Nem volt egyszerű ez a tanév sem. Az alapítvány művészeti iskolájában hat településen 638 gyerek tanult, az általános iskolák több településen szegregáltak, vagy erősen szegregálódnak, így logikus, hogy nálunk is meghatározó a hátrányos helyzetűek aránya, bár mi gyúrunk is rá, hogy behívjuk őket ebbe a tevékenységbe. Mert pontosan tudjuk, mit jelent ez a fejlesztésükben. Sok olyan csoportunk volt az idén is, ahol a legjobb szándék ellenére sem tudtunk integrált osztályokat szervezni, és csak, zömében nem is hátrányos helyzetű, hanem halmozottan hátrányos helyzetű, roma tanítványunk volt.
A módszertan, amit évek óta tökéletesítünk, rugalmasan igazodik a mindig változó közeghez, az egyre romló helyzethez is, sikeresen, ennek tudom be az eredményeinket is. Az idén 533 elismerést, díjat nyertek a gyerekek, nemcsak itthon, hanem mindenfele a világban. Nagyon örülünk, hogy felmenő rendszerben negyedik éve a tankerület iskolái is átveszik a módszereinket, ami jól működik mindenhol, egyszerűen lenyűgöző látni a gyerekek rajzait, amit hetente kapok visszacsatolásként a vasárnaponként küldött feladatokra 31 iskola alsós pedagógusaitól. A közös munka (amiben egy egyetemi projekt keretében dolgozunk) eredménye volt az idén is egy akkreditált képzés, ahol ötven környékbeli pedagógus vett részt. És nagy öröm volt, hogy megint sikerült egy nemzetközi pályázat keretében 848 elsősnek meséskönyvet adnunk, a programunkba bevont iskolákban. Elég egyedi az a helyzet (sajnos), hogy egy alapítványi művészeti iskola így együtt működjön a tankerülettel, és a hozzá tartozó iskolákkal, pedig így sokkal jobban tudunk hatni, hiszen a gyerekek, akikkel foglalkozunk, ugyanazok, és mindannyiunknak az a célja, hogy jobban hasson, működjön az oktatás, és sikeresebbek legyenek a gyerekek.
A tanodánk, ami nem államilag támogatott tanoda, és ami épp most kapott az IKEA pályázat keretében új bútorokat (köszönet a szavazatokért), továbbra is meggyőző szakmai munkát tudhat magáénak. Az eredmények egyre inkább mutatkoznak. Öröm, hogy az idén a kis faluból egyetlen általános iskolás gyerek sem bukott, és jövőre több középiskolásunk már messzebbre merészkedik, nem “letudni” akarja 16 éves korig az iskolát, hanem olyan szakmát szeretne szerezni, ami ígéretes, megélhetést adó. És lett az idén is újra sikeres érettségizőnk, nagyon nehéz körülmények közül, nagy összefogással, mentorálással, támogatással.
Az ösztöndíjprogramunkban 80 fő kapott támogatást, hátrányos helyzetű gyerekek, 13 környező településen, az összátlaguk 4,3 volt. 65 általános iskolás, 14 középiskolás, és egy főiskolás ösztöndíjasunk van. A speciális, “igazgyöngyös” ösztöndíjakat tisztán civil támogatásokból fedeztük, köszönet érte a támogatóknak.
Írhatnék még sok mindenről, a rengeteg látogatóról az óráinkon, arról, hogy felsőoktatási gyakorlóhely vagyunk, több egyetemnek is, a testvérosztályokról, iskolákról, a nagysikerű kiállításainkról, a sok-sok meghívásról előadásra, képzésre, az ajándékba kapott iskolán kívüli felejthetetlen programokról,az onile akadémiánkról, a lego-projektről, a papírszínházról, a TérTáncról, és még sok másról. Rengeteg munka melletti program volt a tanévben. Sikerek, figyelem, öröm, szeretet, segítségnyújtás, támogatás….igazán sok pozitív hatás, megerősítés, amiért nagyon hálásak vagyunk. Ezek nélkül nem ment volna.
Hallgatom a kollégáimat a tanévzáró értekezleten. Maratoni gyűlés volt, észre sem vettük, hogy eltelt az idő. Sorra vette mindenki a csoportjait, településenként, és sokszor elkanyarodtunk a helyzetek, történések felelevenítésében, összehasonlításában, gyakran egy-egy gyerek kilátástalan helyzetét elemezve. Ilyenkor sok olyan ötlet is felmerül, mellyel a következő tanévben próbáljuk hatékonyabbá tenni a munkát.
Nézem őket, ahogy beszélnek. A kiégésnek nyomát sem látom rajtuk, lelkesek. Jó ezt látni. És mesélnek a kudarcokról is. Mert nálunk nem a fényezés a lényeg, számtalanszor mi is megtapasztaljuk a szegregált iskolák pedagógusainak eszköztelenné válását. Próbálunk összehasonlításokat tenni, ajánlásokat adni, megoldásokat keresve. Már ahol lehet. Sokszor egy rosszabb helyzet elkerülése is eredmény, örömmel emlékeztünk pl. vissza, hogyan sikerült egy magántanulóvá válást elkerülni egy kilenc évesnél.
Persze ott van a tehetetlenség is. Mint pl. a három gyerek kiemelése, akiknek szerencsétlen kis életét hiába próbáltuk irányban tartani, alulmaradtunk. Pedig már voltak pozitív jelek, de a családi változások ellenünk dolgoztak. Elég egy börtönből kijött családtag, és borul minden. Amit utoljára hallottam róluk, elkeserítő. A kisebbik épp egy dühkitörés után volt, amikor összetört mindent, talán gyerekpszichiátriai kezelésre vitték. A következő összeverekedett másokkal, csonttöréssel megúszta. A legnagyobbnak pedig már rendőrségi ügye volt, a hírek között láttuk a facebookon, hogy harmadmagával sok pénzt lopott egy férfitól. Persze felismertük, hogy kiről van szó. Gondolkodunk, elemezzük, mit lehetett volna másképp tenni.
Ilyenkor nehéz azt a kapaszkodót megtalálni, a lelkünkben, a hitünkben, hogy van értelme mégis…és nem szabad abbahagynunk. A kudarcok ellenére sem.Fellélegzünk pl. mikor az egyik kolléganő meséli, hogy a nagymamájához került a kislány, aki a mentális problémákkal küzdő idős apjával, és annak hasonló állapotú fiával élt együtt. Állandósult a rossz érzés bennem, ha eszembe jutott a helyzete. Most talán jobb lesz neki, persze meg kell tudnunk, ki a nagymama, és hivatalosan is hozzá került-e a kislány. Aztán hosszasan tanakodunk egy minden jel szerint meleg fiúcska megvédésén az iskolában. Nem ő az első a munkánk során. Meddig bírja vajon az állandó gúnyolódást, és hogyan lehetne a társaival elfogadtatni egy ilyen helyzetet, egy ilyen felnőtt társadalomban, amiben élünk, pláne vidéken. Pláne cigányként.
És nincs vége…újabb és újabb esetek jönnek, szerencsétlen életek, megoldhatatlannak tűnő helyzetek.
Minden eset, történet mögött azt látom a kollégáimon, hogy érzelmileg megérinti őket, és a megoldást keresik. A problémák mögött azonnal a családi viszonyokat láttatják, és mindig az a konklúzió, hogy aki látja, honnan jön a gyerek, akkor az megállapítja: az is csoda, hogy az iskolában csak ennyi problémát okoz.
Azért az egész munkánkra, a stratégiánkra nézve volt egy nagyon fontos megállapításuk. Két telephely összehasonlításában. Mindkettőben szegregálódott az állami általános iskola, az egyházi iskolák megnyitása óta, oda ugyanis a jobb családi háttérindexű gyerekek járnak, az államiban meg maradtak a plusz pedagógiai munkát igénylő, zömében roma gyerekek. Az egyik településen tudjuk a munka mellé a családgondozást, sőt, a pilotprogramunk esetében a komplex esélyteremtő munkát is társítani, míg a másikban ez nagyságrendileg kevesebb. Mert nem bírunk több helyen is komplexen fejleszteni, annak nem bírjuk már civilként a feltételeit megteremteni. Szóval, mindenki, aki abban az iskolában tanít, ahol több ponton tudunk beavatkozni a családok életébe, ott nyugodtabb, eredményesebb oktatásról számolt be. Ahol viszont ez nincs, vagy nagyon kicsi, ott sokkal inkább eszköztelennek érzik magukat, és jóval több a kudarc, sikertelenség is. Láttatták ezt folyamatában is, hiszen évek óta tanítanak ott.
Mindez igazolja azt az alapvetésünket, hogy a leszakadó térségekben az oktatás önmagában nem elég. Ha tudunk törődni az iskola hatását leamortizáló tényezőkkel, akkor az esély, hogy meg tudjunk fordítani eleve elrendelt gyermeksorsokat, sokszorosára nő. És persze e mögött ott van az is, hogy ismernünk kell a családokat. Hogy értsük a gyereket.
Az adott gyereket. A szegényt is. A sérültet is. A cigányt is.
Mert az is gyerek. Aki felnő majd.