Azt gondolom, a szociális munka egyik legnehezebb területe a gyerekek kiemelése a családból. Nemrég kérdezte tőlem valaki, hogy szerintem mikor indokolt? Azt válaszoltam, akkor, ha a gyereket abúzus éri, és ha életvitelszerűen bűnöző családban van. Minden más esetben küzdeni kell azért, hogy a családban maradhasson, és a családot kell segíteni abban, hogy megfelelően fel tudja nevelni a gyerekét.
Persze ezt így könnyű leírni, általánosítva, ám, ha az ember konkrét gyereksorsokat lát, mindjárt árnyalódik a kép. Könnyű lenne talán, ha azt látnám, hogy a kiemelt gyerekek élete sínre kerül. De nem így van, nincsen több sikersztorink az általunk követett, kiemelt gyerekek között sem. Általában visszakerülnek oda, ahonnan elindultak, a szociális gondoskodás ügyfeleivé válva. És a kör kezdődik elölről.
A nagy, állami gondozottakat nevelő intézeteket felváltották a lakásotthonok, ami egy zártabb, kisközösségben történő megoldáskeresés, és a törekvés arra, hogy innen nevelőszülőkhöz kerüljenek a gyerekek. (Épp most hallottam a hírekben, hogy a 23 000 állami gondozott gyerekből már 15 000 van nevelőszülőknél.) Valahogy mégsem működik úgy ez az egész, hogy ne a probléma újratermelése történjen.
Nem tudom, hogy kellene ezt jobban csinálni. Nyilván fontos lenne, hogy az okokkal többet foglalkozunk, és nem kerülnének kiemelésre gyerekek. Ha foglalkoznánk azokkal a családokkal, ahol nincs jó helyük a gyerekeknek. Hogy jó legyen nekik. És ha már kiemelésre kerülnek, akkor is másképp kellene. Én nem feltétlen a gondozási helyszínek méretét látom döntőnek a kérdésben. Hogy most 10, 5, vagy 1-2 kiemelt gyereket nevelnek. Hanem, hogy milyen szakemberekkel dolgoznak. Hogy van-e ott tudás arra, hogy segítsenek. És azt hiszem, itt van a bajom ezzel az egésszel. (Félreértés ne essék: nem az örökbefogadott gyerekekről beszélek, ahol a szülők mindent megtesznek, hogy megfelelő szakember segítse azt, amit ők nem tudnak megoldani.)
A kiemelt gyerekek speciális gondoskodást igényelnének. Speciális tudással. Mert a kiemelésig megélt időszakban (persze nem a csecsemőkről beszélek) annyi sérülés érte őket, ami meghatározza a további viszonyulásaikat, egész életüket, olyan terheket kaptak, amiket biztosan magukkal cipelnek egy életen át. Nincs semmi, ami ezt el tudná törölni. És ehhez szerintem nem elég egy olyan közeg, ahol fizikailag biztonságban él. Még egy olyan sem, ami szerető, támogató légkört biztosít. Ide olyan tudás kell, amit nem lehet egy tanfolyamon elsajátítani. Mert ez egy szakma. Sőt, több szakma jelenléte kellene elérhető, napi közelségben.
Pár hónapja egy érdekes esettel ismerkedtem meg. Egy településen jártam, az iskolában, ahol valami miatt, a pontos számra már nem is emlékszem, de talán kétszázat is meghaladta a nevelőszülőkhöz került gyerekek száma. Mesélték, hogy ott több intézmény is foglalkozik a nevelőszülői hálózat bővítésével, állami és egyházi is, meg talán még cég is, és afféle verseny alakult ki közöttük. Ha az egyik nem tartotta megfelelőnek a nevelőszülőt, vagy a feltételeket, a másik igen. És inkább a fizikai paraméterek voltak fontosak, és nem más. Így olyan szülők is kaptak nevelésbe gyereket, akik a saját gyermekük nevelésében sem működtek jól. A sok problémás gyerek a település iskolájában egyre nehezebb helyzetet teremt, a szülők nem igazán partnerek, egyre több a konfliktus, megoldások pedig sehogy sem körvonalazódnak.
Aztán kicsit figyeltem erre jobban…és most nem is az adatok a lényegesek, hogy azon a településen hány gyerek került nevelőszülőkhöz, vagy hány ezt szervező intézmény verseng egymással. Hanem az, hogy úgy tűnik, a leszakadó térségekben jelenséggé válik ez. A nevelőszülőség, mint megélhetési út jelenik meg. Sokfelé már így is keresik a nevelőszülőket, hogy a pénz van hívószóként benne. Nincsenek pontos adataim, bár valahol korábban láttam számokat arról, hol épül erősebben a nevelőszülői hálózat, és emlékezetem szerint a leszakadó térségekben sokkal több volt, mint az ország boldogabb felén. Azt sem tudom, ezek az adatok tartalmazták-e az egyházi fenntartók adatait, mert ezt minden területen valami nagy homály fedi. És azt sem, hogy a lakásotthonokkal mi a helyzet, lehet, ezen a téren is hasonló a kép.
Tudom, sok feltételnek kell megfelelni annak, aki nevelőszülő lesz. És nem akarok megbántani senkit, aki minden tudásával azon van, hogy jól csinálja. Aki nem a pénzért teszi. Azokat sem, akik segítik őket, ahol jól működik ez az egész. De abban, hogy ez ilyen tömegessé válik, és pont azokat a térségeket érinti, ahol kevés mozgástér van az élethez, ott azért vannak kétségeim.
Nyilván érthető a törekvés, hogy családban nevelkedve jobb lehet. Mégis, nekem döcög ebben a pénz, mint vonzerő. Mert megélhetésből, a más lehetőségek hiányából eredően, bemozgathat olyanokat, akik a saját gyerekük nevelésében is kívánnivalót hagynak maguk után. És átvesznek nevelésre olyanokat, akik az övéiknél is sokkal több sérülést cipelnek, sokkal nehezebben lehet segíteni őket.
Látok szegregálódó iskolákat. Ahol az egyik ok, hogy a beiskolázási körzetükben sok lakásotthon van. Sok problémás, kiemelt gyerek. Eltérő tragédiákkal, súlyos problémákkal, amelyek aztán együtt élve nem gyengülnek, hanem inkább erősödnek. Meghatározzák azoknak az iskoláknak a hangulatát, ahová járnak. És ez nem egy pozitív meghatározottság, sőt erősíti a szegregációs mechanizmusokat.
Tudom, hogy minden személyfüggő. Hogy lakásotthonban is lehet szívvel-lélekkel dolgozni. És nevelőszülőként is. De úgy érzem, a leszakadó térségek, ahol a problémák súlya alatt nagyon sok család mentálisan nincs jó állapotban, ott nem segít, ha a kiemelt gyerekek tömegesen kerülnek oda.
Ahogy ezt a blogot írom, elér egy hír. Egy kiemelt gyerek, aki a mi kapcsolatrendszerünkben volt, szökésben van, a rendőrség keresi, több mint egy hónapja. Annak idején mi jeleztük, hogy szerintünk a kislánynál a prostitúció veszélye áll fenn. Jól emlékszem a családsegítő reakciójára…lehangoló volt. Aztán a gyámhivatal lépett, és kiemelték, a testvéreivel együtt. Valószínű, már későn. Mert már megalapozódott valami, amitől nem tudott eltérni. Most valószínűleg az anyaotthonból szökött, nyilván magára hagyva a gyerekét, akit szinte gyerekként szült. Már állami gondoskodásból. Az ő példája pontosan mutatja azt a kört, amiről beszélek. Azt, amit nagyon nehéz megtörni.
Görgetünk és növelünk hát egy problémát itt is. Nézem az S.O.S gyerekfalvak híreit, honlapját…ott mintha másképp történnének a dolgok. Lehet, azt kellene megvizsgálni, ők mit, hogyan csinálnak, milyen módszerekkel, szakemberekkel és milyen indikátorokkal… és nem megélhetési lehetőséggé tenni a szegénységben a kiemelt gyerekek befogadását.
Mert az egészet (többnyire) egy bonyolult probléma okozza, amit meg kellene oldani: megvizsgálni, miért élnek családok generációk óta a szociális megélhetés zsákutcájában? Miért nem tud nekik adni annyit az oktatás, amivel tudnának változtatni? Szakmát szerezni, tervezni, másképp élni, felelősséggel nevelni a gyerekeiket, nem úgy, mint ahogy ők felnőttek. Hogy ne kelljen a gyerekeket kiemelni. De nem ez történik. Nincs ebben változás, nincs erre fókuszáló szociálpolitika, oktatáspolitika. Nincs rájuk szabott munkahelyteremtés, vagy törekvés a lakhatási szegénység megszüntetésére, esetleg az oktatási szegregáció csökkentésére, a szakképzés megfelelő átalakítására, stb. E helyett éves kampányt szerveznek a nevelőszülői hálózat bővítésére, épp ma bejelentett honlappal. Hogy a leszakadó térségekben élő, más munkához nem jutók nevelőszülőként dolgozhassanak egy olyan problémában, amit nem fognak tudni megoldani, mert nincs rá tudásuk, képesítésük.
Csak én látok itt ellentmondást? Persze tudom, az is fontos, hogy minél többen dolgozzanak, hiszen cél a teljes foglalkoztatás. De vajon megoldást adhat ez így?
