Sokszor írtam már arról, mennyire fontos lenne, hogy értsük a szegénységet. Értsük a viszonylagosságát, a szintjeit, mert ez sokat segítene abban, hogy a megoldásokat is megfelelően találjuk meg. És talán abban is, hogy ne sztereotípiák mentén ítélkezzünk.
Más a városi szegénység, és más a vidéki. Más a nyugat-magyarországi, és más a leszakadó keleti térségekben. Más egy olyan településen, ahol csak elszórtan fordul elő, és más egy szegregátumban. Más ott, ahol csak az utóbbi években szegényedtek el az emberek, és más ott, ahol generációk óta a nyomort örökítik át. És más volt a 19. században, mint most, napjainkban. És más India nyomornegyedeiben, és Európa közepén.
A legtöbb félreértés abból származik, hogy valaki nem a legmélyebb szegénységben próbál hatni, hanem ott, ahol inkább bizonyos tényezők tekintetében kevesebb van, mint máshol, ám úgy kommunikálja, mintha az mélyszegénység lenne. Magabiztosan állítja, hogy pofon egyszerű a dolog, csak oda kell vinni egy lehetőséget, és minden működni kezd. A mélyszegénység azonban nem ilyen. Ott nem lehet gyors sikereket elérni, mert sokkal több a visszahúzó erő, mint amire számítani lehet.
Emlékszem, pár éve, talán itt is írtam róla egy blogban, egy győri szakdolgozat opponense voltam. Kíváncsiságból vállaltam el, mert a szegénységről szólt, és érdekelt, mi van benne. Ott, a szegénység bemutatásánál borzongatóan írta le, hogy van olyan család, akiknél a vízöblítéses wc sem adatott meg, akkora a lakhatási szegénység. Jól emlékszem erre, mert előtte csináltattunk kerti, pottyantós wc-t, sok családnak, mert addig nekik az sem volt. Itt, Kelet-Magyarországon. Mert itt a szegénységet más mértékkel mérik.
A hátrányos helyzet meghatározása jogszabály alapján történik…de a terepről tudjuk, ez gyakran nem tükröz valós képet. Ilyenkor, mikor a gyerekek hátrányos helyzetű igazolása az alap a karácsonyi adományozásunkhoz, előfordul, hogy olyan ház előtt állunk meg az élelmiszeradománnyal, ahová be sem megyünk….visszafordulunk, mert a látvány azt üzeni, itt nem beszélhetünk szegénységről. Pedig hivatalos igazolással rendelkeznek róla. Más elveszíti ezt a státuszt pár száz forintos túllépés miatt, miközben az élethelyzetükben nincs változás, egy minimélbéres alkalmazás, pláne, ha azon még behajtócéges tartozás is van, nem ad biztosabb megélhetést. Ám ezeket senki sem vizsgálja. Ezek csak a konkrét család élethelyzetének ismeretében láthatók.
A szegénység sokszor a család önfenntartási képességének hiányából is adódik. Nincs beosztási képesség, a szegénység a pillanatnyi szükségletkielégítés vágyát táplálja, nem a spórolásét. Ezt megérteni, ennek a lélektanát, nagyon nehéz.
A múltkor vendégek voltak az alapítványnál, és a gyerekprogramon, a gyereket látva azt mondták: nem is látszik rajtuk a hátrányos helyzet. Végignéztem a gyerkőcökön. Csakugyan, mindegyiken szép ruha volt, nem volt szakadt, hiányos. Nyilván, mikor elkezdtük, ez nem így volt. Persze ezért is dolgozunk, hogy a ruha-cipő-kabát megfelelő legyen. És hála a rengeteg ruhaadománynak, meg a többi munkánknak, ez többnyire már rendben is van.
Többnyire. Mert azért épp a héten akadt meg a szemem egy fiúcskán, aki a mínuszokhoz már nem annyira megfelelő vastagságú sportcipőt viselt, de ez még a kisebb baj volt. A nagyobb az, hogy zokni sem volt rajta. Persze mi ez ahhoz képest, ahol tíz éve tartottunk! Nagy baj is lenne, ha nem tudnánk ebben eredményt felmutatni.
Kérdés persze, hogy mi az eredmény. Számomra egy beépült, fenntartható változás a családok életében, helyzetében. Olyan, amiben már segítség nélkül is, önerőből is rendben van a gyerekek ruházata.
De vannak más élethelyzetek is. Nemcsak a gyerekeknél. Hanem pl. azoknál, akik öregségükre egyedül maradnak. A héten pl. egy nagyon rossz állapotú, áram nélküli melléképületben (nyugodtan nevezhetném ólnak), ahol egy nő egyedül élt, beomlott a tető, eldőlt a kémény. Nem tudott begyújtani a kályhába, amit tavaly adtunk neki, mikor éveken át tartó könyörgés után végre beengedett minket magához. A látványtól sokáig nem tudtunk magunkhoz térni. A kormos falak, az alig-bútorok, a gyertya…sütött a nyomorúság. A látvány azóta sem változott, csak lett benne egy működőképes kályha. Nyilván, ha ott marad, reggelre megfagyott volna. Megoldást kellett keresnünk, gyorsan, a hamar sötétedő délutánban.
Azt hiszem, sokan nem tették volna meg. Leginkább hagyták volna. Mi nem tudtuk hagyni. Mert az egy dolog, hogy valakinek kell a napi alkoholmennyiség, ha a szegénység nem is enged már neki lerészegedést. Az is, hogy valami miatt (aminek feltehetően köze van az alkoholhoz) a gyerekeivel megszakadt a kapcsolat, és kölcsönösen nem óhajtják egymást, nem is tudnak egymásról. Na de valamit kezdeni kell vele….nem fagyhat meg, még akkor sem, ha azt mondja rá mindenki: nem megfelelő az életvitele. Mert neki ugyan megfelelt,ezt hangoztatta is, de mi látjuk az életveszélyt, amit most ő is belátott végre. Amihez nyilván kellett a tető beomlása, és a hideg is.
A szegénységet sokan vélik egyéni döntésnek. És felelőtlenségnek, ha valaki ebben gyereket vállal. Azt kellene megérteni, hogy itt nincs döntés, tervezés. Itt csak megtörténnek a dolgok. Napról napra. Persze a túlélési stratégiák itt is a könnyebb megoldások felé mozdulnak, mint mindenhol az emberek között. A rövid távra tervezhető élet nem engedi a hosszú távú gondolkodást. Legfeljebb csak álmodozásra nyit teret, de a megoldáshoz szükséges tartós erőfeszítésekre már nem futja. És az álmodozások sem az éveken át tartó tanulás, vagy az ezzel megszerezhető jó állás, és a biztos boldogulás felé teljesednek ki, hanem az anyagi javak felé. A “most legyen” a vágy, a távoli jövő senkit sem érdekel.
Nincs tudás a másféle életre, mert sem az iskola, sem a család nem adott annyit, hogy ebből más ívű jövőt lehessen építeni. Ebbe nőttek bele, megszokták, ennek a keretei között keresik a boldogságot, ebben nézik le, és használják ki a másikat, akinek még kevesebb van, és ezt adják mintaként a gyerekeiknek.
Ha nem próbálunk meg segíteni mi, akiknek másféle túlélési stratégiát adott főleg a család, és ezért az iskola is, nem lesz változás. Persze lehet azt gondolni, hogy hagyni kell őket. De ha hagyjuk, sosem törik meg ez a kör. Sőt, egyre többen lesznek benne, mert sokan lecsúsznak, és hamar válnak generációs szegénnyé ők is. Egy társadalom pedig nem lesz élhető, ha a szakadék ekkora, és az arány ilyen magas.
Ez a két kritikus pont. A jövedelmi viszonyok, és a lakossági arány. Érdemes komolyan venni. Míg nem lesz késő.
