Dolgozunk, sodornak bennünket a teendők, ám néha, többnyire valami felkéréshez, pályázathoz, támogató kereséséhez kapcsolódva muszáj összegző írásokat készítenem arról, amit csinálunk. Amikor aztán ezek során átgondolom, mi változott az előzőhöz képest, mit látok jobban, tisztábban, milyen tényezők kerültek elő, amelyeket esetleg addig nem befolyásoltak, akkor mindig előrébb lépek a dologgal.
Mindig van, amit pontosabban látok, jobban körül tudom írni, számomra is tisztább, átláthatóbb lesz a munka váza, a munkaterületek meghatározása.
Most pl. egyetlen mondatban meg tudom határozni, mi ennek a munkának a jellemzője, ami egyben meg is különböztet minket más, hasonló fejlesztésektől. Az, hogy a generációs mélyszegénység problémáját a teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük. És a megoldásokat is ebben a beágyazottságban keressük.
Azt jelenti ez, hogy mindent mindennel összefüggéseiben értelmezünk. Nincs olyan, hogy van egy külön terület, ahol fejlesztünk, változást generálunk, és közben nem foglalkozunk az azt leamortizáló tényezőkkel. Nincs olyan, hogy csak a gyerekre koncentrálunk, és közben őt a fejlesztésünkkel teljesen ellentétes hatások érik a felnőtt közegükből, ám ezzel nem foglalkozunk.
Mi nem feladattal lehatárolt területenként értelmezzük a munkánkat, hanem problémánként. Nem azt mondjuk, hogy itt egy gyerek, akinek kizárólag az oktatásával, vagy kizárólag az egészségi állapotával (sőt fogazatával, látásával, stb., hogy tovább specifikáljuk a lehatárolást) kell foglalkoznunk, mert az a dolgunk, ezért kapjuk a fizetésünket, ebben vagyunk kizárólag felelősségre vonhatóak, és más terület már nem a mi dolgunk, azzal törődjön más, akinek meg az a dolga.
Így, ebben a rendszerben ugyan láthatólag nem megy a szegénység ördögi körének a megtörése, az ügyközpontú, formális együttműködések sem adnak megoldást, mégis ebben gondolkodunk, ez van a mindennapi gyakorlatban. A sikertelenségért pedig őket hibáztatja a rendszer, és bünteti is.
Azt hiszem egyébként, ettől lett ennyire bonyolult is ez a munka. Hogy az összefüggések rendszerében haladtunk vele. Ám ahogy megyünk előre az időben, egyre inkább azt látom, hogy csak így lehet változást elérni. Megakadályozva a pozitív hatások leamortizálódását, megtámogatni a fejlesztéseket a lehető legtöbb irányból.
Mert most szétesik minden, a hatások még a rendszeren belül is ellentmondásosak. Miközben pl. az oktatásban a tehetséggondozás eszméje csúcsra járatott, közben az állam nem szab határt a szegregációnak, teret enged az oktatási rendszer teljes szétszakadásának. Vagy, hogy maradjak ugyanennél a témánál, hogy miközben a keresztény szellemiséget hangsúlyozza, mint egyetlen és üdvözítő értéket, közben a legszegényebbeket zárja ki az egyház sok helyen az iskoláiból.
Az pedig, hogy a rendszer közben csak a pozitívat kommunikálja, az nem jelenti azt, hogy nincs ott a negatív. Az folyamatosan ott van, sőt, dolgozik, és ássa alá azt az építményt is, ami egyre ingatagabbá teszi ezt az egészet, míg a fejünkre nem omlik. Mert nem lehet a tehetséggondozást sem társadalmi beágyazottság nélkül szemlélni…. és a szegregált oktatást sem. Ha így nézzük, ezzel a szemlélettel, világossá válnak a hatások, a változások, a tendenciák, és körvonalazódik a megoldás útja is.
Itt van a gyerekszegénység kérdése. Hogyan lehet ezen fogást keresni? Nyilván az első lenne, hogy elismerjük: létező problémáról van szó. Aztán megnézni azt a bonyolult rendszert, amiben ez kifejlődött. Látni a krízishelyzeteket, amelyek meghatározzák a test fejlődését, a szénhidrátalapú, a fehérjéket nélkülöző étkezéstől, a pénz híján ki nem váltott gyógyszerekig, a lakhatási szegénységben történő élettől, az évszaknak nem megfelelő ruházatig, az el nem ért egészségügyi szolgáltatásoktól a korai dohányzásig.
Megérteni a gyereket mentálisan meghatározó családi hatásokat, azokat a túlélési stratégiákat, amelyeket az alapkészség-hiányos, szintén nélkülözésben felnőtt szülők a nap minden percébe beágyazva, erős üzenettel közvetítenek a gyerekek felé. Az árörökített viszonyulásokat egymáshoz, a tanuláshoz, a munkához, a környezethez, a pénzhez, a fogyasztói világ hatásaihoz, a karrierhez, a jövőképhez, a beosztáshoz, a kölcsönökhöz, a bűnözéshez, a szűkebb és tágabb környezethez, a világhoz.
Látni azt, hogyan hat a gyerekre a szülő munkája, legyen az közmunka, vagy alkalmi, fekete munka. Hogy hat az, mikor valaki mobilis, és azt választja, hogy távolabb keres a közmunkánál jövedelmezőbb lehetőséget, és az is, hogy meddig képes ebben megmaradni. Ha munkahelyet vált, miért teszi? Hogy hat a közmunkabérrel megtámogatott OKJ-s képzés a gyerek iskolarendszerben való bennmaradására? Milyen viszonyulása van a szülőknek a szociális támogatásokhoz, mennyire építik erre a családfenntartást? Milyen a megítélése a bűnözésnek a családban? És a tágabb környezetben? Mit gondol a gyerek erről? Hogyan hat mindez rá?
Értelmezni azt, amit a közoktatás rendszere ott, az adott települési környezetben nyújtani képes, az iskolából jövő hatásokat. A szakos nevelők hiányával, a kiégett, eszköztelen pedagógusokkal, az oktatás központi meghatározottságával. Ami minden gyereket, hatást egyformán értelmez, miközben a szakadék óriásira nőtt gyerek és gyerek között.
Átgondolni, hogy az intézményrendszer, amiben már nincs ott a prevenció fogalma, és amiben teljes teret nyert a hatósági eszközök használata, hogyan hat erre az egészre.
Nézni és megérteni a felnőttek kommunikációját, a reakciójukat egy-egy helyzetben, mikor úgy érzik, sérelem éri őket. Mert ezt is viszi a szülő haza, mondja el otthon, úgy, ahogy ő értette, ő élte meg. Mert az sem mindegy, hogy mit értenek meg abból, amit mondanak nekik, vagy amit a hivatalos papírokon olvasnak, hiányos szövegértési képességgel. Megvezethetően. Sorolhatnám még az egymásra ható tényezőket, melyek, mint erős kötelek tartják fenn a nyomorúságot.
Egyre jobban érzem, hogyha megoldást, elmozdulást szeretnénk, azt nem ebben a területekre feldarabolt rendszerben kellene keresni. Azt hiszem, egyszerűen más szerkezetben kellene. Amiben összefüggéseiben és egyediségében is értelmezhető hatásrendszer van. Nem ügyek, hanem családok, mentorálás, összehangolás. Hogy sokba kerülne? Nem hiszem… a probléma hozadékai ma sokkal többe kerülnek.
Egy generáción keresztül kellene többet ráfordítani. Hogy bepótolhassunk valamit abból, ami hiányzik. Amiből utána egy másfajta élet építhető.
