Amikor belekezdtem, azt gondoltam, tiszta a képlet: nem jogszerű elemek nem lehetnek a szegregátumokban, mindent a törvényeknek megfelelően kell tenni, és ami ettől eltér, azt nem szabad hagyni, hiszen az integráció alapja a jogkövető magatartás.
Jól emlékeszem, az első, amikor ennek tarthatatlanságával szembesültem, az egy kemény télen volt. Amikor már szabálysértésnek számított, ha valaki nem kijelölt helyről, akár az út széléről, vagy elhagyott telkekről szedte össze a gallyakat, vágta ki a jövéseket. A rendszer így reagált (jogosan persze) azokra, akik erdőkben derékba vágtak fákat, vagy kivágták a távoli kertek gyümölcsfáit. Nem mérlegelte, hogy ez most letört ág volt-e vagy kiszáradt fa, mert volt ahol az volt, meg volt, ahol nem, hanem olyan szabályozást vezetett be, ahol minden efféle tilos. Fát nem lehet gyűjteni.
Ám amikor egy olyan faluban látja az ember a tüzelőgondokat, ahol sok elhagyott telken elvadult kökény, vagy akác nő, amit, ha valaki kivág, azzal nem árt senkinek, nem csinál kárt, viszont be tud belőle fűteni, akkor elgondolkozik ennek a büntethetőségnek a jogosságán. És, ha mérlegre teszi, hogy most szabályt sértsen-e valaki, és gyűjtsön ezeken a helyeken tüzelőt, vagy esetleg a gyámhivatal lépjen közbe, és induljon el egy másik folyamat, a gyerekek veszélyeztetése a fűtés megoldatlansága miatt, akkor a mérleg nyelve elbillen. Rögtön látszik, az élet szempontjából a kettő közül az a kisebb baj, ha a senkinek sem kellő ágakat begyűjtik.
Ahogy mélyültünk el a problémában, egyre-másra jöttek elő újabb területek. Pl. a feketemunka elnézése. Mert ott, ahol ez ad lehetőséget a jövedelemszerzésre, ott annak is örülni kell, hogy valaki talál ilyet, és ugyan „zsebbe” kapja a napszámot, de legalább megélhetéshez jut. Bejelentés nélkül. Ez senkit sem érdekel, itt a tb, vagy a nyugdíjjárulék, de még az szja sem beépült fogalmak. És az egész feketemunka is zsigerileg beépült mindenhol, oldjuk meg „okosban”, nézzük, látjuk az „okosságokat”, a napi bejelentések is ott vannak alibiből, de mellette több a feketemunka, megy ez nagyban is, büntetlenül… És akkor kezdjünk el mi a kertet felásónak fizetett napszám után érdeklődni, hogy adózott-e utána?
Aztán jöttek a szolgáltatások. A pénzért fuvarozás. Akinek van egy, sokszor öreg autója, adja ezt a szintén nem legális szolgáltatást, bevisz az orvoshoz, hivatali ügyet intézni, vásárolni, onnan, ahonnan a tömegközlekedés ritka, többszöri átszállással lehet csak eljutni a célhoz. Beviszi azt, akinek egyébként nincs helyismerete, tájékozódási képessége, akinek a nagyobb város már átláthatatlan, aki kisgyerekkel megy, vagy nehezen mozog. Aki nem tud igazodni a falugondnoki szolgálathoz, mert azt tervezni kell, előre szólni, kivárni az időpontot. És erre nem mindenki képes. Más meg úgy van vele, hogy így kényelmesebb. Ebben szocializálódott. Fizeti a benzint, és persze rá még valamennyit, mert másképp nem érné meg annak, aki viszi. Kialakult tarifák vannak, minden településen élnek ebből emberek, megvan az összehasonlítás, piaci szabályok alapján működik ez is. Elnézzük, ha „reális” az ár, nem megy át uzsorába, mert értjük, a rendszer szolgáltatásai nem érnek el tervezhető módon a szegregátumokba.
És persze lett más is. A boltocskázás. Ahol nincs bolt, vagy van ugyan, de akkora árréssel dolgozik, hogy túl drága, ott van, aki elmegy (persze kocsi kell ehhez is), és valamelyik olcsóbb áruházláncban bevásárol alapvető élelmiszerekből, meg persze kávéból, csokoládéból, olcsó üdítőből, és árusítja. Otthonról, „szabadáras” termékként, és ebből van jövedelme. „Rendelésre” is hoz, kinek, mi kell. Ahol kifogyott valami, annak ez lehetőség arra, hogy beszerezze. Mert másképp utazni kell érte, és az olcsóbb termékeket adó áruházláncok jellemzően a nagyobb városokhoz kötődnek, és nem a kis falvakhoz. Elnézzük, ha valaki nem viszi túlzásba, nem lejárt szavatosságú termékeket árul, és nem csap át vele uzsorába. Mert itt felírásra is megy a dolog, későbbi fizetéssel.
Amikor a nemzeti dohányboltokat bevezették, megint felbukkant egy új terület, az illegális cigaretta-és dohánykereskedelem. Mert az a falu, ahol nincs legális dohánybolt, ott is dohányoznak sokan. Tudjuk, ki árulja, feketén, de ha ez nincs, akkor a dohányt máshonnan szerzik majd be, mert megkeresik a módját, és behozza más, kialakulhat egy új vonal, új beszerzéssel, árusítással, lehet, drágábban is, és ki tudja, mit kapcsolna még hozzá. Akkor inkább maradjon ez. Elnézzük ezt is.
Ha ezt az ember végiggondolja, elég ambivalens érzés keríti hatalmába. Mert közben az alapítványnál kínosan ügyelünk arra, hogy minden működésünk megfeleljen a törvényeknek. Ez ma egy ilyen civil szervezetnek, mint a mienk, különösen fontos. Közben pedig ott, ahol, és akikért dolgozunk, el kell néznünk sok mindent.
Persze az érzés, hogy mindez egy mostani állapot, átmeneti, és ez vezet egy törvényesebben működő közösség felé, megnyugtathatná az embert. De közben a világ körülöttünk nem ezt sugallja. Elég, ha csak a romák felzárkóztatására megpályázott pénzek eltűnését említem. Magas szinteken. Mit mondjak én egy ilyen rendszerben a szegénységben élő romáknak arról, hogy tisztességesen kell élni? Hogy a törvények mindenkire vonatkoznak? És ki lesz ma a partner annak a tisztázásában, hogyha az ember egy korrupt, vagy a célt szem elől tévesztett, „lepapírozott” pályázati pénzelfolyással találkozik? Ebből mindenki kihátrál. „Túl magasra vezetnek a szálak”-mondják. Nem akarnak állást foglalni sem, nehogy megjegyeztessék magukat.
És néznünk kell még azt is, hogy a közösség, a családok, a helyi erőviszonyok hogy alakulnak. El kell fogadnunk, hogy a családokon belül senki sem „dob fel” senkit. Íratlan törvény, ezt nem kérhetjük, és nem is kérjük tőlük sosem. Mindenkinek van valamilyen régi ügye, ami miatt jobb, ha hallgat. Közben újra és újra történnek olyan esetek, amikor állást kell foglalnunk, és valahogy az élhetőbb közösség irányába vinni ezt az egészet.
A héten újra feljött ez is. És kompromisszumot kellett kötnünk. Határvonalakat találni, amit már nem nézünk el, de tudomásul venni, hogy a szegénység összefonódik a nem legális, a jogszabályokat sértő túlélési stratégákkal. A szegénységet nem lehet törvényesen túlélni. A szegénység kitermeli a bűnt. Bűn és bűn közt kell különbséget tennünk. És nem lehetünk az igazság bajnokai.
Nekünk most ezek a határok: az uzsora nem nőhet fel még egyszer akkorára, hogy családokat lehetetlenítsen el, és erőszak kapcsolódjon hozzá. Nem nézhetjük el az abúzust, a gyerekprostitúciót, a nők kényszerítését. Nem terjedhet el a herbállal, kábítószerrel kereskedés.
A kis közösségi mag, akikkel átbeszéltük, megnyugtatott, hogy értik ezt. És mióta itt vagyunk, már nincs efféle a faluban. És nem is lesz. Én pedig próbáltam megértetni velük, főleg a mögöttünk levő példákkal, hogy miért nem tudok figyelmen kívül hagyni egyetlen embert, egyetlen illegális dolgot sem. Mert mind hat valahogy a közösségre, és a hatásokkal számolnunk kell, ha élhetőbb falut akarunk.
Jó lett volna közben azt érezni, hogy az élet egyébként a tiszta, becsületes, tanulással és munkával jövedelemhez jutó üzenet mentén szerveződik. Mert ez így egy perspektíva lenne. De ki érzi ezt ma?
Valaki, akivel ezt a nyomasztó lelki terhet átbeszéltem, azt mondta nekem: ez nem engem minősít. Hanem a helyzet ilyen. Próbáljam ezt a magamévá tenni.
Próbálom. Egyelőre nem nagyon sikerül.
