Abban azt hiszem, mindenkinek igaza van, hogy a roma integráció nem egy sikersztori. Nagyon bonyolulttá vált mára, a szegénység és a roma kérdés összecementálódott egy hatalmas problémahalmazzá, és ez a gubanc folyamatosan növekszik. És egyre keményebb lesz. A megoldáskeresés sem egyszerűsödik a folyamatosan változó politikai döntések, függőségek, korrupciós hatások, és közhangulat függvényében.
A szándékot persze nem kérdőjelezem meg senki részéről, tudom, mindenki szeretné megoldani. Mi a terepen egy, mondjuk úgy, ígéretesnek tűnő küzdelmes modell fejlesztésének a közepén vagyunk, a húsz évre tervezett program tizedik évében. A siker számomra azt jelenti ebben, ha a huszadik év végére többségben lesznek a közösség által és nélkülünk működtetett területek, vagyis, ha tartósan beépülő hatásokat írhatunk majd le. Meglátjuk majd, mire jutunk.
Mérünk, írunk minden tapasztalatot, nyilván azért, mert a rendszerszintű hatás is izgat minket. Sajátos a rálátásunk a problémára, mert a családok, közösségek szintjén kívül foglalkozunk az intézményrendszeri szinttel is, és mivel ennek a működését mindig a regnáló kormány szakpolitikája határozza meg, nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt sem.
Sokszor leírtam, elmondtam, hogy a legnagyobb bajnak azt látom, hogy ebben nincs (sincs) működtetett és valós kormányokon átívelő stratégia, meg, hogy a korrupció miatt nem érnek le a támogatások a problémák gyökeréig, és a felépítmény hamis adatokkal igazolt működése viszi el a ráfordításokat. Azt is leírtam már, hogy az állam mindig egyes elemekkel foglalkozik, így annak a hatása gyakorlatilag nulla, mert az leamortizálódik a többi hatás rendszerében. Csak összehangolt, pontosan megtervezett és az adott közösségre épülő hatásrendszer hozhatna változást, feltéve, ha időtartamban is a problémához hangolt, tehát évtizedekben tervezett történet lenne.
Már szinte az élet minden területén van értékelhető terepi tapasztalatunk, munkánk, és mivel mi ezt nagyon összehangoltan végezzük, én ennek tudom be az eredményeinket is. Valami naiv elvárás volt bennem azzal kapcsolatban, hogy ez így működik máshol is. De egyre biztosabban látom, hogy iszonyúan kusza minden.
Gyakran írják nekem, akik megtapasztaltak valamit ebben az egészben, hogy a szegregátumokban előbb “a fejekben kellene rendet tenni”. Nos, nyilván, aki ezt írja, nem látja, hogy ez nem annyi, hogy megmondjuk nekik, akár többször is, hogy kellene, és akkor egyszer csak a fejükhöz kapnak: “ jé, de hülye voltam eddig…hát tényleg, így kellene csinálnom…” Mert a szocializáció más útra vitte a viszonyulásukat, onnan pedig nem egyszerű visszafordulni. Igazából szerintem nem is lehet. Olyan emberekről beszélünk, akiknek sem az oktatási rendszer, sem a saját családjuk nem adott elég muníciót egy jobb életminőség eléréséhez. Csak apró változásokat tudunk a felnőttekkel elérni, és főleg arra fókuszálunk, hogy a gyerekeiknek mit örökítenek át, mert a következő generációban így lehet valós változás.
Mielőtt pedig bárki azt gondolná, hogy ebben mi megmondjuk a tutit, előrebocsátom, hogy téved. Mindig elmondom, hogy én ebben az egészben nem romaként és nem mélyszegénységben szocializálódottként veszek részt. Én (és a kollégáim sem) nem mondok olyat sosem, hogyan kellene a roma identitást megélni…mert erre nincs tudásom. Azt viszont a többségi társadalom tagjaként pontosan látom, mit kellene változtatni azért, hogy befogadják őket. És azt is mindig elmondom, hogy ezt az utat együtt tudjuk csak építeni, mindkettőnk tudásából. Mert romaként kellene élniük, a többségi társadalom által befogadva.
Nos, én egyre inkább azt látom, ez a “fejekben kellene rendet rakni” történet másokra is vonatkozik. Mindig újra és újra megdöbbenek, mikor nagy tudású emberektől hallok olyan megközelítést, ami számomra, tőlük, érthetetlen. Ebből típusokat is tudok már leírni. Most bemutatok egyet. Aztán majd írok a többiről is.
Egyik véleménycsoport a “hagyni kell őket, nem kell beavatkozni, ők tudják, mi a jó nekik, mindenki maga dönt, hogy akar élni” gondolatmenet. Nemrég jött ehhez az általam felvázolt csoporthoz egy új eszmefuttatás, egyházi embertől. (Egyébként náluk ez egy elég tipikus megközelítése a roma kérdésnek, legalábbis amelyek nálam befutottak.) Szóval, az alátámasztás most afrikai példával történt, miszerint (és ebben plusz megerősítésként azt is megtudtuk, hogy ő ezt közvetlen megtapasztalásból mondja, mert volt Afrikában) a feketékhez érkező fehér emberek, akik segíteni akartak rajtuk, azt a reakciót kapták, hogy menjenek haza, nem kell a segítségük, jöjjenek vissza száz év múlva, és akkor majd meglátják a változásokat. Nem tudom, mikori a sztori, hol tartunk a száz évhez viszonyítva, és ugye nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a történelmi tényt sem, hogy mit tettek a feketékkel és országaikkal a fehérek a gyarmatosítás során, de ezt most hagyjuk. A párhuzamot ugyanis a romákra vonatkoztatva bontotta ki, és a konklúzió az volt, hogy hagyni kell őket.
No meg még egy megjegyzése volt (nyilván az egyházi oktatás szegregáló hatását firtató felvetésemre), hogy nem az egyház dolga a roma integráció. Ami rendben is van, talán ez nem, de a szegényeken való segítés mindenképpen egyházi küldetés lenne. A kirekesztés emlékezetem szerint nem egyházi előírás. És legalább hátráltatni az integrációt nem kellene nekik azzal, hogy a településeken kiszippantják a jobb társadalmi státuszú gyerekeket az egyházi iskolákba, szegregálva az állami iskolát, segítve ezzel a szegények leszakadását. Akik történetesen romák.
Mindig elgondolkozok azon is, amikor egy nagy tudású egyházi ember rácsodálkozik arra, hogy az egyházi iskolák (mindig leírom: tisztelet a kivételnek) nem vesznek fel halmozottan hátrányos helyzetű roma gyereket. Mert valahogy úgy képzelem, hogy ott ezeket a vezetők megbeszélik, stratégiát ott is készítenek. És nyilván, aki nem az oktatás területén dolgozik, annak is látnia kellene a működésen belüli anomáliákat. Ez azért is érdekes, mert a roma pasztorációt minden alkalommal felemlegetik, mint sikeres tevékenységet a roma integráció témájában, bár én nem igazán látom ennek a jelenlétét, de biztosan nem olyan helyen vagyok, ahol olyan sokat és sokakra hat. Viszont az egyházi iskolák szegregáló hatását sosem hallom tőlük, sőt, mindig meglepődnek, ha elmondom, hogy van ilyen. Pedig elég sok cikk, tanulmány jelent már meg a témában, de úgy látszik, ezek valami miatt kívül esnek a látókörükön.
Azt is elmondta, hogy nincs olyan, hogy egyház. Emberek, papok vannak, akiknek segítségre van szüksége ahhoz, hogy közösséget építhessenek. Én nagyon szívesen segítenék valakit ebben, ha eljönne egy szegregátumba. Mert látjuk, arról a néhányról, ami van az országban, hogy a vallásos roma közösségek bizonyítottan könnyebben integrálódnak. De sajnos nincs, aki erre vállalkozna. Sem itt, sem a leszakadó térségek szegregátumaiban.
Szóval, a “hagyni kell őket” véleménycsoport nálam folyamatosan bővül. Sajnos a vitát nem tudtuk folytatni, de mikor elment, a csoportnak tett egy javaslatot. Hogy gondoljuk át a szerepeinket. Milyen szerepet játszunk otthon, a barátaink között, és a munkahelyünkön? Mert ha ezek különböznek, nem egységes üzenetűek, akkor baj van.
Én is azt hiszem, ez egy fontos elem. És bizony, nagy kérdés lehet az egyházon belül is. Mert talán nem egységes egyházi magatartás a jóra inteni, nevelni az embereket, a szegényeken való segítés hangsúlyozásával, ha közben az egyházi iskolák a kirekesztés alapjain nyugszanak. Mert talán így nem kerek a történet.
Folytatom majd a véleménycsoportok bemutatását.
Nem tudom, mi van a fejekben. Az enyémben a jobbítás szándéka van, és többek között egy olyan iskolarendszer ideálja, ami esélykiegyenlítő. Meg egy olyan gondolkodás, amiben nem szabad hagyni, hogy gyerekek éljenek a 21. században 19. századi körülmények között. Nyomorúságban, esélytelenül. Mert ők sem így akarnak élni. És végre segíteni kell nekik, hogy ebből kiléphessenek.
