Néha, amikor visszanézek, pl. hétvégén az eltel hétre, tényleg elcsodálkozom, mennyi minden fért bele. Maga az alapfeladat is szerteágazó, hiszen átfog több települést és több területet, de mindig van ezeken felül is valami, ami szükséges, kell, vagy olyan dolog, ami mellett a fennmaradásért, és a továbbfejlődésért nem lehet elmenni.
Már régen mérlegelnünk kell a meghívásokat, és a hozzánk érkezők fogadását is. Mert rengeteg meghívás érkezik, konferenciákra, workshopokra, előadásokra, beszélgetésekre, civil szervezetektől, intézményektől, mindenféle szerveződéstől. Nagyon fontos persze, hogy érzékenyítsük az embereket, segítsünk másoknak a mi tapasztalatainkkal, véleményünkkel, de ha ez túl sok, akkor arra nem marad idő, ami miatt hívnak minket. Vagyis a munkára.
A mérlegelés persze nem egyszerű. Mert, ha a szakma hív, legyen az oktatásügy, vagy szociális rész, akkor az ember azt érzi, javíthat a helyzeten, és megy. Ha felsőoktatás, akkor azért, mert azt érzi, segíthet, hogy a rendszer majd a jövőben jobb legyen. Ha civil rendezvényre hívnak, akkor ott van indokként a civilek erősítésének üzenete. Ha nemzetközi a rendezvény, akkor az ügy képviselete ezen a szinten is. Ha céges, akkor az a remény, hogy a társadalmi szerepvállalás fordulhat jobban a szegénység felé. Talán egyedül a rendszeren belüli meghívások vonzanak kevésbé, itt mindig is (a korábbi kormányok alatt is) az volt az érzésem, hogy ezek nem mozdítanak előre, „kipipálós” tételek, amit az az íratlan, mindig is működő jelenség igazol, hogy a megnyitóbeszédek után a kormányzat képviselői távoznak. Nyilván, mert elfoglaltak. De az üzenet, hogy „megtettem, amit a protokoll előírt, és most már én megyek, mert ugyebár nekem komolyabb feladataim vannak, mint efféle tanácskozások” ott marad, minősítve az egészet a lényegtelen összejövetelek szintjére. És ez valószínűleg így is van. Mert nem igazán kíváncsiak a tartalomra, az ajánlásokra, mégis, mindig csináljuk lelkesen, annak a reményében, hogy egyszer hátha… De nem. Minden marad a régiben. (Az uniós pályázatok kötelezően betervezett, önigazoló, csúsztatásokkal teli, svédasztalos rendezvényeiről nem is akarok itt beszélni.)
Szóval, nehéz eldönteni, mire menjünk el. Próbáljuk a jelentőségét megítélni, pl. hogy hány embert ér el, stb. De nem egyszerű, örökös küzdelem belül, hogy jól döntöttünk-e? Mert lemondani, nekem legalábbis, elég nagy tipródás. Pár éve, mintegy önnevelésként csináltam egy kis lapot az íróasztalomnál. Ez van rajta: le bírtam mondani. És strigulák. A régi módszer szerint, négy vonal, az ötödikkel áthúzva. Évről évre növekszik, mert nő a meghívások száma. Ebben a tanévben már elérte a százat a lemondottaké. Pedig megyek sokat, hetente egy-kettő biztosan van, amire igent mondok.
És persze ilyen szám mellett a költségek is lényegesek. Mert sokaknak természetes, hogy meghív egy civil szervezetet, ám fel sem merül benne a 250 km-ről való odautazás költsége. Ami jelentős, és nyilván ránk terhelődik, akiknek erre sincs állami támogatása, nem úgy, mint az intézményrendszeren belül dolgozóknak. Nekünk ezt elő kell teremteni valahonnan. És azért az nem könnyű mérlegelési szempont, hogy az ember mire szánjon a költségvetésből: egy gyerekgyógyszert váltson ki, vagy utazzon el egy egészségügyi konferenciára, ahol a rendszeren belül dolgozóknak beszélhet arról, mit jelent, ha nincs pénz a gyerek antibiotikumát kiváltani? Nálunk nincs erre a célra üzemanyagköltség, külön autó, sofőr sem. Az autóink nagy napi logisztikával a terepi munkát szolgálják, nem tehetjük meg, hogy kivegyük ebből a szemléletváltás elősegítéséért, mert akkor megint az alapfeladatok sérülnek. Az pedig, hogy jogosítvánnyal rendelkezőt vegyünk fel, már rég szempont nálunk, máshogy nem is tudnánk megszervezni a munkát.
A látogatóknál sem egyszerűbb a helyzet. Ott próbáljuk a napi munkához illeszteni őket, nálunk nincs „kirakat” semmiben, sem órában, foglalkozásban, sem másban, csak csatlakozni lehet az adott területen, annak, aki látni akarja a gyakorlatban is ezt a munkát. Persze ez is borít sokszor mindent. Mert akik jönnek, főleg, ha látogatócsoport, egyetemről, máshonnan, őket először meg kell ismertetni a munka rendszerével, hogy kint azt lássák, ami fontos. És persze a kérdésekre is időt kell hagyni. Aki velük foglalkozik, az nem tud dolgozni, annak a munkája marad a látogatás utánra. A szakmai látogatásoknál ez talán még korlátok között tartható, de a segítőknél nehezen. Mert ők, jogosan, elvárják a plusz figyelmet, az időt, hiszen segítenek, beszélgetni akarnak, visszacsatolást arról, hogy fontos a segítő odafordulásuk, ők úgy vélik, ha jönnek, adnak magukból, akkor aznap ez legyen nekünk is a legfontosabb. Eszükbe sem jut, hogy ilyenből hetente több is van, és az sem, vajon hogyan tudjuk a napi munka mellett megszervezni, hogy ők segíthessenek. Mert sokszor vonattal érkeznek, ami azt jelenti, hogy helyben, vagy a terepre, a szállításukat is meg kell szervezni. És sokszor szállást is, meg esti beszélgetést, hiszen ők erre szánták a napjukat, és ehhez nekünk alkalmazkodnunk kell. Bele sem gondolnak, hogy közben mi is élünk, családjaink vannak, emberi kötelezettségekkel. Nos, itt úgy próbáljuk finoman terelni a dolgot, hogy amivel nekünk plusz feladataink, költségeink vannak, ott az a segítség nem biztos, hogy eléri a célját. Mert ha több munkát ad, mint amilyen a hozzáadott érték lesz, akkor nem jó. De nehéz ez, mert sérülékeny terület, és vigyázni kell a lelkes, jó szándékú, de a munkánkat nem átlátó látogatók lelkére is.
Van tehát egy megfeszített, napi munka. Több mint hatszáz gyerek művészetoktatásával, tanodával, húsz településen kríziskezeléssel, hatban más, esélyteremtő elemekkel is. És ott van Told, a közösségfejlesztéssel, és a társadalmi vállalkozással. No meg az intézményrendszerhez kapcsolódó folyamatos mediálás. Ennek az egésznek a fenntartása is nagy kihívás (hogy a folyamatos fejlesztéséről ne is beszéljek), mert csak egyetlen elem tartozik benne a rendszerhez, a művészeti iskola. Ám felnőtt mindebben egy szakmai tudás, amire igény mutatkozik másfelől is, egyre több, amit koordinálni, fenntartani lassan olyan erőpróba lesz, amivel egyre nehezebben birkózunk meg. Mert ehhez is munkaerő és forrás kellene. És nem a közvetlen célhoz kapcsolódik, de mégis, ha tágabb kontextusában nézzük, akkor ahhoz.
Tudjuk, érezzük, a munkánknak ez is fontos eleme. Mert az ügyet, a generációs szegénység ügyét, a részvételi demokráciát, az integrációt, vagy a civilek szerepét is képviseljük, képviselnünk kell. És nagyon ellentmondásos ezt a szerepet megélni, a rendszeren kívül, ám a szakmán belül. De, néha azt gondolom, talán a túlélésünk záloga is lehet ez a szakmai beágyazódás. Aminek része kell, hogy legyen a jelenlét, a lehető legtöbb helyen, a látogatók fogadása, még akkor is, ha sokszor úgy érzem, már túl nagy terhet tesz az amúgy is túlterhelt civil szervezetünkre.
