Annak a felismerése, hogy ez az egész munka nem lehet egy elszigetelt “úgy csinálom, ahogy akarom” történet, elég fontos fordulópont volt a munkámban. Persze lehetett volna így hagyni, koncentrálni gyerekekre, egyengetni egyéni életutakat, személyes kapcsolatban működtetni, ez is egy út, sok civil segítő, szervezet választja ezt. Nincs minőségi különbség közte, ami más, az a célok meghatározása.
Az egyéni sorsok támogatásában a segítő az adott személyre fókuszál, neki segít, hogy boldoguljon. A másik vonal, és én ezt választottam, e mellett a problémát is fókuszba helyezi, ami miatt emberek ilyen helyzetbe kerültek, vagyis az egyéni sorsokat társadalmi beágyazottságukban értelmezi. Az egyének támogatása lebonyolítható a segítő életének részeként, hogy közben dolgozik, és a szabad idejének, energiájának egy részét fordítja erre. Persze ez is túlnőhet ezen, ha sok-sok ilyen egyéni támogatott sorsát próbálja valaki egyengetni. A társadalmi beágyazottságában értelmezett problémakezelés az egyénen túl azt az intézményrendszert is bevonja, akiknek dolga van az illetővel, és azt a közösséget is, ahol él. Ez egy komplex munka, még egy településen is teljes embert, sőt csapatot igényel, több településen meg pláne.
Én magam is egyéni sorsokkal kezdtem, ez húzott be a problémába, a nyomorúságban élő gyerekek, de ahogy egyre jobban értettem ezt az egészet, ahogy egyre jobban láttam a rendszer működési hézagait, úgy erősödött meg bennem a cél, hogy tulajdonképpen miért is kell dolgoznom. A problémára szeretnék hatni, és ebben benne van a generációs szegénységben élő családok, gyerekek szintje, a helyi intézményrendszer és a közösség szintje, és, mivel az intézmények működése döntéshozói szintről szabályozott, így nem elengedhető az újabb és újabb próbálkozás sem ahhoz, hogy erre valamilyen módon hatással legyünk. No, és ott van a tágabb társadalom, aminek a viszonyulása sajátos, többnyire sztereotípiák mentén gondolkodnak erről az egészről, mert abban az élethelyzetben, amiben élnek, nem tudják úgy látni az okokat, összefüggéseket, mint mi, akik a terepen dolgozunk. Nem segíti ezt az utóbbi évek gyűlöletkeltése, ami ellen nagyon nehéz harcolni.
Így bővült az egyetlen család felé forduló segítő szándékom az évek során egy szerteágazó munkává, melyben tanulom én is ezt az egészet, hogyan lehet jól segíteni az egyénnek, az intézményeknek, hogyan lehetne jobbá tenni ezt az egészet. Ami nehezíti ezt az egyébként sem egyszerű munkát, az a közben körülöttünk is változó közeg. Ami most nem igazán támogatja ezt a munkát, sőt, újabb és újabb nehézségeket gördít elénk.
Pár hete egy látogató azt kérdezte tőlem, ha most valaki korlátlan lehetőséget adna nekem, amiben nemcsak a pénz, hanem minden más is benne van, mivel kezdenék neki, mi lenne az első, legfontosabb lépés, amit tennék?
Nem gondolkodtam sokat. Azt mondtam, megszüntetném a szürke-fekete zónát. És ebben minden benne van, a korrupció, a feketemunka, az otthoni üzletelés, a kriminalizációs utak elzárása. Persze tudom, ez, míg ember van, nem megszüntethető, de ha megállítanánk a növekedését, és visszafele menne a mutató, sokkal hatékonyabban lehetne kezelni mindent.
Nyilván most sokan a településekre gondolnak. Persze, nagyon fontos lenne, hogy a szolgáltatásokat átlátható, legális rendszer adja, és ne az illegális dohány-italkereskedelem, és a boltocskázás, pénzért fuvarozás legyen az alapja. Hogy ne legyen lehetőség feketén napi 10 ezret keresni. Mert addig nem fog egy szakképzetlen ember minimálbéres állásba elmenni, amíg a fekete zónában kisebb idő és energiabefektetéssel többet keres. Addig, amíg így, ebből megélnek családok, nem lesz motivált a gyerek arra, hogy tanuljon. Mert az a példa van előtte, hogy tanulás nélkül is meg lehet élni. Ha elég erős és jól ügyeskedik, nem is rosszul.
Ez talán egy erősebb rendőri jelenléttel és munkaügyis ellenőrzésekkel még megoldható is lenne. De ez csak az alsó szint. Ám ahogy megyünk felfele, ott is ugyanezt látjuk, csak más megnyilvánulásokban. Van-e értelme az alsó szint megváltoztatásában gondolkodni úgy, hogy a felépítményhez nem nyúlunk? Nem hiszem. A korrupció ilyen szintű beépülése a mindennapokba, főleg az elmozdulásokért, fejlesztésekért létrehozott pályázatokba, és a megoldásokért dolgozó intézményrendszerbe, az visszahat az alsó szintre is. Így a rájuk irányuló intézkedés nemcsak hazug képmutatás lenne, de lehetetlenné is tenné a változtatásokat. Ráadásul a rendszer részeként működő, a törvényesség és a rend betartására hivatott intézmények is belevonódtak már rég a függőséget fenntartó hálózatba. Akkor ki, és hogyan tisztítja meg ezt az egészet? Ehhez tényleg valami varázslat kellene.
Na, és itt jön a nagy dilemmám. Mert miközben pontosan tudom, hogy csak akkor tudunk ténylegesen hatni a szegénység problémájára, ha növeljük az alapítványunk társadalmi beágyazottságát, vagyis minél több olyan kapcsolattal kötjük be magunkat a rendszerbe, ahol hatni tudunk, érzem azt is, hogy közben egyre nehezebb kompromisszumokat kell kötnöm. Mert az egész rendszerben ott van a korrupció, az ügyeskedés, a papíron teljesítés, a pénzlenyúlás.
Azt látom, hogy folyamatosan csökken azoknak a pályázati lebonyolításoknak a száma, ahol még az ügy a fontos. Sokkal erősebb a látszat-teljesítés, a lehető legkevesebb energiabefektetéssel, és a legtöbb pénz kivételével, az indikátorok adminisztratív módon történő igazolásával, a lefotózott táblákkal, mint maga a fejlesztés célja. És ebbe minden belefér. A túlárazott szolgáltatások, a duplán, vagy akár triplán aláírt jelenléti ívek, a meg nem valósult programok fotós “megrendezése”. Milyen üzenete van annak, amikor úgy hívnak be egy konferencia megrendezésébe, hogy az első mondat “lesz catering is, van rá bőven pénz”. Hát ez lenne a legfontosabb? A svédasztal? Mit gondolnak akik így kezdik, rólam, a szakemberekről, az ügyekről?
Iszonyúan dühít a pénz elfolyása, a magabiztosság, ahogy ezt kezelik. A múltkor valaki így védekezett: “Miért, ti nem ezt csináljátok? Mindenki így csinálja ma….” Hát mi nem.
Aztán, ahogy belegondoltam, mi is e felé sodródunk. Mert ha együtt akarunk működni azokkal, akik a problémában érdekeltek, akkor el kell néznem ezt az egészet. Ha ellenkezek, gyanús leszek. És a gyanús emberekkel nem szívesen működnek együtt. Ha viszont partner vagyok benne, vagy terepet adok ehhez, és én magam is korrumpálódok. Mert ha nem, akkor nincs együttműködés, és maradok egyedül a nagyfene becsületességemmel. Meg a problémával, mert annak a megoldása egyre kevésbé fontos ezekben a projektekben.
Már nem megoldásfókuszú a közeg, amibe be kell ágyazódnunk, hanem pénzfókuszú.
Azt azonban, hogy ezen hogyan lehetne változtatni, nem tudom. Próbálom tartani azt a határt, amit a lelkiismeretem diktál. Csak félek, ebből a végén korlát lesz. Amibe bezárom magam, és a megoldás lehetőségét is.
