Egyre reménytelenebbnek látom a helyzetet. Az iskola eszköztelenné válik. A szülő meg örül, ha a nap egy részére megszabadul a gyerekétől. A gyerek pedig? Nos, ő próbál igazodni. De képtelen. Keres hát túlélési stratégiákat, összerakja azokból a mintákból, amit elér. Ezek pedig sötét képet jósolnak.
Sorban veszítjük el őket. Vagyis inkább úgy mondom, a lehetőséget veszítjük el, hogy másfele induljon az életük. Mert ők maradnak. Nem tűnnek el, hanem felnőnek, és lesznek gyerekeik is. Azt hiszem, itt van a döntéshozók legnagyobb tévedése. Mert talán azt gondolják, ha úgy tesznek, mintha nem lennének, ha félrefordulnak, nem törődnek velük, sőt, hazugnak nevezik azt is, aki beszél róluk, attól még nem szűnnek meg…. és a probléma sem. Sőt. Folyamatosan növekszik.
Egyértelmű, hogy mindig voltak olyan szülők, akik nem tették bele a gyerekeik nevelésébe, ami elvárható lenne attól, aki gyermeket vállal. Jól emlékszem egy talán nyolc évvel ezelőtti találkozóra, ahol próbáltunk közelíteni álláspontokat. Ott egy roma szülő azt nehezményezte, hogy az óvoda nem tanítja meg semmire a gyerekeket, úgy kerülnek az iskolába, hogy még a színeket sem tudják, semmit… Mire az óvónő visszakérdezett: és maguk? Maguk mit tanítanak meg nekik?
Később ezt más helyeken is megtapasztaltam, és világosan látszott, vannak szülők, akik azt gondolják, nekik ebben nincs felelősségük, azért van az óvoda, iskola, hogy tanítsa meg őket. Csak az iskolán számon kérhető, ha ott nem működnek, nyilván a pedagógusok nem jól végzik a munkájukat. Viszont az évek során, az is világossá vált számomra, hogy ezeknek a szülőknek nincs tudásuk arról, hogy lehetne másképp is. Nem érzékelik, hogy a gyerekekre irányuló, meghatározó hatások a családban kezdődnek el, és sok esetben ezen már az óvoda is kínkeservesen tud csak változtatni, főleg, ha az otthon folyamatosan mást erősít meg, mint amit az óvoda, iskola szeretne. Sőt, gyakran az iskolai hatásokat egyáltalán nem is lehet összekötni az otthoniakkal.
Amióta ebben dolgozom, azt hiszem nem is a fizikai nyomorúságot a legborzasztóbb látni. Mert azon lehet segíteni, bár világos, hogy a fenntartható változáshoz a kríziskezelés nem elég. Oda más is kell, olyan dolgok bepótlásával, ami elmaradt az életük során. Az igazán azt félelmetes látni, hogy micsoda leszakadásban élnek emberek. Tudásban, viszonyulásban, a mindennapok megélésében. Látni azt, hogy teljesen reménytelen megértetni a felnőttekkel olyan dolgokat, melyeket gyerekkortól kellett volna másképp értelmezni velük.
Az, hogy a család és az iskola együtt, partneri viszonyban, összehangoltan fejleszt, egy nagyon idilli kép. Most ezt, a leszakadó térségekből, a szegregálódó iskolák szintjéről nézve egyre elképzelhetetlenebbnek látom. Az iskola által értéknek kezelt dolgok egyre kevésbé találkoznak a szegregátumokban élők által értéknek tekintettekkel. És persze lehet azt, hogy az iskola folyamatosan és következetesen ragaszkodik a sajátjához, hiszen ezt „fentről” kiadják, megmondják, mi az a tudástartalom, viszonyulás, amit el kell sajátítani, de közben a család más tudásokat közvetít. És ezek nagyon távol állnak egymástól.
A baj nem most kezdődött, csak most vált tömegessé, most gyorsultak fel a negatív folyamatok. Mert akik most szülők, vagy nagyszülők, az ő gyerekkorukban sem volt sikeres az iskola és a család hatásainak összehangolása. Az intézményrendszer, az oktatás, a szociálpolitika, a bűnmegelőzés, stb. náluk sem érte el azt a kívánt hatást, amivel az élethelyzetükön változtatni tudtak volna. A prevenció pedig korábban is csak jól hangzó fogalom volt a generációs szegénységben élő családoknál, ma pedig már ezt nem is hallani. Annyi a baj, hogy ez a terület már adminisztratív úton sem görgethető.
Hogy mit érzékelek most? Egyre gyakoribb az a jelenség, hogy az iskola is és a szülő is tehetetlen lesz. Sok esetet írhatnék le. A saját pedagógiai gyakorlatomban is érzem ezt, és naponta hallom, másoktól.
A fiú már útközben, amikor jöttek a délutáni foglalkozásra, összeverekedett a többivel. Hangosan énekelve jött be a terembe is, kacagva ismételte az általa költött gúnyos rigmusokat, az egyik társa anyjáról, aki magánkívül a dühtől rontott neki újra és újra, hogy elhallgattassa. Nagy nehezen lettünk úrrá a helyzeten, pedig szokva vagyunk az ilyen szituációkhoz, egy szegregált iskolában gyakori az ilyen eset. És mindig van gyerek, akivel valami miatt egy-egy napon még nehezebb, aki felborítja a gondosan felépített órát, a megtervezett hatásokat. Elkezdjük végre a munkát, de a fiú újrakezdi az éneklést. Próbáljuk minden módon, de pár perc múlva újra belekezd, nevetve nézi a másik őrjöngését, akit úgy kell lefogni, hogy neki ne menjen. Segítőm is van az órán, de mindketten érezzük, hogy kifogytunk az eszközökből. És akkor kopognak az ajtón. A fiú anyja lép be, no nem ezért, hanem mert délelőtt hívott minket, a kisebbik gyerek beteg, és segítséget kért a gyógyszer kiváltásában, és a receptet hozta. Próbálom megragadni a pillanatot, hátha együtt tudunk hatni a gyerekre, akit láthatóan nem zavar az anyja jelenléte sem, énekel tovább. Az anyja nézi egy kicsit, elmorog egy „fejezd már be”-mondatot, de olyan halkan, hogy én is alig hallom, majd ránt egyet a vállán, és azt mondja: nem tudok vele mit csinálni… és kimegy. Otthagy minket. Meglepődve nézünk egymásra…ezt látva a fiú is abbahagyja az éneklést, és azt mondja: „Otthon is így szoktam, anyu tudja. Nem tud nekem parancsolni senki.”
Megoldásokat senki sem tud körvonalazni. Az utak, amik beváltak, okokat nem kezelnek, többnyire az intézményeknek adnak megoldást, a gyereknek nem. Magántanulóvá válás, vagy pszichiátriai vizsgálat, aminek többnyire a gyógyszeres kezelés az egyetlen kimenetele, hiszen nincs lehetőség a szükséges szakember elérésére, megfelelő gyakorisággal és időtartamban. Többnyire, ahogy a gyerek nő, társul hozzá más is, egyre több deviancia, majd szinte borítékolható a bűnözésbe való bevonódás. Ilyenkor jön a kiemelés, és gyakran a fiatalkorú elkövetők zárt rendszerében megy tovább a gyerek.
Aztán felnőnek, gyerekeik lesznek, akikkel ugyanúgy nem tud mit kezdeni a rendszer. „Tudod, az én apukámnak olyan izé van a bokáján, hogy nem szabad vele elmenni sehova.”- mondja nekem nemrég egy kicsi. Én tudom miért…neki láthatóan fogalma sincs róla. De lesz majd. És ez a minta lesz elérhető és meghatározó a számára. Egy másik szülő mondja: „Nem bírok vele. Nekem is nekem jön, képzelje el. A múltkor is megrugdosott, nézze…”
Őrület ezt látni. És egyre több gyereknél tárja szét a kezét a tanító is és a szülő is. „Nem tudok mit csinálni vele..” De akkor mi lesz? Ki fog tudni bármit tenni, ami visszafordíthat gyerekeket innen? Vagy nézzük el tovább, és intézzük el mindig azzal a mondattal, hogy „igen…lehetett volna belőle valami. Csak hát a család… de arra meg ugye, mi nem tudunk hatni.”