A legtöbb erejét vesztett, reménytelen kistelepülésen, a településtől leszakadó utcákban, zömében szegregátumban élő család nem alkot már közösséget és nem képes kitermelni magából olyan embert, aki változást hozhat. A szülők tanulatlanok, a hivataltól („tanácsházától”) függésben élve szocializálódtak, ott mondják meg, mit kell csinálni, és hogyan. A miérteken nekik nem kell gondolkozni, csak elfogadni, néha lehet kicsit veszekedni, kiabálni, aztán fejet hajtani és csendben elfogadni újra a hatalmi pozícióból jövő döntéseket.
A gyerekek közül nem villan fel egy sem, aki változást ígérne, ismétlik a szüleik mintáját, generációk óta. Legjobb esetben befejezik az általánost, szakmát nem tanulnak, minek, ma a nélkül is egész jól lehet keresni annak, aki ügyes. Vagy ügyeskedik.
A jogkövető magatartás már egyre kevésbé értelmezhető. Eddig is mindenki úgy és abból élt, ahogy tudott, de korábban legalább tudta, hogy nem jó úgy, nem ez a boldogulás társadalmilag elfogadott útja. Mára ez a tudás eltűnt. Valaki most azt kérdezte tőlem, hogy látom, alulról, vagy felülről jön-e ez az egész, negatív változás.
Nos, azt hiszem, felülről. Mert alulról eddig is az volt a fő mozgatóerő, hogy megéljenek, túléljenek. Felülről meg jöttek a szabályok, amelyeknek be nem tartása büntetéssel járt. Aztán fent is változott, megkérdőjeleződött sok minden. Nem lehet már hitele a szabályoknak. Mert akik hozzák azokat, és be akarják tartatni, ők maguk sem a szerint élnek. Nem jogkövető a rendszer, és nem jogos elvárni olyan dolgokat, amelyeket ők sem tartanak be. Vagyis nem etikus. Mert erőből lehet jogos…erőből fenn lehet tartani a látszatot, hogy ami ott történik, az jogszerű, de ennek időtartama hordoz azért némi bizonytalanságot. Az ellentmondások előbb-utóbb szétfeszítik a kereteket.
Régebben még tartani lehetett attól, hogy valaki feketén dolgozik, és elkapják, de ma már mindenki azt mondja, örüljünk, hogy legalább ez van, és legalább dolgoznak. Régebben lehetett tartani attól, hogyha nem adnak blokkot a boltban, abból baj lehet, ma már az idegenektől sem tart egyetlen boltos sem, nemhogy a falubeliektől. Valahogy csendes, törvénytelen masszává lett minden. Ha kirívó dolog nincs, mindenki elfogad mindent. Mert élni kell valamiből. Az iránt pedig, hogy mi minősül kirívónak, nos, az iránt valahogy egyre érzéketlenebbek leszünk.
Változást pedig csak olyan emberek hozhatnak, akik kellően erősek ahhoz, hogy elindítsanak valamit. Akik értik helyben a családok helyzetét, erőforrásait, van ismeretük arról, hogy mihez van joga valakinek, és ezt képesek érvényesíteni is. Nos, őket hívjuk mi kulcsembereknek. Akiket, mivel ilyen embereket a szegregátumokban nem találunk készen, fel kell építenünk, helyzetbe hoznunk, támogatnunk, tudással ellátnunk, hogy képesek legyenek maguk köré embereket gyűjteni, őket közösséggé szervezni, közösségi szabályokat alkotni, és azokat működtetni.
A kiválasztásukhoz hosszas előtanulmányok szükségesek, ott, a terepen. Értenünk kell a viszonyulásukat… Utána, ha vannak jelöltek, két dolgot kell megvizsgálnunk: a személyiségét és a települési helyzetét. A személyiségében a legfontosabbak a nyitottság, a kellő határozottság, és a rugalmasság. A fejleszthetőség, tudásban, és szociális készségek területén is.
Apró lépésekben kell haladnunk a velük való munkában, mert sérülékenyek. Ugyanis az adott közeg nem igazán szereti, ha közülük bárki vezetőfélének tűnik fel. A szegregátumokban a hatalom más tényezőkhöz kötődik, és ezekre nem lehet közösségfejlesztést építeni. A kulcsemberek folyamatos megerősítést igényelnek, hogy igen, képesek rá, tudják majd, ne adják fel. Fontos, hogy tudjanak előbbre nézni, mint a többiek, akik a napról-napra élésben erre képtelenek. És fontos az is, hogy át tudják adni a tudásukat nekünk, akik őket szeretnénk fejleszteni, miközben arról a világról, amiben élnek, mi mindig kevesebbet tudunk. Néha lökdösnünk kell őket előre, néha meg visszafogni, ha azt látjuk, hogy a többieknek ez túl sok. Alázatosnak lenni velük, és alázatosságot kérni tőlük is, mások irányában. Vezetőnek lenni ott, ahová őket szánjuk, nem egyszerű. Követelni, de jó viszonyt tartani, következetesnek lenni, miközben ők maguk is gyakran a következetlenségben élik a mindennapjaikat.
Aztán fontos a helyzetük a csoporton belül. Vagyis inkább a családjuk pozíciója. A nagycsaládok összefüggései, a meghatározó szerepek. Hiába választanánk olyan embert, akinek családja a településen periférián van. Vagy olyat, aki nemrég költözött oda, és nincs hatása a többiekre. Mert ez a hatás, ez a hátvéd szerepet betöltő csoport nagyon fontos. Nem hagyja egyedül, erősíti, védi. Persze itt felmerül, hogy ő mennyire képes befolyásolni, meggyőzni azokat, akik a legközelebb állnak hozzá. Velük vívják az első csatákat, de a családon belül. Ha ez sikerül, utána a családi összetartás erejére bátran építhetünk.
Hihetetlenül izgalmas munka a kulcsemberekkel való foglalkozás. Egy erős bizalmi viszony kiépítésén alapul, ami elbírja majd ezt a nehéz munkát. Kölcsönös tisztelet jellemzi. Úgy érzem, ahogy telik az idő, és ahogy erősödik a kulcsember, ez a tisztelet úgy erősödik egymás iránt.
Pedagógusként megélem azt a csiszolást és csiszolódást a suliban is. Ott is fontos, hogy értsem a gyereket, és ő is hat rám. De ez nem ugyanaz. Mások az egymásra gyakorolt hatások, és más az egésznek a módszertana is.
Sokat tanulok a kulcsemberek felépítésében. Hiszek abban, hogy képesek lesznek majd megszervezni maguk körül az embereket. Hogy el tudják majd vezetni a közösségüket ebben az egyre zavarosabb világban.
Tartjuk velük a szabályokat, amelyeket a rendszer működtet. Még ebben próbálunk meg valamiféle működőképes modellt felmutatni. Ezért néha örülök is annak, hogy nincs rálátásuk a falun túli világokra. Hogy ne kelljen válaszolnom pl. arra az egyszerű kérdésre, amit egy pedagógus azonnal megkap az iskolában, ha nem következetes: „és neki miért lehet?” De sok bennem a kérdés arra vonatkozóan, hogy milyen világra készítsem fel őket? Mert ezt, ami most van, én is egyre kevésbé értem. És néha egyre távolabb szeretnék kerülni tőle én magam is. Miközben tudom, ez nem jó út. Mert ezt az egész modellt be kell ágyazni a társadalomba. Csak így lesz fenntartható.
Magammal is viaskodok hát jócskán. Nem a céljaimat illetően, azt tisztán látom továbbra is. Hanem a világgal van bajom. Annak változásaival. Amihez igazodni kell, hogy túlélhessük. Felelős vagyok a kulcsemberek viszonyulásainak kialakításában. Sosem éreztem, hogy ez ennyire nyomasztó felelősség lenne.
