Nem is igazán jó így ez a cím… Mert van még egy fontos elem benne, amit nem tudok röviden, a címben megfogalmazni. Mert mondhatnám, hogy megoldások, de ez nem fedi jól, mert ezt meg befolyásolja a megfelelés, a hierarchizálódás, és nagyon sok emberi tényező, amit mindig boncolgatok, vagy itt, e blogban, vagy a facebookon, mint legutóbb, a külső és belső kontroll viszonyán gondolkodva.
Persze nehéz téma ez most, a választások előtt azért is, mert számomra érthetetlen módon telítődik indulattal ez egész. A “ha nem velem vagy, akkor…” mentén lépnek át a kirekesztés és a gyűlölködés olyan szintjére emberek, akár a közösségi médiában, akár a településeken, hogy az elképesztő. Olyan erőbedobással állnak az egyik, vagy másik oldal mellé, mintha október után a másik rögtön el is tűnne a föld színéről. Pedig nem tűnik el, a megosztottságban is élnünk kell tovább, működtetni az intézményrendszert, munkahelyeken maradni, hivatalos ügyeket intézni, stb. Furcsa nekem, hogy sok helyen olyan “vadászat” átérzése van ennek az egésznek, amiben csak a legyőzésig látnak emberek, tisztelet a kivételnek. Pedig, akkor is a szemébe kell majd nézni a másiknak a településeken, ha lezárul ez a szakasz is, és túl leszünk az önkormányzati választásokon. Bár azt is látom, sokaknak nem gond az újrapozicionálás sem, gyakorlatot szereztek már benne.
Na, de most nem is erről szeretnék írni, bár összefügg vele, hanem arról, hogy szegregátumokban, a társadalmi leszakadás problémájában dolgozva hol látok folytonossági hiányt a megoldásokhoz vezető úton.
Mi a problémát érzékeljük és értelmezzük a családok, települési közösségek szintjén. Ebben dolgozunk tíz éve (előtte még tíz évet inkább csak a gyerekekre, oktatásra fókuszálva, de fontos tanulás volt ez is). Azt hiszem, minden olyan problémával találkoztunk már, ami gátolja azt, hogy a generációs szegénységben élő családok elmozduljanak a gödör fenekéről. Olyan tudás ez, amit nem lehet csak a napi terepi gyakorlatban megszerezni, a napi konfliktusokban küzdve. Amihez nem elég kutatásokban időszakosan interjúzni, hétvégente, vagy havonta egyszer elmenni, és adományt, vagy ebédet osztani. És nem olyan, mint amit az intézményrendszer részeként, hatósági megtámogatással szerezhet meg az ember, az ügyintézések alkalmával.
Azok a hatások, amelyek működtetik ezt az egész problémarendszert, azok csak úgy érthetők meg, ha az ember naponta, a családok életében találkozik velük. Tudom, furcsa azt mondani, hogy “működtetik” a mélyszegénységet, mert úgy hangozhat, mint valami gonosz által irányított valami lenne, de így van. A túlélés adja az indítást, és a stratégiakeresésben minden ott van: az átörökített szocializáció, a bűnözés, a 21.századi fogyasztói társadalom, a digitális világ, a politikai helyzet, a manipulálás, és még hosszan tudnám folytatni, mi minden. Ráadásul ezek a hatások állandóan változnak, folyamatos újratervezésre késztetve az embert.
Hamar érthetővé vált számomra az is, hogy nem lehet csak ezen a szinten maradni, ha az ember változást szeretne. A családok, a problémáikkal együtt be vannak ágyazódva abba az intézményrendszerbe, amit azért működtet az állam, hogy bevonja őket, orvosolja problémáikat. Csak akkor tudunk jól segíteni, ha ezt, a következő szintet is értjük, ismerjük, sőt, összedolgozunk vele. Sokféle tudás kell ehhez is a részünkről, egyrészt jogszabályi, hogy az ember értse, milyen lehetőségek, protokoll mentén működnek az intézmények, másrészt külön módszertana van annak is, hogy lehet civilként partneri viszonyban dolgozni velük. Erre sincs sehol leírás, ajánlás…ez is csak a napi munkában fejleszthető. Az ember itt is állandó problémákba botlik, amelynek egy része a rendszerből adódik, más része emberi tényező, bár a működési nehézségeket látva az is világos, hogy a kettő szorosan összefügg.
Nagyképűség lenne azt mondani, hogy az eltelt évek alatt mindent tudunk az oktatás, egészségügy, gyermekvédelem, rendvédelem, közfoglalkoztatás, jegyzői munka, stb. összes működéséről, de sok területen képben vagyunk, és főleg megvan az a kapcsolatrendszer, amiben ez a tudás folyamatosan bővül, tanuljuk minden nap. De, míg az első szinten magabiztosan mondom, hogy elég alapos a tudásunk, itt már kevesebb, de még mindig lehet építeni rá.
És ott a harmadik szint, a döntéshozói szint. Ami ugye meghatározza a második szint működését, és hatni akar ezen keresztül az első szintre, a családok, közösségek szintjére. Ez is egy speciális tudás. Rendszerépítés, stratégiai tudás, közgazdasági, jogi ismeretek óriási halmaza. Nyilván, valamennyit képesek vagyunk ebből mi is értelmezni, de ehhez egy másfajta tudás, képzés kell, mint amit mi tudunk. Na, és szerintem itt van egy nagy probléma.
Mert a döntési szintről szerveződő munka (és most hagyjuk a felkészültséget, ami tovább árnyalhatja a képet) a saját intézményrendszerén keresztül szerez információkat, eddig lát le a problémában. Mondhatnánk úgy is, eddig a szintig van tudása, ezt tanulta, hogy szándékai és a rendelkezésére álló információi alapján megtervezzen és kivitelezzen folyamatokat. De nem látja a legalsó szintet, nem látja a problémát, amit meg kellene oldania, vagyis, csak az intézményrendszer szűrőjén keresztül van erről információja. Ám ők ettől a szinttől függenek, és ez a függés arra készteti őket, hogy kiszolgálják azt, hiszen magukat is így tudják a felettük levő vezetésnek megfelelő színben feltüntetni.
Ez lehet az oka annak, hogy rosszak a beavatkozási pontok. Na, jó, nyilván, ha akarná a rendszer, akkor tenne róla. De nem akarja, mostanra különösen felerősödött a kettős világ, ami értelmezhetetlen együtt, így bizonytalanná teszi az embereket. És ezért bezárkózóvá is.
Szóval, az a baj, hogy míg pl. mi a terepről más képet közvetítünk, hiszen erről van tudásunk, maximum az intézményrendszerig tudjuk ezt érvényesíteni. Ezt is keservesen persze, mert nyíltan ma a rendszerben nehezen vállalható az álláspontunkkal való azonosulás. Mert hogy adja az ki magát, hogy nyíltan vállalja bárki a rendszeren belülről, hogy csakugyan, van igazság abban, amit kritikaként megtapasztalunk, és jelzünk is? Aki ezt mondja, az ma kockázatot vállal, gyanús lesz, és azt nem szereti senki. És így van ez azt hiszem ma mindenhol, minden problémajelzéssel. Ami aztán óhatatlanul elszigetelődéshez is vezet, folyamatosan csökkentve a problémajelzők számát.
“Fentről” viszont nincs tudás arra, mi van ma valójában a leszakadó térségekben, társadalmi csoportokban. Döntéshozói szinten beleteszik abba az értelmezésbe, hogy ezek a problémák mind személyes döntéseken alapulnak. Ennyit ismer el a rendszer, ha nagyon muszáj. De leginkább ezt sem, inkább tagadja a problémát, és pártpolitikai alapon történő alaptalan vádaskodásnak tartja annak az említését is. És még van egy furcsa eleme ennek, amit már több döntéshozónál is olvashattam. Megingathatatlanok abban a kérdésben, hogy nekik biztos tudásuk van erről az egészről, hiszen korábban (ez lehet akár 10, 20 évvel ezelőtt is, de mindenképp a pályájuk kezdetén) ők is dolgoztak telepen, cigányokkal, ők is láttak lakhatási szegénységet, stb. Nyilván nem akarom azt mondani, hogy ez nem ér semmit a probléma értelmezése szempontjából, de egy valamikor megszerzett, ki tudja milyen mértékű személyes megtapasztalás ehhez nem elég tudás. Nem elég az sem, hogy “beszélt egy megbízható polgármesterrel, aki elmondta”. Vagy, hogy “van a családomban olyan, aki ezen a területen dolgozik, így első kézből van információm”. Ráadásul, ahogy fentebb írtam, a hatások változása nagyon gyors. Tíz év alatt is annyi minden változott, hogy az akkori megállapításaimat már igencsak át kell értékelnem. Tuti, hogy pusztán a 10 évvel ezelőtti tapasztalataimra már nem építkeznék.
Szóval, én azt látom, hogy alulról is van tudás, ami, ahogy haladunk a harmadik, a döntéshozó szint felé, folyamatosan csökken, mert más képzettséget, tapasztalatot igényel, de felülről is ugyanez a helyzet, a tudás megáll a középső szinten, és nincs ott az, amit érteni kellene, akikre irányul. Szakadék van, amit nem tagadni kellene, hanem értelmezni, és megkeresni a megoldást. Talán akkor, ha ezt meg tudnánk lépni, akkor tartalommal töltődnének meg azok a mondatok, melyek ma az önkormányzati választásoknál üresen csengenek, pl. “segítem a helyi közösség fejlődését”, “dolgozok a munkahelyteremtésen”, “javítom a közterületek állapotát”stb. Mert akkor azokhoz az emberekhez szólnának, akik ott élnek. És nem abban merülne ki sok helyen a kampány, hogy ki tudja meghazudtolni, megalázni, elhitelteleníteni a másikat. Talán akkor az emberek is mernének kérdezni, és érdekelné újra őket a közélet. Talán akkor nem az ostoba indulat vezérelné ezt az egészet. És talán nem is a hatalomvágy. Hanem egy élhetőbb ország építésének a szándéka.
