A mai demonstráción elhangzott beszédem közzéteszem itt is.
A szegregált oktatásról
Tanítok szegregált iskolában. Olyan roma családok gyerekeivel is dolgozok, akik generációs szegénységben élnek. És dolgozok a szüleikkel is. Többnyire sikeres vagyok, de állok én is néha tehetetlenül az osztályban, mert képtelen vagyok kezelni egy-egy helyzetet. És állok néha tehetetlenül a roma közösségekben is, mikor nem tudok továbblépni az iskolázatlan, a világot nem értő, épp ezért manipulálható felnőttekkel sem. Mégis csinálom, mert pontosan értem, miért történnek ezek, és épp ezért nem hagyhatom abba. Nem tehetem meg. Muszáj segítenem.
Közvetlen megtapasztalásokat szereztem a munkám során arról, milyen az, amikor az állami iskola tönkremegy, mert a településeken az egyházi iskola csak a jobb társadalmi státuszúak oktatását vállalja fel.
Évek óta kiabálok nyilvánosan is, hogy ne engedjük az oktatási szegregációt, mert baj lesz.
Az út szélén hagyott honfitársaink reménytelen helyzete nem újkeletű. A rendszerváltás óta sem volt reális szembenézés a roma integráció kérdésével, kormányokon átívelő, az előrelépés lehetőségét magában hordozó stratégiáról pedig ezen a területen sem beszélhetünk. A hangzatos mondatok a valóságban nem takartak és ma sem takarnak megoldásra mutató tetteket.
A szőnyeg alá söpört problémahalmaz fokozatosan nőtt. Most, amikor már kibuggyan, egyre több helyen, sokan úgy csodálkoznak, mintha nem lett volna pontosan megjósolható korábban is. És azt mondják, azt sulykolják, ezért senki más nem felelős, csak, és kizárólag a cigány családok. Mert ez a legkönnyebb. Nem felvállani a hibás döntéseket. Hárítani, bűnbakot keresni, és gyűlöletet kelteni irántuk, és azok iránt is, akik kiállnak mellettük.
Pedig világosan látszott, hogy baj lesz. Az, hogy a most regnáló kormány továbbengedte a már kialakult elkülönítéseket, sőt, az egyházi iskolahálózat felépítésével erre új lehetőségek sorát teremtette meg a településeken, elszabadította az oktatási szegregációt. Főleg azokban a térségekben, ahol egyébként is halmozódnak a leszakadást fokozó tényezők.
És még mindig ott tartunk, hogy a megoldáson való gondolkodást is lezárják ezzel: ezt nem lehet befolyásolni, a szülő döntése, hogy hova íratja a gyerekét. Csakugyan, a szülő dönthet. A demokrácia nagy vívmányaként tekintettünk erre, a rendszerváltás idején. Pedig már akkor is sejthettük volna, hogy egy magára hagyott problémahalmazzal ez milyen folyamatokat indít meg. Most, mikor ekkora a baj, akkor sem a rendszerszintű felelősségvállalás és a megoldáskeresés felé megy a gondolkodás, hanem az egyéni hibáztatás és a gyűlöletkeltés irányába.
Mert ma már ott tartunk, hogy ennek a gondolkodásnak a mentén mindenki kihátrál, és egyetért. A szülő, aki, ha teheti, olyan helyre viszi a gyerekét, ahol nincs plusz pedagógiai munkát igénylő gyerek. A pedagógusok, akik eszköztelenül, kiégetten nem akarnak szegregált osztályokban tanítani. A települési vezetők, akik azért támogatják, hogy elkülönített oktatás legyen, mert úgy vélik, így tarthatják meg a településen a jobb társadalmi státuszú családokat. Mindenki megtalálja az indokot a viszonyulásához. És a saját szempontjából nézve mindenkinek igaza van.
Csak közben ezekre a kérdésekre nincs válasza senkinek: Mi lesz a szegregált iskolákba járó gyerekekkel? Ki fog tanítani ezekben az iskolákban? Milyen lesz a jövő ezeken a településeken, ahol alapkészséghiányosan, tudás és szakma nélkül kerülnek ki a gyerekek az iskolából?
Régóta mondom azt is, akkora a baj, hogy az oktatás önmagában már nem tudja megoldani a problémákat. Mert már a második generáció nőtt fel úgy, hogy sem a családjától, sem az iskolarendszertől nem kapott elég muníciót ahhoz, hogy másképp élhessen. Azokat a túlélési stratégiákat viszik tovább, amiket a szüleiktől láttak. Mást nem tudnak. És tényleg ők a bűnösök? Kizárólag ők a felelősek ezért?
A problémák megoldásához komplex, minden területet megérintő munka kellene. Minimum egy generáción át a felnőttekkel, és a gyerekekkel is. Mert valakinek be kellene pótolni azt is, amit a szülők sem kaptak meg akkor, mikor nekik kellett volna. Amiben a lakhatási szegénység, a pénzügyi tudatosság, az önfenntartási képességek, a munkavállalói kompetenciák vagy a részvételi demokrácia fejlesztése mind egyaránt fontos.
De a legfontosabb az oktatás. A minőségi oktatás, amiben megalapozható minden.
Az egyik kollégám mondata jutott az eszembe. Azt mondta, tíz éves korban a szegregátumokban már nincs tehetséges gyerek. Értitek? Addig még ott a sok nyilvánvaló tehetségcsíra, de ekkorra már eltemeti az a problémahalmaz, amivel egyedül sem a gyerekek, sem a szüleik nem tudnak megküzdeni.
Most gyakran hangoztatják: ott van a tanoda, az állam finanszírozza azt is. Azt is, meg azt az iskolát is, ami miatt a tanodára szükség van. De ki gondolhatja azt, hogy egy szakemberhiányos, és nyilvánvalóan hatás nélküli szegregált iskolát bepótol egy iskola melletti bármilyen munkaforma? Nem az iskolákat kellene inkább esélykiegyenlítővé tenni?
De ma ez a fogalom is törlődött a köznevelés szótárából. Az esélykiegyenlítés. Helyette ott van a keresztény. Az ellentmondás, hogy a keresztény szellemiség szerint miért nem segítik a legelesettebbeket, nem feszít senkit.
A képzetlen, tudatlanságban tartott ember különösen manipulálható. A manipulálható embert pedig kénye-kedve szerint használja az érdekvezérelt politika. Ma a gyűlöletkeltés célpontjai, holnap más politikai érdekek szerint használják ki őket. A veszélyt viszont ebben még mindig csak azok látják, akik közel vannak hozzájuk. Azt hinni, hogy így, ezeket az embereket manipulatív módszerekkel kontroll alatt lehet tartani, nagy tévedés. A tanulatlan ember nem érti a világot. És ezt bárki, bármikor kihasználhatja. Óriási kockázat ezzel nem számolni.
A tudást pedig a világ megértéséhez az oktatás adja.
De mindehhez politikai szándék kell. Pénz, sok pénz, amivel pl. visszaszerezhető a pedagógustársadalom, a segítő szakemberek, akik ma, ha tehetik, elmenekülnek a szegregált iskolákból. Mert nélkülük nem fog menni. És kell az iskola hatását támogató egyéb területek kezelése is.
Úgy érzem, a gödör fenekén vagyunk. Megtaláljuk-e még egymást, cigányok és nem cigányok, hogy a kiutat együtt kereshessük meg? Megértjük-e, hogy felettük ítélkezve, őket kihagyva sosem tudunk ebben előre lépni? Lesz-e mindkét oldalban valaha elég alázat ahhoz, hogy megértse a másik problémáját? Vagy hagyjuk a hatalomtól vezérelt árokásást addig, amíg az így létrehozott szakadékba bele nem zuhanunk mindannyian?
Tudunk-e még hinni és bízni egymásban? Mi, akiknek együtt kellene élnünk ebben az országban, békésen, esélyt adva egymásnak, és nem kirekesztve, gyűlölködve. Cigányoknak és nem cigányoknak. Magyaroknak. Vagy inkább mondjuk csak így: embereknek.
