A pedagóguslélek az utóbbi időben erős negatív hatásokkal kell, hogy megküzdjön, főleg a leszakadó térségekben. Az oktatási szegregáció hatása öngerjesztő folyamat, a minta nélküli osztályokban, a csak halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek tanulási nehézségei, konfliktusai, mindaz a problémahalmaz, amit behoznak az iskolába, lassan ölő méregként hat a pedagógusra. A mérgezett lélek pedig nem tud megfelelően funkcionálni, jön az erőből, büntetve megoldást kereső válasz, ami aztán olaj a tűzre, alsóban még csak-csak, de felsőben még nagyobb ellenállást vált ki a gyerekekből, és ezek a folyamatok így erősítik egymást, rombolva mindent.
Sok sebből vérzik a történet. Ezek a sebek mélyek, és évtizedek óta görgetettek, ráadásul újabbak is keletkeznek.
A felzárkóztató pedagógus rangja sehol sincs. A tehetséggondozó pedagógus a “Pedagógus”, neki örül a szakma, az igazgató, a szülő, a település, vele készül riport, őt ismerik el. Ő a jó szakember. Csakhogy a szegregált iskolákban hátrányos helyzetű gyerekeket tanító pedagógus efféle elismeréshez, sikerélményhez nem jut hozzá. Ő fényévnyire van ezektől. És ugyan, ki veszi észre, ki díjazza ma a nehezen görbülő kettesért óriási erőfeszítést tevő pedagógust? Az igazgatója? Ő nyilván nem, hiszen ez az eredmény intézményi szinten nem emeli őket feljebb. A szülő? Nos, tőlük nem várhat megerősítő visszacsatolást. Nem igazán partnerei az iskolának, a pedagógiai teljesítmény számukra értelmezhetetlen. A település? A figyelem nem rájuk irányul, hanem a jól teljesítőkre. A szakma pedig? Nos, aki teheti, ennek az egésznek a terhétől menekül, aki meg nem ilyen iskolában tanít, szerencsétlenebb pályatársai fölött sajnálkozva ad hálát az égieknek, hogy neki nem ilyen gyerekekkel kell foglalkoznia.
A szegregálódó és szegregált iskolákban szakemberhiány van. Sok helyen jelent ez szakos nevelőhiányt, amit próbálnak utazótanárral pótolni. De ez egy külön műfaj. Az utazótanár nem része a tantestületnek, ő a “beeső”, aki az órája után indul tovább, másik helyre. Nem tartozik sehova, afféle egyszemélyes műfajt gyakorol, amiben a felelősség is máshogy szerveződik. Az iskola “láthatatlan tantervéhez”, aminek hatni kellene mindenre és mindenkire azzal a szavakban, tettekben körvonalazódó értékrenddel, ami meghatározza a viszonyulásokat, nos, ezen az utazótanár kívül marad.
Növeli a bajt az, hogy nincs megfelelő létszámú segítő szakember sem. A leszakadó térségek iskoláiban sok az SNI (sajátos nevelési igényű) gyermek, akik speciális fejlesztést igényelnek. Igényelnének. Logopédus, fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus, iskolapszichológus azonban kevés van. Beosztják őket, mindenhova próbálják egy kicsit, legalább mutatóba, ám van, ahol havonta csak egy óra jut a fejlesztésre szorulóra. Néhol az is csoportban. Ezek a ritka találkozások nem tudnak megfelelően kapcsolódni egymáshoz, itt hetente többször lenne szükség erre, ám nincs rá szakember. Papíron némileg igazolt a feladat teljesítése, szakmai hasznosulása azonban nem igazán értelmezhető.
Az osztályokban pedig a segítség nélkül maradó pedagógus nem tud megbirkózni a helyzettel. Az “egyemberes” gyerekekből több is van egy osztályban, a más problémákkal terhelt gyerekek között. A pedagógus szaktudása nem elégséges az SNI gyerekekhez. Egyedül van. A feladat pedig az övé marad: oldja meg, ahogy tudja.
Aztán van ezer más baj is. Nincs felszerelésük, kínlódás így, nyilván nincs sikerélmény sem. A központi elvárás nagy, a tananyaggal haladni kell, nem marad idő a gyengébbekkel gyakorolni, nyomni kell, ha gyakorló órát iktatnak be, nem jutnak a végére a tankönyvnek, tanmenetnek. És muszáj azzal lépést tartani, ez a tanév befejezésének adminisztratív záloga. Mivel ez nagyon fontos, és az elvégzett pedagógiai munka alapjában véve ezzel igazolt, így aztán ez akkor is megtörténik, ha nincs mögötte feldolgozott tananyag. Felmérések? Kompetenciamérés? Nos, én már évek óta bizonytalan vagyok ennek az objektivitásában. Ugyanígy az osztályzatokéban. Ha nem így lenne, nem lennénk tele alapkészséghiányos fiatalokkal, felnőttekkel, akik a jó, vagy közepes általános iskolai osztályzatok után kibuktak a középiskolákból.
Aztán ott van mindaz, amit behoz a gyerek, amit otthon épül ki nála, kommunikáció, konfliktuskezelés, kudarctűrés, viszonyulás a másikhoz. Ez egy óriási negatív halmaz. Hiányzik belőle mindaz, amire építeni kellene. Önértékelés, reális énkép, tolerancia, segítőkészség, türelem, az érzelmek beazonosítása, kezelése. Helyette van indulat, agresszió, azonnal-akarás, csúnya beszéd, sértések, megtorlások. Ha pedig a szülőt hívja a pedagógus segítségül, nos, gyakran onnan is ez jön.
Mostanában több ilyen történetről is tudok. Egy osztályban pár fiú folyamatosan piszkálja a lányokat. Mondjuk úgy, hogy nem az életkoruk által indokolt témában és módon. A pedagógus próbálja az osztályon belül elrendezni, de nem megy. A lányok szülei bemennek, kérik, tegyen valamit. Behívatja hát a fiúk szüleit. Egyikük anyja sajátos módon utasítja el a vádakat, szerinte inkább a tanárnőnek van “hiánya”, és kiabálva, alpári szavak kíséretében ajánlja fel neki a párja “szolgáltatásait”. Egy másik esetben két család gyerekei vitatkoznak össze az iskolában, az egyik “anyázni” kezd, a pedagógus alig bírja visszafogni őket. (Volt már rá példa korábban is ezekkel a gyerekkel, a családok régóta problémásak a közösségen belül, akkor a szülői önbíráskodást kellett visszafognia a pedagógusnak, amiből a tettlegességet sikerült, a verbálisat persze nem.) Aztán, mikor vége az órának, hazafele menve újra összeugranak. Nyilván megy a cibálás, lökdösődés, aztán miután hazaérnek, a dulakodásban vesztes gyerek anyja már rohan, fenyegetőzik, feljelentést tesz. A konfliktus a gyerekek között kibogozhatatlan, a felnőttek között már inkább látszik, már minden benne van, rendőrség, a börtönben levő apa fenyegetőzése is. A konfliktus a családok között mély, mentálisan nagyon mélyen levő felnőttek harca ez, a gyerekek pedig behozzák az iskolába, újra és újra. A pedagóguson lassan félelem lesz úrrá, a gyerekek ezt megérzik, és még tovább merészkednek. Lehetne még sorolni az eseteket, melyek a naponta fordulnak elő a szegregált iskolákban, és amelyeket a pedagógusnak kellene megoldania. De a probléma nem ott keletkezik, ott csak lecsapódik. És töri tovább a pedagógus lelkét (is).
Előfordult ilyen mindig, hiszen mindig voltak és lesznek is problémás családok, gyerekek, de az integrált osztályokban a negatív esetek ritkábbak voltak, a pozitívumok viszont mentőövet adtak a pedagógusnak, segítették újraépíteni a megcsorbult önbizalmat, hiszen volt, ami bizonyítsa, jó szakember, aki képes úrrá lenni a nehézségeken. És ez erőt adott neki a problémák megoldásához, hiszen tudta, biztos volt benne, hogy menni fog.
Ma már ezt az erőt kevesen érzik. Gépiesen tudják le az óráikat, és ha tehetik, elmenekülnek. A kiégés felőrölte bennük a szakmába és az önmagukba vetett hitet. Nem küzdenek a gyerekért. Túl sok minden dolgozik ellenük. A szülőkre nem számíthatnak, a kollégák is csak azt erősítik: ezekkel nem lehet, fuldokolnak hát, miközben újabb generációt görgetnek tovább tudás nélkül. A nehézségekkel megbirkózni nem tudó iskola előtt csak egy elérhető cél van. Hogy szabaduljanak tőlük.
Az egyetemeken tanuló tanárjelöltek pedig egyben biztosak: ők nem ezekbe az iskolákba akarnak menni dolgozni. Aki a pályán marad, ők inkább az állami elitiskolákba, a magániskolákba, vagy az egyháziakba akarnak tanítani. Oda, ahol nincs problémás, halmozottan hátrányos helyzetű, SNI, cigány.
Nem tudom, pár év múlva ki fog tanítani a folyamatosan szegregálódó iskolákban. A ma még ott tanító idősebbek már csak a nyugdíj idejét várják. Ha valaki eléri, nem várja meg a tanév végét. Egy hónappal előtte is elmegy, ha mehet. Régebben ez elképzelhetetlen volt. Az osztályát mindenki végigvitte, még, ha rá is húzott egy-két évet. Új tanerők pedig nem jönnek. Ezt már nem tudom, hogy lehet visszafordítani. De azt biztosan tudom, hogy ezek a gyerekek, akik ma az ilyen iskolákban tanulnak, meg fogják határozni azoknak a jövőjét is, akik jobb státuszú családokban élnek, és jobb iskolákban tanulnak. Az oktatási szegregáció fölött az állam szemet huny, sőt, az egyházi iskolák szektorsemlegesnek nem nevezhető helyzetbe hozásával építi is azt.
Sosem gondoltam, hogy olyan korban fogok pedagógusként dolgozni, amikor ekkora mértékben támogatja az oktatási rendszer a társadalom kettészakadását.
Szerettem volna pedagógusnap alkalmából ide is valami pozitívat írni. De ebben az összefüggésben nem tudok. Nagyon sajnálom nemcsak a gyerekeket, hanem azokat a pedagógusokat is, akik áldozatává válnak az oktatási szegregációnak. Mert ebben ők is tönkremennek. Szeretnék erőt adni nekik, hogy bírják. Hogy higgyenek magukban. És nagyon tisztelem azokat, akik még mindig próbálják, küzdenek, nem adják fel. Akik minden ellenére még mosolyognak a gyerekekre. Azokra is, akik a mosolyból, figyelemből mástól a legkevesebbet kapják.
