a települések adottságai ezt mennyiben befolyásolják, az érintetteknek kevés a rálátása.
Ebben a helyzetben számunkra az első feladat volt a fertőtlenítőszerek célba juttatása (és persze ehhez gyors forrásteremtés), és folyamatos magyarázat a fontosságáról, különös tekintettel a kézmosásra. Ez nekünk volt lényeges, a megelőzésben mi ezt láttuk először fontosnak, az érintetteknek nem ez volt az első kérdés, hanem a megingott biztonságérzet, a tartalék nélküli háztartások helyzete. Mert mi lesz velük, ha nem tudnak miből élelmiszert vásárolni? És mi lesz, ha nem lehet kimenni, hogy vásároljanak?
Az, hogy maga a fertőzés mivel jár, az mit okozhat, az még most is csak valamiféle homályos félelmet jelent, még most sem ennyire égető kérdés, mint az, hogyan fogják az elzártságban források híján az alapfeltételeket biztosítani. Mondjuk, teljesen érthető ez, mert míg előbbiről nincs megtapasztalás, utóbbiról azért előfordult már, és az látható volt korábban is, hogy pénz nélkül mindez nehezen fog menni.
Nos, itt jön be most egy érdekes pont az egészben. Hogy vajon mi a megfelelő stratégia? Ha megoldjuk, viszünk, adunk, akkor elég furcsa helyzet alakulhat ki, vagyis, elindul és felerősödik közöttük, hogy oldjanak meg mindent mások, elkezdődhet a felelősség teljes áthárítása, a segítőkre, élelmezésben, gyógyszerben, fűtésben, világításban, mindenben, hiszen ők nem tudják megoldani, nincs tartalékuk, nem tudtak felhalmozni, nincs semmi, csak az egyik napról a másikra élés. “Hogy oldjuk meg, ha egyszer nincs miből!? Nem dögölhetünk éhen!” -hangozhat a kiáltás, egyre indulatosabban, követelve a segítséget, önkormányzattól, államtól, segítő szervezettől, majd attól, akinek van.
És pontosan tudjuk, hogy a közmunkabér meg a családi pótlék nem fedezi az alapszükségleteket sem egy hónapig, írtam már itt is arról, hányféle túlélési stratégia párosul ma ehhez a falvakban, a fekete zónából, ami most éppúgy bezárul, mint sok helyen a legális lehetőség a jövedelemszerzésre. Logikusnak tűnik, hogy segíteni kell, mert e nélkül a mozgás is nagyobb lesz, hiszen elindulnak pénzt keríteni, aztán azzal bevásárolni, ezáltal sokszorosára nő a fertőzés kockázata, ami a járvány terjedésnek felgyorsulásához vezethet.
Így úgy tűnik, jobb lenne egy hálózatot működtetni a tartalék nélküli családok túlélésének támogatására. De ez óriási erőforrásokat igényelne, ráadásul nem erősítené a befogadást sem, hiszen ma ez iránt a társadalmi csoport iránt van a legtöbb sztereotípiákból táplálkozó ellenérzés, ki tenné kockára a maga egészségét, hogy ellássa őket? És sajnos, azt kell, hogy mondjuk, nem a türelem és a “kevéssel is beérjük” jellemző a fogadói oldalon sem, elég csak a kiszállított iskolai ebédekre vonatkozó kritikákat hallani a részükről.
Önök szerint melyik növeli jobban a kockázatot? Ha támogatjuk őket, vállalva a segítők esetében a járvány kockázatát, és azt, hogy erősítjük a tanult tehetetlenséget, vagy, ha nem segítünk, és hagyjuk, hogy ők maguk növeljék a kockázatot a mozgásaikkal, amit a megélhetésük érdekében kénytelenek megtenni? Segíteni kell, ez vitathatatlan, de a pont, hogy mennyit, mivel, hogyan, és mikor, komoly mérlegeléseket igényel.
Most még úgy tűnik, uralható a helyzetet. A jövő héten megkapják a közmunkabért, utána a családi pótlékot. Az alkalmi, meg a feketemunka lehetőségei lassan teljesen bezárulnak, és ez újabb pánikhullámot indíthat el. Nekik nincs lehetőség bejelentkezni a munkaügyi központba, mert nem legális munkaviszonyt veszítenek el. Ahogy fogy a pénz, amit a megélhetésükre fordíthatnak, és ahogy szigorodnak a mozgás feltételei, úgy válik egyre nehezebbé a helyzet.
A probléma régóta fennáll, de eddig talán nem veszélyeztette mindannyiunk helyzetét. Most viszont fogja. Mert a vírus nem válogat. Csak terjed, és most isszuk majd meg annak a levét, hogy generációk óta magára hagytunk egy jelentős társadalmi csoportot, olyan túlélési stratégiákkal, ami most támogatja a vírus terjedését.
Jó lenne erről előre gondolkodni kicsit, állami szinten is.
Mert az eddig kezeletlenül hagyott probléma, amit a generációs szegénységben élő családok helyzete jelent, most a járvány terjedési kockázatát is növelheti…. hogy más, borúlátó jóslattal most ne éljek.
