Érdekes figyelni az emberekben lezajló változásokat. A kapcsolatrendszerünkbe többnyire segítségkéréssel kerül be valaki, vagy ő maga keres meg minket, vagy a jelzőrendszer szól, vagy a közösségben halljuk, a gyereken tapasztaljuk, hogy baj van. Aztán próbálunk segíteni.
Mivel nem minden településen bírunk munkahely-teremtéssel, tanodával, közösségépítéssel jelen lenni, pontosan látszik, hogy ahol csak kríziskezelés van, ott sokkal lassabban lehet változást előidézni. Ott, ha segítünk valamilyen probléma megoldásában, könnyen egy lavina indul el, már másnap jön a következő kérés, ha egyik nap kapott a gyereknek pelenkát, másnap már jelentkezik élelmiszerért, harmadnap tüzelőt kér, aztán mosószert, tulajdonképpen mindegy, mit – mondják sokszor- csak adjunk.
Pontosan mutatja ez, hogy a tanult tehetetlenség hogyan lesz úrrá az emberen, és amint megtalál egy segítő kezet, úgy enged el mindent maga körül, azt is, amiről eddig képes volt gondoskodni. Rácsatlakozik erre, mert így egyszerűbb, ezért nem kell nagy erőfeszítést tenni, a kérés irányában tör utat a kreativitás, keres más szervezeteket is a facebookon, erre fordítja az idejét, és nem arra, hogy helyben valami megoldást keressen.
Pár napja egy másik szervezettől írtak nekem, hogy segítsünk egy családnak bútorban, meg munkahely keresésében. Hozzájuk fordultak segítségért, de ők távol vannak, ezért szólnak nekünk. Ismerjük a családot, a helyzetüket és a települési lehetőségeiket is. Olyan faluban laknak, ahol, aki akar, az talál alkalmi munkát. Mert ott speciel van. De nem keres. Inkább kér. Sokszor találkozunk ilyen házaspárral, pont ebben a faluban is, ahol nem dolgozik egyik fél sem. Az anya többnyire gyesen van, és, ha kérdezzük, miért nem megy a férj mondjuk közmunkára, pl. az a válasz, hogy ha az asszonynak el kell menni valahova, akkor ő vigyáz a gyerekekre. Vagy, hogy őt nem hívják be. Aminek, ha utánamegyünk, kiderül, oka van.
Csütörtökön a TESCO-ban találkoztam egy családdal. Lelkesen üdvözöltek, én is őket… A pénztárnál néztem, ahogy végigvitték az önkiszolgáló fizetést, amihez kell némi rutin, kártya, de nekik megvolt. Pénteken hív az asszony, és élelmiszercsomagot, vagy mosószert kér. Mondom neki, hogyha tegnap tudtak a TESCO-ban vásárolni, akkor ők nem abban a helyzetben levők, akik segítségre szorulnak. „Ó, tegnap csak egy kis kiflit vettünk, meg parizert”- mondja. „Látja” – mondom neki- „mi meg azoknak segítünk, akiknek kiflire sem futja”. Elfogadja, nem erőlteti tovább. Bepróbált. Ha bejött volna, nyilván az erősödik meg benne, hogy így kell.
Ezért kell mindent leellenőriznünk. Személyesen. Hogy az kapjon segítséget, aki rászoruló. És ne az, aki ügyeskedik. Szerencsére egyre kevesebb ilyen „bepróbáló” van. Látják, nincs értelme. Régebben még veszekedtek is velünk, de ma már látják, hiába. Nagyon fontos, hogy helyi tapasztalat legyen a családok helyzetéről.
Ahol viszont tudjuk a fejlesztő segítségnyújtást gyakorolni, ott más a helyzet. Mert ott tudjuk a közösséggel együtt, az általuk kialakított, elfogadott „igazságosság” szerint nyújtani a segítséget. Ott nem bemondásra hagyatkozunk, hiszen a közösségen, a nagycsaládokon belül nincsenek titkok, ott meg tudjuk közösen beszélni, ki van tényleg nehéz helyzetben. És minden kiderül, mindig. Ott, mivel lehetőségeket is tudunk adni, sokkal hatékonyabban tudunk segíteni is, ezért a változások is sokkal látványosabbak. A kríziskezelés csak egy szál, a segítő kéz nyúl mindenki felé, de nem kötelező megragadni, sőt tenni is kell azért, hogy a segítséget megkapja valaki. Nem „jár”. Közösségi szabályok betartása, különféle csoportok munkájába való bekapcsolódás, tenni akarás, a lehetőségek megragadása az, amit tenni kell érte. És közben történnek meg azok a bizonyos fejlesztések, amelyek alapot adhatnak a változáshoz.
Persze az emberek sokfélék, és itt is van, aki mindig visszacsúszik. Most pl. egy család, aki pár hete nagy cirkusszal, a közösségben is elítélt módon határolódott el tőlünk, mert szóvá tettünk valamit, amit persze letagadtak, aztán bebizonyosodott, hogy nem mondtak igazat. A reakció pedig ez volt: nem kell semmi segítség tovább maguktól! Elfogadtuk ezt, sosem erőltetjük, hogy de igen, együtt kell működni bárkinek velünk. Aztán jött náluk a gyerekek védelembe vételi tárgyalása. És telefonáltak, hogy menjünk mi is…. mint eddig, velük. Nemet mondtunk. A látványos „kivonulásuk” után szóltunk a Gyerekjóléti Szolgálatnak is, hogy mi a helyzet. „Már megint?”- kérdezték, hiszen nem ez az első ilyen eset. Ha most rögtön segítünk, újra, akkor az erősödik meg bennük, hogy mindent meg lehet tenniük következmény nélkül, aztán majd mi úgyis megyünk, ha szólnak. És arra is vigyáznunk kell, hogy a közösség hogy fogadná ezt? Mi lenne ott az üzenet? Nyilván rombolná, amit eddig felépítettünk, mert azt üzenné, nincs következménye semminek. És nem ez a cél, hanem a felelős, közösségi szabályokat betartó viszonyulás. Ezt kell megerősítenünk.
Mindenkinek segítünk elindulni, kifelé a gödörből. De ha nem akar magától lépni, csak azt akarja, hogy mi lépjünk helyette, akkor megállunk. Várunk, mikor olyan helyzet lesz, hogy megint nekifoghatunk. Türelemmel, újrakezdési lehetőséggel, a következtetések levonásával, és következetesen. És ez nem megy magától. Maguktól nem képesek elindulni sem, és kell egy támasz, míg az erő elég nem lesz a továbblépéshez. Kell a segítség. E nélkül nem megy.
Ez a nehéz ebben. Az anyagi hiányok pótlása megoldható egyszer, kétszer, párszor. De nem állhatunk be erre, mert akkor sosem lesz változás. Az akarathiány pótlása a nehéz. Meg a tudásé, a képességeké. De csak ezek a hiánypótlások vezethetnek oda, hogy majd az anyagi hiányokat biztosítani tudják maguknak, a gyerekeiknek. Tudom, nem juthatunk el mindenkivel idáig. De ha kevesebben lesznek, akik csak várnak, és többen, akik tesznek, már jobb lesz a világ. Nekik is, nekünk is.
